Új Szó, 1985. május (38. évfolyam, 102-126. szám)
1985-05-24 / 120. szám, péntek
Korunk anyája Karel Čapek színműve a Thália Színpadon A legnagyobbak között Százötven éve született Székely Bertalan A világirodalom egyik cseh klasszikusának, Karéi Capek-nek utolsó drámája 1938-ban született. Mint minden remekmű szerzőjének, neki is sikerült az emberiségnek szinte valamennyi nagy kérdését belesűriteni a három felvonásba. Az anya cimű darab elsősorban a háború, az emberiség hiábavaló vérontásai ellen íródott, de jól szerkesztett dialógusai, szigorú pontosságú jellemei, a sorjázó konfliktusok széles mederbe terelik a benne mozgó gondolatiság áramát. A nemzetek, népek leigázásábán a gyarmati hadsereg katonatisztjeként részt vevő apa hősiessége is megkérdőjeleződik. Élesen veti fel az iró a legnagyobb fiú - András - önfeláldozásának értelmét a tudományos kutatás oltárán. Kornél és Péter - az ikrek- a szociális igazság és igazságtalanság összeütközésének emberi vetületeit hozzák magukkal a drámába. Ezeket fogja össze az Anya féltése, nevelési módszere, a férje iránt halála után is megőrzött szeretete, tisztelete. Mindezek a részkonfliktusok elemei a darab egészét „megkoronázó“ belső konfliktusnak, amelyben az anya önmaga sorsában kikristályosodott háborúellenessége kerül szembe a hazát - a mindent- féltő ember cselekvőkészségével. Végül ezért küldi Tónit, a legkisebbik fiút harcolni, amikor a hazájukat lerohanó ellenség már ártatlan gyermekeket, nőket, öregeket gyilkol. Capek színművének eredeti változatában az Anya az Apa szobájában elrejtett puskák egyikét Tóni kezébe adja: - Menj! - A MATESZ kassai (Košice) Thália Színpada komáromi (Komárno) bemutatójának az előadás zárójelenetében ez a puska továbbra is a rejtekhelyen marad, csupán a mondat csattan fel. Horváth Lajos, a darab rendezője természetes módon kereste meg a drámában azt a pontot, ahol beavatkozása után sem csorbul a čapeki szöveg, ugyanakkor mégis aktualizált gondolatiságba fordul mindaz, amit Capek a müncheni árulás idején megfogalmazott. Kétségtelen, hogy Horvát Lajosnak ezt a szuverén rendezői értelmezését a színházhoz annyira kapcsolódó, azt minden elemében befolyásoló korhoz (korunkhoz) mértnek, alkalmazottnak kell tekintenünk. A veszélybe került haza, az ártatlanok megmentése ma, a felhalmozott nukleáris fegyverek korában, aligha sikerülhetne fegyverrel a kézben. Most elpusztulna támadó és megtámadott. Azonban az anyai szeretet, a szülői féltés sem adhat okot arra, hogy Tóni ne menjen el és ne harcoljon. Természetes, hogy az emberiség fennmaradását, a világ legkülönbözőbb tájai hazának nevezett földdarabjainak védelmét ebben a korban a békeharc szavatolja. Az előadásról szólva szembeötlő, hogy a rendező mindent ennek a végén tisztán csendülő gondolatnak rendelt alá. Ennek során olyan eszközöket is alkalmazott, amelyek óhatatlanul is rontották, olykor megtörték a drámai ivet. Többek között (a meghaltak érkezése, kapcsolatuk az anyával): a cselekmény érzelmi és gondolati töltését fokozandó, képzőművészeti alkotásokat vetített az Apa szobájának falát alkotó világtérképre. Ezek a képek legtöbbször túlmagyarázták az írói gondolatot, s csak illusztráltak egy-egy érzelmi folyamatot, melyeket a rendező amúgy is pontosan bontott ki az egyes dialógusokból és helyzetekből. Ráadásul a térkép színes foltjai a legjobb vetítővásznon is el- mosódottá változtatnák a képeket. Ezt az egyetlen effektust leszámítva, szinte tökéletes illúziót keltett a színpadi tér, amelynek tárgyai, színkompozíciója, tagolása és a benne megkomponált mozgás olvasható jelzésrendszert teremtettek. Bár a többi szereplő jelmeze úgy feleselt az Apa szobájának színeivel, hogy nem volt hivalkodó, az Anya képzeletében megjelenő halott Apa katonaruhája szinte egybeolvadt a bútorok, a tárgyak színeivel. Kopócs Tibor jelmeztervei ebben az előadásban híven szolgálták a gondolatiságot. Platzner Tibor díszlettervét pedig inkább nevezném beszélő, eleven, már az első reflektorfényben is hangulatot sugárzó térnek. Feltételezhetően jól lehet ebben mozogni, még ha a halottak felidézésének illúzióját szolgáló két oldalsó ruganyos palló vagy habszivacsszőnyeg a színrelépéskor óvatosságra késztette a színészeket. Horváth Lajos rendezőként elérkezett oda, ahol az egyes eredeti ötleteit már alárendeli a mondanivalónak. Meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy a Thália Színpad színészeinek képességeit először ebben az előadásban tudta leginkább úgy kamatoztatni, hogy függetlenül az életkoruktól, a tudásuktól, a rutinjuktól és a különböző mértékű modorosságaiktól, a színészi játék kánonja többé- kevésbé egységesen hatott. Az Anya szerepében Szabó Rózsi hosszú idő után jutalomjáSzabó Rózsi (Anya) és Mokos Attila (Tóni) az előadás egyik jelenetében (Bodnár Gábor felvétele) téknak is felfogható szerepben tért vissza a színpadra. A színésznő ebben az esetben hűen szolgálta az előbbiekben már vázlatosan elemzett gondolatiságot. Megformálásában ez az asszony kemény, határozott egyéniségként jelent meg a színpadon. Ha voltak is, ha vannak is érzelmei, akkor azok a sors csapásai alatt megkeményedtek, illetve befelé törnek fel a lélekből. Ez a mindvégig pontosan értelmezett és kifejezett keménység megfelel ugyan a végkifejletig érő gondolatiságnak, mégis néhány problematikus dolgot vet fel. Egyik ilyen, hogy ez az energikusnak, keménynek játszott asszony miért nevel fel mégis többféle embert. A „többféle“ alatt nem az egyéniség, a személyiség különbözőségeit értem, hanem az ideálokat, a világnézeteket, a jellembeli tulajdonságokat. Ez egyébként tisztázatlan maradt a rendezői értelmezésben., Érdekes az a színészi játékstílusbeli különbség, ami a fiatal, mondhatnám kezdő színészek és a régebben játszók között van. A rendezőtől feltételezhetően többet kapó és elfogadó fiatalok kevesebb rutinnal játszottak ugyan, de mozgásukban egy homlok- egyenest más, jellegében korszerűbb játékstílust „sajátítottak el“. Lengyel Ferenc az Apa szerepében önmagával szemben is szigorú embert teremtett, aki kínhalálát szégyenként felfogva, fiaiban szerette volna viszont látni az önmagában elvesztett hőst. A legidősebb fiút, Andrást alakító László Géza érzékletesen játszotta el a szerény, másokért áldozatokra is képes fiút. László komikus szerepekben érvényesülő színészi alkata ezúttal helyenként jellemszi- nészi erényekkel is gazdagodott. A Pólós Árpád által megszemélyesített György talán a dramaturgiai beavatkozás és a rendezői értelmezés rovására írhatóan (erre a befejezésben még utalok) kissé szürkére sikeredett. Gyurkovics Mihály Nagyapája bölcs emberként jelent meg előttünk. A nézőt képzettársításokra készteti az a színháztörténeti tény, hogy annak idején a MATESZ első Az anya előadásában a legkisebb fiút, Tónit alakította. A három legfiatalabb fiút játszó Bocsárszky Attila (Kornél), Bajcsi Lajos (Péter) és Mokos Attila (Toni) színészi átalakulása néhány gondolatot megérdemel. Bár Bajcsi Lajos mintha két társától különbözően, kevesebb érzelmi telítettséggel játszott volna, ez a „hármas“ az előadás nagy meglepetése volt. Olyan szerepeket kaptak pályájuk elején, amely eleve más, jobb, tökéletesebb színészi játékra késztette őket. Ez a késztetés pedig színészpedagógiai tény és szükségszerűség, amely nélkül nem lehet senkiből jó színész. Ismét leírom: a színésznek szerepekre van szüksége, jó szerepekre pedig csak jó drámákban találhat a rendező, következésképpen a dramaturgiai tervnek színész- és drámacentrikusnak kell lennie. A rendező - feltéve, ha jó rendező - e két összetevőre épít. A végeredmény után dől el, bejön-e a közönség vagy nem 'a színházba. Eleve azon töprengeni, mit szeretne, majd manipulálni, és sandán az „igényeit“ fürkészni, az előbbieket elvégezve majd fölösleges lesz. Az évad Kassán a Komáromban általam látott előadásai közül az egyik legjobb volt a Horváth Lajos rendezte Az anya. Ez persze bonyolultabb megállapítás, mint azt az első olvasásra látjuk. Fogalmazhatnék úgy is, hogy az előadás olyan gondolatokat és úgy vetett fel, amilyeneket, illetve, ahogyan az igazi színháznak kötelessége. Még ákkor is, ha végül ezekkel a néző, a kritikus vitatkozik. A tény így is tény marad: színházat láttam, eleven, mai színházat. Az pedig cáak többlet lehetett volna, ha a végén exponált gondolat, üzenet mellett az író megteremtette másfajta emberi konfliktusokat is * kidomborítja, plasztikusabbá formálja a rendeDUSZA ISTVÁN Székely Bertalan, a 19. század magyar festészetének kiemelkedő alakja százötven évvel ezelőtt született Kolozsvárott. Otthoni próbálkozások után Bécsben kezdte meg festészeti tanulmányait. Csakhogy családja nem tudta sokáig támogatni, ezért visszatért szülőföldjére, Erdélybe, ahol portrék, életképek, cégérek festéséből tartotta fenn magát. Amikor egy kis pénzt összekuporgatott, Münchenbe ment; itt K. Pilotynak, a kor neves festőjének tanítványaként dolgozott. Á magyar képző- művészeti élet megszervezésének és a magyar képzőművészeti akadémia létrehozásának reményével tért haza 1862-ben, tervei azonban az akkori magyarországi viszonyok miatt - még messze volt a kiegyezés - nem valósulhattak meg. Székely rövid időre visz- szautazik Münchenbe, majd a bajor kormány ösztöndíjával eljut Párizsba és Hollandiába is. Mint érett művész költözik végleg 1864-ben Budapestre. Néhány év alatt megszületnek legjelentősebb alkotásai: Mohács, Egri nők, Vérszerzódés című freskói. Székely vérbeli freskófestő volt, bár a portré- és tájképfestés terén is jelentóset alkotott. Igazi szintere azonban a fal síkja az ő festői képzeletével, érzelemvilágának gazdagságával, humánumának mélységével. Nem véletlen, hogy csaknem kizárólag a történelemből vette freskóinak tárgyát. A székely ember tisztánlátásával felfogta a körülötte lejátszódott nemzeti tragédiát. Tizennégy éves volt, amikor elbukott a szabadságharc, forradalmat szimatoló zsandárok járták az országot, és a középületeken a gyűlölt sárga-fekete zászló lengett. Árvák és özvegyek koldultak, a börtönök zsúfolva voltak. Atyját is főbe akarták lőni, mert nem volt hajlandó a reakció szolgálatába állni. Ezek a drámai események mélyen bevésődtek a kolozsvári diák leikébe és egész pályájára, szemléletére kihatottak. Ezekkel a benyomásokkal ment Münchenbe művészetet tanulni. Alig ismerünk magyar művészt, aki olyan elszigetelt helyzetben élt volna, mint Székely Bertalan - írja egyik tanulmányában Lyka Károly, a neves művészettörténész. Nevét minden tíz évben egyszer ha említették a hírlapok. Munkái- monumentális falfestmények- sem kerültek a tárlatok termeibe. Nem volt hajlandó a közönség ízléséhez simulni. Sem díszes összejöveteleken, sem hivatalos reputációkon, kedélyes piktorkompániákban nem lehetett látni az ő hatalmas fejét, bölcs és jóságos tekintetét - írja Lyka Károly. Elképzelhető, hogy ez a nagy magányosság erősen hatott Székely művészetére is. Megfesti a Búcsú a csata előtt című művét, Zách Feliciánt, Vak Bélát; csupa szörnyű tragédiát ábrázol, amelyben az erőszak vérbe fojtja az igazságot. Nagyjából Székely ugyanazt cselekedte akkoriban ecsetjeivel, amit Vörösmarty, Tompa, Arany a tollával. Székely Bertalan müncheni mestereivel ellentétben sohasem dúskált színben és anyagban, már kezdetben megszabadult a müncheni iskola külsőségeitől. A formai megoldás tökéletességére, a vonalak ritmusára törekedett a vázlatoktól kezdve a kész kötésig. Idősebb korában - a 'régi nagy mesterekhez hasonlóan- a festő-technika tökéletesítését tekintette egyik fő feladatának. A freskók mellett Székely sok szép arcképet, portrét, festett (önarckép, Rosty Pál, Keresztély- né, Mesterházy kisasszony, Vörös hajú lány). Jelentősek akvarelljei is, mint például Petőfi: Tündérálom vagy Goethe: Hermann és Dorottya című költeményhez készítettek, vagy illusztrációi Arany, Petőfi és Eötvös műveihez. Élete utolsó éveiből két nagy, csak vázlatban elkészített faliképsorozata maradt fenn: a Vajdahu- nyad-vára és a Halászbástya számára tervezett freskók illetve mozaikok tervei. Székely Bertalant joggal tartják az egyik legjelentősebb magyar festőnek. A nemzeti művészet feladatainak felismerése világos utat szabott számára és ez az érzelemmel fűtött tudatosság, művészetének tiszta nyelve és közérthetősége a legnagyobbak közé sorolja DELMÁR GÁBOR Dúdor István: Tájkép-vázlat (tus, 1983) Felvételizők figyelmébe Feladatgyűjtemény matematikából A múlt évben ez idő tájt egy, a középiskolai matematika tananyagot módszeresen átismétlő, felelevenítő, a főiskolai matematika felvételire felkészítő kiadványt ajánlottam az érettségizők és tanáraik figyelmébe. Amit most ajánlok az érdeklődő olvasónak, az merőben eltér az említett kiadványtól, de célja hasonló. A Szlovák Műszaki Főiskola villamosmérnöki kara matematika tanszékének két munkatársa, dr. Otakar Gro- šek és dr. Peter Volauf kandidátusok által a Műszaki és Közgazdasági Könyvkiadónál (Alfa) az idén áprilisban megjelent Úlohy z matematiky pre prijímacie pohovory - Matematikai felvételi feladatok - cimű példatár nem a középiskolai matematika tananyag módszeres ismétlését öleli fel, hanem háromszáz olyan feladatot tartalmaz, amelyeknek megoldásával a villamos- mérnöki kar felvételi anyagát veszi át a tanuló. A háromszáz feladat négyes csoportokba van osztva úgy, ahogy a felvételin szerepelhetne. A gimnázium tantervi követelményei alapján összeállított feladatok megoldására a felvételin nyolcvan perc áll a diákok rendelkezésére. Odahaza vagy a szakkörben ez az idő a diákok megmérettetésének a próbája lehet. A kiadvány második része nem tartalmaz részletes megoldásokat, hanem olyan útmutatót ad, amelyből a diák a megoldások során felmerülő nehezebb összefüggéseket és a végeredményt ellenőrizheti. A gyűjteményben nincsenek feladatok az algebrai kifejezések átalakítására és trigonometriai azonosságokra. Ezek helyett a differenciálszámítást és a térbeli tájékozottságot igénylő térmértan témaköréből találunk feladatokat. A kiadványt nemcsak a villamos- mérnöki karra, hanem a más karokra jelentkező diák is haszonnal forgathatja, ugyanis köztudomású, hogy az egyik legigényesebb felvételi matematikából éppen a villamosmérnöki karon van. A kiadvány a Szlovák Műszaki Főiskola Vazov utcai jegyzetellátó boltjában kapható. Ára 8 korona. KALÁCSKA JÓZSEF DJ SZÓ 1985. V. 24.
