Új Szó, 1985. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1985-03-29 / 75. szám, péntek
Még egyszer a Komáromi Olymposról avagy utószó az Olvasóhoz Könyvemet úgy kezdtem: Előszó az Olvasóhoz. Akkor még nem sejtettem, hogy idővel meg kell írnom az utószót is. A körülmények alakulása kényszerített erre. Az Új Szó 1985. február elsejei számában egy cikk jelent meg könyvemről. Szerzői a komáromi (Komárno) Dunamenti Múzeum munkatársai: Fehérváry Magda és Ratimorsky Piroska. A múzeum nevezett munkatársai nyolc pontban foglalták össze az általuk hibásnak vélt meghatározásokat és pontatlanságokat. A tisztelt Olvasót hívom magammal, hogy kísérjen végig a megadott pontok garádicsán, és etikai érzékére bízom annak eldöntését, mennyiben állják meg helyüket az úgynevezett ,,bosszantó hibák“.- A bírálók elfogadhatatlannak vélik azt a megállapítást, hogy Gyulai Rudolf megalapítója volt a Komáromi Múzeum Egyesületnek. Borovszky Samu: A Komárom vármegye és Komárom sz. kir. város című monográfiájának a 377. oldalán, Gyulai Rudolfot tárgyalva, írja: Neki, az ő lelkesítő munkájának köszöni létét a mai múzeum is." A kritika tovább így folytatódik: „Gyulai Rudolfnak a Komárom vármegyei és Komárom városi történeti és régészeti egylet (1886-1900) megalakításában volt szerepe, de ezt sem ő alkotta meg egyedül.“ Borovszky Samu írja (idézett mű, 315. oldal): „Gyulai Rudolf ... megalapította a Ko- máromvármegyei Történeti és Régészeti Egyletet, melynek 1887-1897-ig titkára és őre volt.“- A 129. oldalról bírálat érte azt a fejezetet, melyen a komáromi kultúrintézményeket tárgyalom, a századfordulón. A bírálók szerint Múzeum és Régészeti Egylet nem létezett Komáromban. Ismét Borovszky Samut idézem (i. m. 377. oldal), ahol a Közművelődés fejezetcím alatt felsorolja a helyi kul- túrfórumokat, melyek oldalcímként összefoglalva a következők: „A régészeti egylet, A múzeum egylet, A közművelődési egylet.“- A Jókai Egyesület alakulásának időpontja sajtóhiba következtében tévesen lett közölve (1911. III. 2.). Jegyzeteimben, a másod- példány és a Kiadónál lévő kézirat tanúsága szerint az időpont 1911. március 5. A forrásnak használt Fülöp Zs.; A Jókai Egyesület huszonöt éve (Komárom - 1937) című mű 7. oldalán az esemény így olvasható: ,,1911. márc. 5-én, Arany János születésnapjának év- focdulóján tartották meg az alakuló közgyűlést...“- A múzeumi dolgozók feltételes módra is tudnak építeni cáfolatot: „Megkérdőjelezhető a szerzőnek a komáromi Kultúrpalota építésének időrendi besorolására vonatkozó állítása.“ Az állítás pedig úgy szólt: . így Arad és Marosvásárhely után Komáromban épült fel az ország harmadik kultúrpalotája.“ A választ Alapy Gy.: A Jókai Egyesület tizenöt éve (Komárom 1926) című művének 9. oldalán találjuk meg: ,,Időközben a magyar törvényhozás a vidéki gócpontokon kultúrházak építéséről alkot törvényt, hogy ezzel a kultúra segítségére siessen. Arad, Maros- vásárhely kultúrpalotái már gyorsan felépülnek, és utánuk elég gyorsan már Komárom kerül sorra.“- A Kultúrpalota alapkőletételének időpontja is kifogásoltatott. Itt nem tettek különbséget a fogalmak között a bírálók.' Más kérdés az alapkőletétel, és megint más az alapkőletételi ünnepség. Az alapkőletétel rendszerint megelőzi a tulajdonképpeni építkezést, vagy legalábbis vele párhuzamosan történik. S az építkezés nem május 4-én, hanem március 27-én vette kezdetét. De igazolja ezt Alapy Gy., aki a már említett müvének 24. oldalán így ír:,,A március 27-én megindult építkezés május 10-én eléri a földszinti, 31-én az emeleti falegyent.“ Tehát május 4-én, már feltehetően, 3-4 méteres falak álltak, a földszint magassága ugyanis 5 méter. Ilyen időpontban alapkőletételről beszélni - kissé komikus.- A múzeumi dolgozók véleménye szerint a Kultúrpalota felavatási ünnepségén: „...nem adták elő az operát Komáromban (Hunyadi László), csak a nyitányát. „Ezzel szemben Alapy Gy. i. m. 30. oldalán a következők olvashatók: ,,Az ünnepi hangverseny műsorát a 83. gyalogezred szimfonikus nagyzenekara nyitotta meg Erkel Hunyadi László operája előadásával, s a terem nagyszerű akusztikája fényesen beigazolódott a 42 tagú zenekar páratlan összjátékában..." Tehát a szerző egyértelműen operáról, és semmiféle nyitányról nem beszél.- A Kultúrpalota stílusmeghatározásának cáfolatánál - a múzeumi dolgozók részéről - sokasodnak a feltételes módok: „... kétségbevonható a szerzőnek az az állítása, hogy az új kultúrpalota »barokk-szecessziós épület«“. Tehát nem tudják biztosan, de azért negálják. így van az, amikor valaki kákán is csomót keres. További feltételes módban fogalmazott eszmefuttatás:,,... pontosabb jelző takarná, ha azt írnánk“ Azután széles skáláját kínálják az olvasónak a stílusokból és irányokból: „historizáló“, „reneszánsz“, „klasszicista“. Az adatot Alapy Gyulától vettem, aki a már említett művének 23. oldalán ezeket írja: a város legszebb épülete, mely a város még halványan felismerhető építési stílusával összhangban kései barokk stílusban készül, átszőve azt már a későbbi empire stílus motívumaival is...“- Végezetül bírálat ért, hogy helytelenül használom Alapy Gyula nevét, akinek - a múzeumi dolgozók szerint - az anyakönyvi kivonatán „i“ olvasható. Az 1925- ben kiadott Jókai emlékkönyv, továbbá az 1926-ban megjelent Jókai Egyesület tizenöt éve című munkáin „y“ olvasható. Az 1936/37-es Gimnáziumi értesítőben (41. o.) a Jókai Egyesületnek Alapy Gyula emlékére adományozott jutalmát tárgyalva neve Alapy- nak van feltüntetve. Végezetül pedig a temető. Sírján ugyanis neve Alapynak van írva, sőt már az édesapjáé is. Megköszönöm a tisztelt Olvasónak, hogy velem jött az oknyomozásnak ezen göröngyös útján. A tollat azért nem ütötték ki kezemből a múzeum érdemes dolgozói. Csupán a tollat tartó kéz remegett meg. Sokkal jobban szeretem szülővárosomat - ahol őseim már évszázadok óta élnek -, mint sem elhallgatnám történelmének fényes századait. A Komáromi Olympost is tovább bővítem. Máris megírtam Czuczor Gergely komáromi tanárkodásának történetét. Sajnos, itt megint ki leszek téve a pontatlan adatközlés vádjának. Ugyanis a Magyar életrajzi lexikon szerint 1829-ben jött Komáromba, míg a Révai nagy lexikon csak 1830-tól tárgyalja itteni tartózkodását. Tisztelettel köszönti az Olvasót: SZÉNÁSSY ZOLTÁN A szerkesztői etika megkívánja, hogy - a bíráló cikk és a Madách Kiadó illetékesének reagálása után - helyet adjunk az író válaszának. Még akkor is, ha tények mérlegelése, a hozzáférhető dokumentumok felülvizsgálása nem győzött meg bennünket Szénássy Zoltán válaszának helyességéről. Nézzük a fontosabb tényeket: Ha Szénássy Zoltán tüzetesen átolvassa akárcsak az általa idézett forrást - Borovszky Samu monográfiáját -, akkor önmaga is meggyőződhet arról, hogy Gyulai Rudolf komáromi tartózkodása idején Komáromi Múzeum Egyesület még nem létezett. Múzeum és Régészeti Egylet pedig soha. Egyébként az idézett mondat egyáltalán nem bizonyítja, hogy Gyulai Rudolf alapította volna egyedül a Komárom vármegyei és Komárom városi Történeti és Régészeti Egyletet. Szénássy Zoltán rosszul interpretálja Alapi Gyula (aki mellesleg csupán 1920-től írta ,,y“-nal a nevét, a szerző ezt is feltüntethette volna) idézett megállapítását, ez úgyszintén még nem bizonyítja, hogy az egykori Osztrák-Magyar Monarchiában vidéken a komáromi kultúrpalota épült volna meg sorrendben harmadikként. Újabb dokumentumok a kritika szerzőinek véleményét egyértelműen igazolják. Ugyancsak megbízható és hozzáférhető források bizonyítják azt is, hogy a kultúrpalota avatási ünnepélyén nem az egész Hunyadi László-opera (miként Szénássy Zoltán írta), csupán annak. Nyitánya csendült fel. Alapi Gyula ezúttal tévedett, miként a kultúrpalota építési stílusának megállapításakor is. Ezek és a könyvben bizonyíthatóan előforduló egyéb pontatlanságok apróságnak tűnhetnek fel az olvasó szemében, de sajnos jóval többek annál: félrevezető hibákká minősülnek, melyeket semmiképpen sem ment a szerző egyébként valóban méltánylást érdemlő szándéka. Szénássy Zoltán írása végén fölteszi a kérdést, hogy mi legyen a teendő további munkája során. A válasz egyértelmű. Fontosnak tartjuk a helytörténeti publikációkat, de ma már e munkák szerzőitől is jogosan várjuk el a rendelkezésre álló valamennyi forrás, dokumentum fölkutatását, s azok kritikai értelmezését. Mindez komáromi helytörténeti publikáció esetében nem is nehéz - igaz, türelmet, időt igénylő - feladat. Miként- véleményünk szerint - megoldható e kéziratok szakmai elbírálása is. Csak így érhetjük el, hogy a helytörténeti publikációk eszmei és szakmai szempontból egyaránt színvonalasak legyenek, gazdagítsák ismereteinket, s pontatlan adatközlésekkel ne tévesszék meg az olvasót, ne bosszantsák a szakembereket. E cél vezérelt bennünket akkor is, amikor Fehérváry Magda és Ratimorsky Piroska ügyszerető, jobbító szándékú- udvarias hangnemben, és nem feltételes módban megírt - kritiká- iái közöltük. a szerkesztőség Szegény ember vízzel főz Feldek-darab a Thália Színpadon Az előadás, amelyet a napokban már több dél-szlovákiai helységben is láthatott a tájoló kassai (Košice) Thália Színpad közönsége, az eredeti szerzői megjelöléssel ellentétben nem tragikomédia. Stílustanulmány öt színészre, két statisztára és egy zongoristára. Miro Procházka, az előadás rendezője olyan színpadi formát választott a Ľubomír Feldek írta szöveghez, amely kétségtelenül újszerüen hat a Thália Színpad mindeddig markáns rendezői kézjegyet csak esetlegesen tükröző repertoárjában. Anélkül, hogy megmártózott volna a Feldek-szö- veg sekély tavában, Frank Towen koreográfus közreműködésével egy kiállításában egyszerű, mégis vonzó játékot rendezett. Ebben a tálalásban a szöveg alárendelt funkciót kap, s meghatározók a rendező kidolgozta szituációk, a színészi játék, az összetett mozgás, a zenei elemek és nem utolsósorban az igy létrejövő - olykor a szövegen kívüli jelentéssel megjelenő - komikum. A két vendégművész szándéka vitathatatlanul pozitív, s a végeredmény minősége aligha rajtuk múlott... Kezdve mindjárt Feldek Ennivaló nagynéni cimű tragikomédiájával, amely az emberi butaság „metaforájaként“ született. Bármennyire is védelmezi a műsorfüzetben a mindeddig kicsinyke színpadi sikerrel kísért darabját, a szerző a kritikusoknak állított csapdát maga sem tudta kikerülni. Nem az a baj, hogy anekdotikus történetet „dúsított“ drámai szöveggé. Ez az anekdota tartalmaz ugyan metaforikus vázat, de lényegét tekintve egy múló aktualitást pellengérez ki. Ebben az esetben a leghatástalanabb védekezés az lett, amit az író ezzel a jegyzetével akart elérni. Jóllehet, Gogol a Holt lelkeket és a Revizort is anekdota alapján irta (a szerző . erre hivatkozik), de a végeredmény más: a komédia nem az anekdotikus szituáció köré nőtt, hanem a szereplők jellemrajzából, az emberi viszonyokból növekedett klasszikus értékké Különben is a drámai konfliktust az a tény szüli, hogy a revizor személye ismeretlen, tehát fel, meg és ki kell ismerni. Nem is szólva arról, hogy a néző mindvégig tudja, szélhámossal van dolga, ami az előbbivel együtt már vérbő komikumot szül. Az Ennivaló nagynéni viszont „csupán“ a „kávénak“ megfőzött hamvaiban „él“ ebben a darabban, na meg a néhány levéltöredékben megjelenített sztoriban. Itt nincs titok, hiszen már az első percben elfogyasztották kávé gyanánt. Az pedig egyáltalán nem vigasztal, hogy „olyan történet, amely a publikum bármely tagjával előfordulhat". Mennyit ér az effajta írói ideológia annál a nézőnél, aki feltételezhetően nem iszik kávét, nem is vágyik gazdag svájci pasashoz férjhez menni? Revizorok viszont mindig érkeznek, ugyanúgy, ahogyan álrevizorok is, akiket majd igaziaknak néznek azok, kiknek vaj van a fején... „A szabál az szabál“ Gyermekkoromban hallottam ezt a mondást az öregektől. Eredete talán egy úrhatnám falusi bíróhoz vezethető vissza, aki imigyen akarta a törvény hatalmát bizonyítani és gyakorolni. Tulajdonképpen igaza volt a falu fejének. Szabályokra mindig szükség volt, van és lesz. A kérdés másik oldala az, hogyan lehet a szabályokat megtartani. Aki nem ismeri őket, az nem tarthatja meg. Tehát ismertetni kell. A vásárlással kapcsolatos szabályzatok ismertetésének legegyszerűbb módja, hogy az üzletben rendeleteket, hirdetményeket függesztenek ki - a Kedves Vevő kötelességeiről s különböző esetekben alkalmazható jogairól. Minapi bevásárló körutam során betértem a hentesüzletbe is, megboldogult sertések maradványából készült finomságok vásárlásának céljából. Egyszerűbben: húsért álltam sorba. Időm bőven volt beszélgetésre; megnézegettem a plakátokat. Tanulmányoztam a gusztusos ,,sonkás plakátot“ amely szerint hosszú életű leszek e földön, a másik azt állítja, hogy aki hallal táplálkozik, az legyőzi a halált, egy hetyke, kék tarajú kakas a baromfihús mellett tör lándzsát. Nem foglaltam állást a plakátvitában, csak várakozó voltam. Az állásfoglalásomat úgyis szabályozta az a papír, amelyikre útiparancsom volt írva. Ezután egy berámázott szép nyomtatású hirdetményen állt meg a szemem. Nemzetiségi lévén, jólesett, hogy az anyanyelvemen íródott. A hirdetmény a panaszok közlésének módjáról tájékoztatta a kedves vevőt. A következő, nagy betűkkel virító címmel: REKLAMÁCIÓS SZABÁJZAT! Ez állt - így J-vel a krétapapírra nyomott, üveg alatt őrzött hirdetmény élén. Hivatalos okmány. Kiadta a Zdroj n. v., Bratislava. Rögvest lehűlt a lelkesedésem. A dicséretes és példamutató szándék megvalósítása során a Zdroj vállalatnak nemcsak a saját szabályaira kellett volna gondolnia. A fordításkor megfeledkeztek arról, hogy az írásnak is megvannak a maga törvényszerűségei, amelyeket illenék megtartani... Mert a szabál, az szabál. FECSÓ PÁL Ezért is tűnhet fel természetesnek, hogy a fiatal szlovák rendező, Miroslav Procházka, nem bajlódott sokat Feldek sekély szövegével, s csupán ürügy volt számára, hogy rendhagyó dologra vállalkozzon. A Platzner Tibor tervezte fekete-fehér színpadi tér és jelmezek egységét csak a világítás túlzó színei és a statiszták harsány jelmezei bontják meg időnként. Az effajta epikus színházban az elidegenítés fontos eszközei ők, rendszerint „civilek“, akik véletlenül tévednek a színház „művészettől“ telített világába (Bo- csárszky Attila és Érsek György alakításában). Ez a fekete-fehér bohócjáték, pantomim és burleszk mindenképpen a színészekre szabott forma. Nem követel tőlük többet, de kevesebbet sem, mint amire képesek. Nem egészen bohócjáték, hiszen ehhez huszadik századi bohócok kellenek, akik szupersziné- szek: dalolnak, táncolnak, beszélnek, hangszeren játszanak, pan- tomimeznek, akrobaták. Könnyedek és természetesek. Nem klasz- szikus bohócjáték, hiszen nincs Fehér Bohóc, nincs Buta Auguszt, nincs Igazgató. Felfedezhető azonban néhány jellemző vonása a commedia dell’arte típusainak. Ugyanakkor vitathatatlanul megjelenik a filmburleszkekből ismert szituációk sora, amelyeket a mozgás töredezettsége (a filmszalag pergésének tökéletlensége) és - nem mellékesen - a zongora kiséret idéz. Félmegoldások egész sorára kényszerült a rendező és a koreográfus. így láthat a néző klasszikus bohóqelenetekből átvett szituációkat, csetlést-botlást. Ugyanakkor a commedia dell’arte vaskossága, a férfi-nő kapcsolata vulgarizálása is jelen van. Problematikusabb a pantomim elemek alkalmazása, amelyhez megfelelően kimunkált képességek szükségesek A Vera nénit alakító Gombos //onaSnagyományos színészi eszközökkel, inkább színészi rutinjára támaszkodva, mint sem a rendező elképezéseihez új eszközöket keresve játszott. Péter szerepében László Géza elnagyolt mozgást választott. Bár komikus jelenség, amit az is fokoz, hogy közvetlen partnere Hídvégi Mária volt. A nagy, tagbaszakadt férj és a törékeny, de annál vérmesebb feleség igy egymás ellenpontozásaként nevetségesen hatott. Pólós Árpád Ottinger szerepében olykor indokolatlanul merev, máskor félénk házibarát. Kellemes meglepetés volt a most debütáló Mokos Attila, aki Hídvégi Máriával együtt a leginkább érezte ennek az „alkalmi“ játékstíkusnak a belső poétikáját. Míg Mokosnál a hajlítható tehetségre, Hídvéginél a hajlékony, biztos mesterségbeli tudásra és sokrétű színészi képességre vezethető vissza a látott játék. A kettő nem áll távol egymástól, hiszen eredendően ott rejlik az elsőben a másik, mint elérhető végcél a fiatal Mokos Attila számára. Volt az előadásnak egy némán hangos szereplője is. Bavolyár Gyula vendégzongoristaként, pontosan, alázattal szolgálta az előadást. Kár, hogy olykor a világosítók lekéstek hangsúlyos mozdulatairól. Kétséges, hogy ezt a sajátos játék-ötvözetet a máshoz szokott közönség szeretni tudja. Rendezői és színészi törekvés ez egy értékesebb, több rétegű, éppen ezért szellemi izgalmakat is tartogató komikum felé. Nem hagyományos vígjáték, éppen ezért lett csupán kanavásza a Feldek-szöveg. Minden, ami a színpadon látható, hozzátesz, hozzáad a hallhatóhoz. Éppen, ezért zavaró néhány helyen az eltúlzott, a mozdulatokban nyersen jelzett erotika. Csakhogy mindez csupán forma, amelyből hiányzik a gondolat, a színházra is kötelező művészi üzenet. Bár stúdiómunkának jóllehet tetszetős, a színpadi kísérlet csak akkor lesz színházzá, ha megszületik az a gondolatiság, amely katarikus erejű. DUSZA ISTVÁN ÚJ SZÓ 6 1985. III. 21
