Új Szó, 1985. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1985-03-01 / 51. szám, péntek
Színvonalas hangversenyek A kortárs szlovák zene tizedik seregszemléje Épp tíz esztendeje annak, hogy a Szlovák Zeneszerzők Szövetsége először rendezte meg a kortárs szlovák zene hetét. A kerek évforduló kapcsán szeretnénk megjegyezni, hogy e rendezvény előtt a hazai zeneújdonságok csak elvétve, illetve az év folyamán megrendezett legkülönbözőbb hangversenyeken kerültek bemutatásra. Ennek egyedüli pozitívuma esetleg az volt, hogy a hagyományos, régebbi korok zenéjét kedvelő hallgató is „kénytelen“ volt alkalomadtán meghallgatni vagy megismerni egy-egy új szlovák kompozíciót. A kortárs zene hetének rendezői az utóbbi 2-3 év terméséből válogatnak, ezt csoportosítják és tárják a szakemberek és más érdeklődők elé. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy ez utóbbiak száma évről évre nő, s az Idén szemtanúi lehettünk annak, hogy a kényszer- megoldásból választott helyszín, a Mozart-terem, estéről estére szűknek bizonyult. A kortárs zene hetének jelentősége főleg abban van, hogy lehetőséget nyújt a különböző műfajok, zsánerek, irányzatok, s nem utolsósorban a különböző generációk képviselőinek megismerésére, konfrontációjára, értékelésére. A hatnapos rendezvényt egy-egy szimfonikus hangverseny tette tartalmasabbá. Ezek között négy kamara hangverseny,az ifjúság számára íródott műveket bemutató hangverseny és egy könnyűzenei est fémjelezte a legújabb igyekezeteket. Külön kiemelendő, hogy már másodízben szenteltek a rendezők egy estet a kortárs cseh zenének. E szép és hasznos gesztus viszonzásaként a cseh zenekultúra prágai seregszemléjén pedig a szlovák zenét bemutató hangverseny szerepel . A mostani rendezvény a Februári Győzelem és hazánk felszabadításának évfordulója jegyében zajlott. E jelentős jubileum tiszteletére több zenemű is íródott, melyek közül kiemelkedett Hanuš Do- manský Zongoraversenye a kitűnő Marián Lapšanský és a Csehszlovák Rádió Szimfonikus Zenekara és karmesterének, Oliver Dohná- nyinak tolmácsolásában, valamint Ladislav Burlas nagy lélegzetű és hatásos szimfóniája, mely a Találkozni az emberrel címet viseli. A szimfonikus hangversenyeken további értékes és sikeres műveket is hallhattunk Ivan Parik és Andrej Očenáš szerzői műhelyéből. A már ismert müvek közül Dezider Kardoš op. 51-es Hegedűversenye (szólista: Jindrich Pazdera) hallatán újra megbizonyosodtunk, hogy ez az alkotás nemcsak a szerző, hanem a kortárs szlovák zene egyik legnagyszerűbb műve. Az idei fesztiválon bemutatott 28 opusz közül egyébként húsznak volt az ősbemutatója Bratislavában. A rendezők a kezdeti sikereken felbuzdulva az idén már öt további városban is rendeztek hangversenyeket (Kassa-Košice, Považská Bystrica, Žilina, Trnava, Prešov, Piešťany) bizonyítva ezzel, hogy az új értékek befogadására igény van Szlovákia fővárosán kívül is. A vidéki hangversenyek szintén jelentős érdeklődés mellett zajlottak, esetenként egy- egy szerző jelenlétében. A kamarahangversenyek műsorának értékelésénél szembetűnő, hogy a középnemzedék tagjai jórészt azokkal a műfajokkal és formákkal jelentkeztek, melyekben a legjobban otthonosak, s melyekkel figyelemre méltót alkottak a múltban is. Ez egyébként oda vezetett, hogy kevesebb volt a meglepetés, s egyúttal megerősítette azt a folyamatot, melynek következtében az utóbbi évek hazai zenéje leegyszerűsített nyelvezettel, intenzívebben keresi a szélesebb közönséghez vezető utat. Ide sorolható mindenekelőtt Ivan Hrušovský A szerelem című kantátája (előadta a Szlovák Madrigálkórus Ladislav Holásek karnaggyal az élén), továbbá Pavol Bagin Symfiniette slovacca (Szlovák Kamarazenekar; karmester: Bohdan Warchal), valamint Zdenko Mikula basszusklarinétra és zongorára írt, népzenei anyaggal dolgozó, Canto Rustico kompozíciója (Josef Korák, Emma Kovár- nová előadásában). Roman Berger filozófikus elmé- lyültségű, nagy lélegzetű Hegedű- zongora szonátával, llja Zeljenka a Szeszély című üde és játékos vokális darabbal, Jozef Sixta ízig- vérig muzsikus lélekre valló Vonósnégyessel, Jozef Malovec bensőséges hangulatú Pasztorá- léval, Dušan Martinček pedig virtuóz Szonáta-appel című zeneművel jegyezte magát a seregszemlén. Ez utóbbi mű fiatal előadója, Skuta Miklós, zongoraművész nagyban hozzájárult a darab sikeres fogadtatásához. Itt kell szólnunk az előadóművészek fontos szerepéről, főként egy-egy ősbemutató alkalmával. Az idei rendezvény kapcsán külön kiemelendő, hogy az egyes művészek kellő felelősségtudattal és főleg alkotó módon közelítettek a szerzeményekhez. Felfigyeltető volt az is, mily nagy számban kaptak bizalmat ez idén a legfiatalabb zeneszerzőnemzedék képviselői. Vítázoslav Kubička, Pavol Malovec és Martin Burlas nem okoztak műveikkel csalódást. A legnagyobb sikert azonban a fiatal és egyetlen zene- szerzőnónk, Iris Szeghyová orgonára írt Tavaszi szonátája és a tehetséges Vladimír Godár kitűnően felépített Talizmán című nokturnó- ja könyvelheti el. Mindkét mű egészen kiváló előadásban hangzott el, a magára már a közelmúltban többször is felfigyeltető Szabó Imre orgonaművész, illetve Hamar Péter, Ján Slávik és Hamar Gabriella jóvoltából. Az előadóművészek soraiban tehát még szembetűnőbb volt a fiatalság előretörése. Megemlítendő még Juraj Hatrík Az emlékezet hangja című oboára, fagottra, gordonkára, csembal- lóra és ütőkre komponált darabja, mely annak ellenére, hogy kissé túlméretezett, a rendezvény egyik legérdekesebb és legeredetibb hangú szerzeménye volt. Dicséretes újdonságként könyvelhetjük el a műsorfüzetben a műveket ismertető írások mellett az előadóművészeket bemutató rövid életrajzokat. Jó ötlet az elhangzott vokális művek alapjául szolgáló irodalmi alkotások közlése is. A kortárs szlovák zene hete képet nyújtott zenekultúránk értékeiről, sokszínűségéről, bepillantást adva az egyes szerzők szellemi műhelyébe hazánk felszabadulásának 40. évében. VAJDA GÉZA SZIVÁRVÁNYHÍD Schumann egyik kritikájában azt írta Chopinről, hogy a „sors egy hatalmas és rendkívüli nemzettel, a lengyel nemzettel fűzte össze. E nemzet élete, annak szenvedése, és gyászos sorsa ott cseng és visszhangzik művésze zenéjében“. Muzsikája virágok közé rejtett ágyú - e megállapítás is Schumanntól származik, s a varsói Lazienki-park kapuján belépve ez jut eszébe az embernek, a pirosló virágtenger közepén magasodó hatalmas Chopin-szo- bor láttán, ahol nyáron vasárnaponként hangversenyeket tartanak. Százötven éve, 1810-ben született Fryderyk Chopin, a Varsótól ötvenkilométernyire fekvő Želazowa Wolában. A park közepén álló kúria, a szülői ház - a háború nem kímélte, teljesen újjá kellett építeni - ma múzeum. Abban a szobában, ahol a zeneszerző megszületett, a bekeretezett anyakönyvi kivonat február 22-ét tünteti fel születési dátumként. Nagy a valószínűsége annak, állítja Jaroslav Iwaszkiewicz a Chopinről írt könyvében, hogy Bro- chów község lelkésze tévedett. Alighanem március elsején született - édesanyja egy levelében ezt a dátumot említi, és Chopin maga is ezt tartotta születésnapjának. A zenetörténet azonban a hivatalos bejegyzéshez ragaszkodik. De számít-e pár nap? A család még az év őszén felköltözött Varsóba; a fiú zenei tehetsége korán megmutatkozott, s első zongoratanára a cseh származású Wojciech Žiwny volt. Mindössze nyolcéves, amikor egy jótékonysági hangversenyen szerepel, s a Varsói Napló kritikusa így áradozik: „...valódi zenei lángész, zongorajátékában hallatlan könnyedséggel és rendkívüli ízléssel adja elő a legnehezebb darabokat s ami még ennél is fontosabb, ö maga több olyan táncot és variációt komponált, amelyet a zenei szakemberek, különös tekintettel a gyermek korára, nem győznek csodálni...“ Húszévesen búcsúzik Varsótól- hogy meghódítsa a világot. Nehezen kel útra:,,.. .még itt vagyok, nincs elég erőm ahhoz, hogy az utazás napja felől döntsék. Azt hiszem, azért utazom el, hogy egyszer s mindenkorra elfelejtsem szülőhazámat - azért, hogy ott haljak meg, - pedig milyen keserves máshol meghalni, mint ahol az ember élt.“ - A húszéves fiatalember beteg, tüdőbajos, s a rend- szertelen életmód - 16 éves kora óta fogadásokra járt esténként, éjszakázik - erősen megviselte szervezetét. Franciaországban éri a varsói forradalom kirobbanásának és elfojtásának híre. Úgy határoz, hogy nem tér vissza hazájába, s kon- zervatóriumi tanárának, Josef Elsnernek azt írja: „Semmi sem tud engem megingatni abban a túl merész, de szilárd elhatározásomban, hogy új zenei világot teremtek magamnak!“ Hangversenyeit azonban eleinte hűvösen fogadta a közönség. Komponál és zongoraórákat ad, társaságba jár, társaságot fogad. Szerelmeket él át-fájdalmasakat, viharos szakításokat. Delfina Po- tocka grófnőhöz, a párizsi szalonok ünnepelt szépségéhez fűzik gyengéd szálak. Aztán Maria Wodcinska iránt lobban szerelemre s Karlsbadból, 1835 nyarán- ahol egy boldog hónapot élt át a szüleivel, utoljára látva őket- Drezdában tölt egy hetet Wod- cinskiéknál. Sűrű levélváltás folyik a fiatalok között, s a következő évi látogatás után Chopin vőlegényjelöltként tér vissza Párizsba. A család mégsem nézi jó szemmel a kapcsolatot, hiszen művészember is, meg súlyos beteg... s Maria nemsokára férjhez megy- máshoz. A kor híres francia írónőjéhez, George Sandhoz hosszú, viharos szerelem fűzi, s hogy nyolc év után, 1846-ban szakítanak, abban Chopin egyre súlyosbodó tüdőbajának nagy része van: az asszony egyre terhesebbnek találja a betegápolást. Chopin néhány hónappal halála előtt rimánkodó levélben kéri Lud- wika nővérét, siessen hozzá, mert „orvos nem tud rajtam segíteni, csak Tí.“ Ludwika meg is érkezik Párizsba, férjével és kislányával, s mindvégig - Chopin 1847. október 17-én bekövetkezett haláláig- mellette marad. Végakarata az volt, hogy szívét küldjék hazájába. A szívét rejtő urna ma is Varsóban van, de volt idő, amikor másutt rejtegették. 1945. október 17-én tért meg Varsóba másodszor a zeneköltő szíve, s felcsendülhettek szerzeményei - mert a német megszállás éveiben Lengyelországban betiltották zenéjét. Iwaskiewicz írja Chopin életművéről: „Megvan, megmarad, s elmondhatjuk - fejlődik. Egyre jobban és egyre mélyebben belegyökerezik a nemzet életébe, mi pedig folyton újabb és újabb kincseket fedezünk fel benne s érezzük, hogy mind nagyobb szükségünk van rá. Ez a zene együtt él és együtt harcol velünk, s ez a szivárványhid Lengyelország és a világ között. Disze és értéke a világnak, megmagyarázza nekünk és érthetővé teszi ezt a világot, mint minden nagy művészet. Chopin művészete pedig a legnagyobb művészetünk. “ KOPASZ CSILLA Bugár Béla és Dráfi Mátyás az előadás egyik jelenetében (Gyökeres György felvétele) Halvány Tűzijáték Za h rad ník-bemutató a Magyar Területi Színházban A főszereplő, az Apa, valamikor munkás volt, ma vezető beosztású személy, igazgató. Saját erejéből küzdötte föl magát, jutott a magas pozícióba. Amelyben azonban már másként viselkedik - az egykori becsületes munkás alakja mára csupán emlék. Ma már sikeres ember ő. A „legkevesebb“, hogy minden megvan, pazarul berendezett lakása, a nyári kertben függőpad, fonott karosszékek, márkás italok; és például nem okoz neki gondot otthagyni háromszáz koronát pezsgőért valamelyik vendéglőben. Ennél többet mond róla, hogy olyan sikerember ö, aki a hatalmi helyzetével vissza is él, nemcsak hogy el tud intézni mindent (persze, csak a talpraesetteknek segít), de még a barátját, egykori munkástársát és mostani munkatársát is képes eladni. Apaként, családfőként se más, nem sokat törődik azzal, hogyan éreznek, mit gondolnak gyermekei. A főiskolán nehezen előrehaladó lányának nem parti egy munkásfiú az ő szemében. Gondolom, ennyiből is kiderül, hogy Osvald Zahradník - akinek ez már a harmadik darabja a MATESZ színpadán, (az előző kettőt színházunk kassai (Košice) Thália Színpada mutatta be a 70- es években, az akkori visszhangból ítélve, nem kis sikerrel) - eleven problémához nyúlt, olyan valós jelenségről szól, amely mindennapi beszédtéma, és hát kritika tárgya. Megközelítéséhez az igényesebb utak közül választott: belülről láttatni a sikeres ember magatartásának következményeit, azaz a környezetében élők gondolati, de főként lelki reakcióit, amelyek révén aztán kikerekedne egy korántsem vigasztaló, de mindenképpen elgondolkoztató kép, egyben cselekvésre sarkalva az efféle káros és ellenszenves magatartások ellen. Kikerekedne, írtam feltételes módban, mert a szerző szándéka csak részben valósul meg egyes helyzetek, partneri kapcsolatok és lelki folyamatok befejezetlensége, kidolgozatlansága, illetve következetlen alakítása miatt. Nem mentheti a drámaírót, amit erről - a komáromi (Komárno) Magyar Területi Színházban Tűzijáték címmel bemutatott darabjáról mond: egyelőre nem sikerült teljes egészében kimerítenem ezt a témát. Színművem bizonyos jelenségekre figyelmeztet, ám nem tárja fel maradéktalanul ezek indítékait... - Úgy érzem, hogy e jelenségek valós okainak felismeréséig, megnevezéséig és színpadi ábrázolásáig sok s nehéz munka vár még rám“. Az említett fogyatékosságokat a rendezésnek és a színészi játéknak sem sikerült elfelednie. Főként a második felvonásban válnak szembetűnővé. Az első vonalvezetése pontos és világos, sőt olyannyira, hogy maga a játék eléggé laboratóriuminak hat, alig jutnak szerephez az ösztönök. A folytatásban - eltekintve az olyan apróságoktól, hogy „már szállingóznak a vendégek“, miközben csak ketten vannak, meg hosszadalmas és ilyen terjedelemben funkciótlan a díszítési jelenet a lampionokkal, szerpentinekkel - lényeges kérdéssé válik például, hogy az egyébként jól játszó Holocsy István alakításában miért lesz az első felvonás lezser Jakabjából egyszerre jólfésült fiú a másodikban. A becsapott barát és munkatárs (Bugár Gáspár) jogos felháborodása és ítélete után- „Nagy játékos vagy, Ádám. De ne az én rovásomra. Velem nem fogsz betlizni. Velem nem...“- miért tér vissza az Apa, vagyis az igazgató (Bugár Béla) házába? Az Apa fiának, a fejsérülést szenvedett Péternek, akit a fiatal Ran- csó Dezső személyesít meg igen tehetségesen, érzékletesen, mi a szerepe azonkívül, hogy egyszer elmondja róla az apja: „Vannak olyan dolgok, amelyeket én sem tudok elintézni“, azaz a fia betegségén segíteni. Ott van Péter a színen, de erősebb kötődések, rá (is) épülő helyzetek híján inkább csak jelenség. Ilyenképpen nem kap különösebb jelentést az általa megrendezett előadásvégi tűzijáték sem, aminek persze oka még, hogy az emberi indulatoknak, az előrejelzéssel ellentétben, nem nagyon volt tűzijátékszerű villódzásuk. Pedig lehetett volna a tágas térben, melyet Kopócs Tibor tervei alapján hatásosan rendeztek be, lehetett volna, még akkor is, ha a rendező, Takács Ernőd láthatóan arra törekedett, hogy a csenddel is játszanak színészei. A csend is beszéljen, feszültséget sugározzon. Kevés helyütt sikerült ezt elérni (legalábbis ezen a bemutatón), pontosabban: ott, ahol egyrészt a szöveg kínált erre lehetőséget, másrészt a színészeknek - az említetteken kívül Dráfi Mátyásnak (dr. Rém), Varsányi Máriának (Janka) Ferenczy Annának (Nagyi), Németh Icának (Anya) és Tóth Lászlónak (Pincér)- részletezőbb játékkal sikerült árnyalatokat is hozniuk. BODNÁR GYULA DJ SZÓ 6 1985. III. 1.
