Új Szó, 1985. március (38. évfolyam, 51-76. szám)

1985-03-21 / 68. szám, csütörtök

A titokzatos Bach Háromszáz éve született a nagy zeneszerző Színházi csemegék Brnóból 1 / ilágos és mégis megma- V gyarázhatatlan - így jelle­mezte Johann Sebastian Bachot egy Goethének írt levelében Zel- ter, Mendelssohn tanítómestere. Wagner ,.megmagyarázhatatlan, rejtélyes jelenségnek“, ,, zenei csodának“ nevezte a Tamás­templom karnagyát. Bachnak már az élete is rejtély, éppen ese- ménytelenségében, szürke hét- köznapiságában az. Honnan merített ihletet és erőt az az ember, aki - s ezek szintén Wagner szavai - ,,nyomorult kán- tor- és orgonistaként hánykódott apró thüringiai helységekben, amelyeknek már a nevét is alig ismerjük, tengődött nyomorúsá­gos állásokban", soha nem hagy­ta el Németországot, s kora egyet­len jelentősebb zeneszerzőjével sem tartott fenn kapcsolatot? Mi munkált benne állandóan, mi késztette a remekművek egész sorának megalkotására, miközben fáradhatatlanul dolgozott, felette­seinek közönyével és értetlensé­gével hadakozott, vásott nebuló­kat tanított, rossz muzsikusokkal próbált és népes családja megél­hetéséről gondoskodott? Vajon mit érezhetett, amikor híres honfi­társainak viharos sikereiről hallott, ő, aki talán életében nem élvez­hette a lelkesen összeverődő te­nyerek zaját, hiszen a templom­ban előadott zeneműveket nem szokták megtapsolni, s a weimari és a kötheni hercegi udvarban sem tapsolt a házikoncertek meg­hívott főúri közönsége? Ezekre a kérdésekre a korabeli dokumen­tumokban aligha lelünk választ. A tanácsi beadványok, az orgo­napróbák jegyzőkönyvei és a fennmaradt levelek semmit, vagy szinte semmit sem árulnak el a Máté-passió és a Wohltempe- riertes Klavier szerzőjéről. Jobban mondva ékesszólóan tanúskod­nak a mostoha körülményekről, a mindennapi lélekölő robotról, Bach környezetének kicsinyes szúklátókörúségéról, sőt gyakori rosszindulatáról - mindarról, ami inkább gátolja, mint elősegíti a re­mekművek születését. Bach neve a köztudatban szinte egybeforrott Lipcsével és a lipcsei Tamás-templommal. De lássuk csak, hogyan fogadta Lipcse a Ta­más-templom karnagyi állására pályázó harmincnyolc éves Ba­chot: „Ha már a legjobbakat nem tudtuk megkapni, meg kell eléged­nünk a középszerűvel“-ezt mond­ta dr. Platz tanácsos 1723. április 9- én azon az ülésen, amelyen a vá­rosi zeneigazgatói státus betölté­sét vitatták meg a derék város­atyák. A „legjobbak“, akik végül nem reflektáltak a Tamás-iskola kántorának és a város zeneigaz­gatójának posztjára: Georg Philipp Telemann és Christoph Graupner. A „középszerű“, akire jobb híján kényszerültek ráfanyalodni a lip­cseiek - Johann Sebastian Bach. Valamivel talán érthetőbbé válik a városi tanács tagjainak állás­pontja, ha figyelembe vesszük, hogy Telemannt és Graupnert jól ismerték, szinte sajátjuknak tekin­tették, hiszen mindkettő Lipcsé­ben tanult, ott aratta elsó jelentős sikereit. Telemann már 12 éves korában operát írt, a ma már alig ismert Graupner is szerzett operai babérokat, s egy színházi produk­ció mindig zajosabb és látványo­sabb sikerre számíthatott, mint egy magányos templomi kántor orgonajátéka. Noha Bach ekkor már egész sor remekművet alko­tott Köthenben (többek között a Brandenburgi versenyeket), azok csak szűk udvari körben ke­rültek előadásra, s Lipót anhalt- kötheni herceg nem bizonyult olyan nagyvonalúnak, mint Mühl- hausen, ez a jelentéktelen thürin­giai városka, amelynek tanácsa az ott orgonistáskodó fiatal Bachnak két kantátáját is kinyomtatta saját költségére. (A zeneszerző életé­ben nem is jelent meg nyomtatás­ban több kantátája, holott a Lipcsé­ben töltött nuszonhét év alatt két­százhatvannál többet komponált!) Ilyen körülmények között nem cso­da, hogy zeneszerzői és karmesteri hírneve nem vetekedhetett a két másik jelöltével, s így a lipcsei tanács bizalmatlanul fogadta. Ma, amikor Bach művészetét minden­fajta zene alapkövének ismeri a köztudat, azt gondolhatnánk, hogy a mester hihetetlenül termé­keny és sokoldalú zeneszerzői munkássága idővel jobb belátásra késztette a tanácsot, ám a korabe­li írásos dokumentumok ennek épp az ellenkezőjéről tanúskod­nak. Úgy tűnik, az elöljáróságnak és a lipcseieknek fogalmuk sem volt arról, milyen kivételes alkotó géniuszt tisztelhetnek a makacs, energikus, igazát mindig köröm­szakadtáig védelmező kántor sze­mélyében. A tanács kicsinyes és rosszindulatú magatartása világo­san kiderül a fennmaradt városi jegyzőkönyvekből. íme az egyik bejegyzés: „(Bach) nem viselke­dik úgy, mint kellene, a polgár- mester engedélye nélkül vidékre küldi a diákokat, maga is elutazik anélkül, hogy engedélyt kérne. A kántor nem csinál semmit, nem tartja meg az énekórát és nem is hajlandó magyarázatot adni mu­lasztásairól. A kántor javíthatat­lan...“ S mivel a városi tanácsnak nem állt módjában alaposan meg- rendszabályozni a „javíthatatlan kántort“, más eszközhöz, a fi­zetéslevonáshoz folyamodott. Bach terjedelmes válaszbeadvá­nya tragikus dokumentuma hely­zetének: ,,A sok tehetségtelen és zenére alkalmatlan fiú felvétele miatt a zene szükségszerűen le­romlott...“; „... Nem kell mész- szebb mennünk, mint Drezdába és megnéznünk, hogyan fizeti ott a királyi felség zenészeit. Igy az­tán nem csoda, hogy kiválót pro­dukálnak - ott, ahol a zenészek­nek nincs kenyérgondja, nincs bá­nata...“ A tanács kicsinyes bosz- szúból többször megfosztotta Ba­chot mellékjövedelmei egy részé­től - ami a sokgyermekes és ugyancsak anyagias zeneszerzőt érzékenyen érintette -, sőt, még ennél is továbbment: megtiltotta, hogy zenét komponáljon az egye­temi ünnepségekre, mivel arra, úgymond, csakis az akadémiai ze­neigazgató (egy Görner nevú je­lentéktelen muzsikus) jogosult. A városi tanács magatartása Bach halála után sem változott meg. Anna Magdalena, a második feleség, Bach hűséges társa és állandó szorgalmas kottamásolója rövid ideig megkapta ugyan a vá­rostól az özvegyi kegydíjat, ám annak megszűntével reménytelen nyomorba süllyedt. Tíz évvel férje halála után koldusasszonyként hunyt el Lipcsében. Öt túlélő lá­nyai is nyomorogtak, csak a leg­hosszabb életű, 1742-ben szüle­tett Regina Susanna érte meg éle­te alkonyán Bach művészetének feltámadását. M agát Bachot, amint meg­halt, elfeledték. Kottáinak, kéziratainak nagy része elkalló­dott, számos művét csak hiteles korabeli másolatból ismerjük. Ha­gyatékának jelentős része tehet­séges, de züllött életű legidősebb fiára, kedvencére, Wilhelm Fried- mannra maradt, ám az nem őrizte kegyelettel, s így nyomtalanul el­veszett. Többi fia sem becsülte nagyra az apa életművét. Meg­csontosodott, komor vén parókás- nak tartották az öreg Bachot, ,,mesterkéltnek, fellengzősnek, kuszának és dagályosnak“ műve­it. A két leghíresebb Bach-fiú, a „berlini“ vagy „hamburgi Bach“-ként emlegetett Carl Phi­lipp Emanuel, akit Haydn tanító- mestereként tisztelt, és a „milánói“ vagy „londoni“ Bach, Johann Christian, aki Mozartra volt döntő hatással, az úgynevezett gáláns stílusnak - a végletekig csiszolt, csodálatos gazdagsággal és könnyedséggel áradó édes meló­diák világfias zenéjének volt mes­tere. Simulékony könnyedség és elegancia - ez nyert hangot zené­jükben, amely már a rokokó zené­je volt. A barokk Bach sosem is­merte a dallamoknak ezt az önfe­ledt patakzását. Az ó világa - Sza­bolcsi Bence szavaival - „nem a természeté s nem a gondatlan tenyészésé, de az örökké feszült erőé, a mindig jelenvaló lényegé, a soha nem lanyhuló, koncentrált akaraté, a szüntelen szembené­zésé“. A kecses, könnyed és gá­láns rokokó nem tudott mit kezde­ni ezzel a zenével, súlya nyo­masztotta és elkedvtelenítette, ezért sürgősen el akarta felejteni. Ez sikerült is, olyannyira, hogy fél évszázadnak kellett eltelnie, amíg újra felfedezték. S míg a Bachot közvetlenül követő nemzedék ré­gimódinak, porosnak és elavult­nak találta, a 19. század számára Bach „jövébe néző forradalmár volt, minden romantikus forrada­lom megsejtóje és világítótornya“. Mindkét arckép a maga módján hú, s persze, ugyanannyira ha­mis“ - írja Szabolcsi, majd így folytatja: „Bach arcában minden korszak azt olvasta, amit önmaga igazolására olvasni akart. De így volt jól: mert Bach és a Bach-zene valóban kétarcú, kétfelé forduló tünemény, óriási vízválasztó két korszak határán, betetőzés és összefoglalás, lezárása az euró­pai muzsika ezer évének és leg­hatalmasabb kinyúlás az elkövet­kező ezer év felé“. VOJTEK KATALIN Az évad harmadik bemutatója a Tháliában Ľubomír Feldek: Ennivaló nagynéni Az ismert szlovák költőnek ez lesz az első magyarul bemuta­tott darabja. Ľubomír Feldek, aki egyebek között drámaíró is, sa­ját meghatározása szerint tragi­komédiát írt. A Tóth László fordí­totta szöveg epikusán szerkesz­tett mű, s ez a próbák során szokatlan feladatot jelentett a színészeknek. A ma esti be­mutatón Gombos Ilona (Vera néni), Hídvégi Mária (Éva), László Géza (Péter), Mokos Atti­la (Búda), Pólós Árpád (Ottinger) az eddigiektől eltérő poetikájú játékot szeretnének produkálni. A darabot Miro Procházka vendégrendezőként állította színpadra, nem mindennapi for­mai elemeket keresve az elő­adáshoz. A két szálból fonódó történet elején egy gazdag nyu­gati rokontól érkező csomag okozza a bonyodalmakat, mivel kiderül, hogy valójában nem az volt a tartalma, aminek látszott. A másik szálon egy autentikus levelezésből írt cselekmény bontakozik ki, amely mintegy ér­telmezi is a történteket. Metafo­rát lát majd a közönség, amely mindennapi életünk fonákhely­zeteire, gondolkodásunk sablon­jaira utal. A várható színházi él­mény teljességét sejteti az a tény, hogy a Jaroslav Filip betétszámait játszó zongorista beépült a produkcióba. A fekete és a fehér színkombinációkból épített színpadi teret és a jelme­zeket Platzner Tibor tervezte. (d-n) Ha ünnep, legyen igazi! Vagyis dupla vagy semmi - vélték a brnói kulturális élet rendezői, amikor a múlt év utolsó napjaiban nem­csak a Néprajzi Múzeum látogató­inak - a lemezgyűjtőknek is friss „csemegét“ kínáltak. Hetek, sőt hónapok teltek el december végé­től, de - mégha hihetetlennek tű­nik is - a színházi ünnepnapok továbbra is lázban tartják a hangu­latos dél-morvaországi nagyvá­rost. Mert a cseh színház megala­pításának 100. évfordulóján meg­nyílt nagyszabású kiállítás immár harmadik hónapja tartja nyitva ka­puit; Orbán Erzsi és Giza prágai Macskajátékának hangfelvételé­ből pedig újabb és újabb küldemé­nyeket rendelnek a lemezboltok. Örkény István világhírű színműve, Székely Gábor Tyl színházbeli rendezése, Dana Medrická és Vlasta Fabiánová páratlan színé­szi alakítása felejthetetlen élményt jelent mindenkinek, aki szereti a szépet, a maradandó értéket, aki hisz a lélek tisztaságában és az emberi összetartozásban. És most nézzük, miről beszél­nek a húsz, hetven, száz évvel ezelőtti plakátok, jelmezek, szín­házi jegyzetek? Tegyünk egy kép­zeletbeli sétát a Néprajzi Múzeum falai között. Bár a cseh színház első évadja 1874-re esik, a Besední dúmban megtartott előadásokon még so­káig érezhető a monarchia felsőbb köreinek igénye. De mert az épü­let tűzvédelmi szempontból nem felelt meg az előírásoknak, a Cseh Nemzeti Színház Egyesülete 1881 -ben 60 ezer aranyért új szín­házat vett nézőinek és színészei­nek, ahol 1884. december 6-án ment fel először a függöny. „A színpad a szabadság és az igaz­ság szimbóluma lett“ - írja egy korabeli tudósító, aki boldogságát akkor sem palástolja, amikor cseh szerző darabját ismerteti. És most ugorjunk egy nagyot: 1918-ban vagyunk; Csehország második legnagyobb városa egyetemet és konzervatóriumot kap. A német színpad a cseh színjátszás ottho­na. Az első bemutató 1918. októ­ber 29-én Dvorák Ruszalkája. S bár a színház a cseh város színháza, hetente kétszer német nyelvű előadást tart. Az igazgató: Václav Štech. Nézem a repertoárt, a megsárgult fotókat: Jirásek, Shakespeare, Sardou, Čapek, Csehov, Tolsztoj, Gogol, Oszt- rovszkij, Wilde darabjainak tapsol a közönség. És Molnár Ferenc Liliomának, 1920-ban. Az operát František Neumann igazgatja, aki előbb Janáček, Smetana és Marti- nü műveit tűzi műsorra, aztán Ver­di, Puccini, Csajkovszkij, Debussy és Wagner alkotásait is bemutatja. Az első világháború után Jaroslav Hladík balettegyúttest alakít, a harmincas évek első felében pedig már operettre is jegyet vált­hat a közönség. Nagy színészeink játsszák első szerepeiket a brnói színházban: Karéi Höger, Vlasta Fabiánová, s a nemrég elhunyt Dana Medrická, aki utolsó filmsze­repét magyar filmben, Vészi János A csoda vége című alkotásában kapta. Bizet Carmenjét és Mozart Varázsfuvoláját 1939-ben mutatja be az opera, aztán ismét a balett kerül előtérbe. A művészeti igaz­gató: Ivo-Váňa Psota, Gyagilev Orosz Balettjének későbbi tánco­sa, Prokofjev Rómeóját, Martinü Botocskáját és Sztravinszkij Pet- ruskáját táncolja. A siker most sem marad el. „Psota a művészet csúcsain jár“ - jelzik a lapok. A felszabadulás után új fejezet nyílik a színház életében. Nemzeti Színházzá avatják, s Emil Franti­šek Buriant nevezik ki igazgatójá­ul. Az 1945. május 25-i Smetana- bemutató, Az eladott menyasz- szony mind a mai napig felejthe­tetlen előadásként él a nézők em­lékezetében. Psota balettegyütte­se néhány hónappal később, októ­ber 23-án tartja első bemutatóját, a Suita rusticát, amely ugyanakko­ra siker, mint a Menyasszony. Az új igazgató új társulatot szervez; fiatal művészek és ígéretes rende­zők veszik körül, s új nevet ad mindkét színházának. Az Opera­házat Janáčekról, a prózai társulat otthonát pedig Jiri Mahenről, a század eleji Brno szellemi életé­nek vezetőjéről nevezi el. Nagy­szerű előadások hosszú sora szü­letett mindkét színházban; 1958- ban Anna Frank naplóját, 1972- ben pedig Örkény Macskajátékát is bemutatták, a mai repertoárda­rabok között pedig Peter Shaffer Amadeusa áll az első helyen. A sikersorozat tehát nem sza­kadt meg. A színház, a tegnap és a ma emberéről szóló cseh szín­ház századik születésnapját ün­nepli, s mint mindig, ma is a hol­napra gondol. SZABÓ G. LÁSZLÓ Érzelem és akarat VILÁGNÉZETI NEVELÉS - KISISKOLÁSKORBAN A kisiskolás gyermek világké­pének formálásában kiemelkedő jelentőségűek a környezetismereti órák. A világképformálást itt úgy végezzük, hogy ne csak élénk ér­telmi, hanem érzelmi és akarati megnyilvánulásokat is váltson ki. A II. tantervi téma: Az ősz, nagyon fontos a kisiskolás gyermekek vi­lágképének formálásában, mert előkészíti a későbbi életkorban tartalmasabbá váló fogalmakat, mint a változás fogalmát, az egyik állapotból a másikba való átmenet és a körforgás dialektikus látásmódjának elsajátítását. Ezek az ismeretek a kisiskolás gyerme­kek körében csak felszínesen megértett összefüggések, melyek további ismeretek keresésére ösz­tönzik őket. A II.-es téma öt téma­körből áll és tizennégy órán át foglalkozunk vele. Minden tárgy­kör oktatását tanulmányi séta előzi meg. Az öt tanulmányi sétánk so­rán - persze egyszerű módon - megfigyeltük a legfontosabb filo­zófiai törvényszerűségeket: a világ anyagi lényegét, a tér és az idő, a mozgás és a fejlődés, az egész és részeinek kapcsolatát, az okot és az okozatot. A tanulók ezeknél a témaköröknél tudatosították, hogy az ember a természetet megismeri, beleavatkozik, szük­ségleteinek megfelelően alakítja, viszont a természet is hat az em­berre és megköveteli, hogy védje és gondozza a környezetet. Az eddig csak felületesen látott dol­gokat tudatosan figyeltük. Meg­néztük az őszi munkákat a zöldsé­ges kertben, a gyümölcsösben és a határban. Megfigyeltük a ván­dormadarak gyülekezését, megte­kintettük a késő őszi erdőt. Köny­vekből (Búvár, Mit mesél a termé­szet, Bölcs bagoly), olvasmányok­ból, versekből adatokat gyűjtöt­tünk a körülöttünk élő állatokról, növényekről. Az összegyűjtött anyagot az órákon dolgoztuk fel, a következő szempontok szerint: 1. Hangulatkeltés verssel, nép­dalokkal, gyermekjátékokkal, nép­költésekkel. Cél: az anyag érze­lemgazdag feldolgozása. 2. Az óráknak és témaköröknek megfe­lelő diapozitív, diafilm vagy kazet­tás film vetítése és közben kötet­len beszélgetés, melyhez kapcso­lódtak a tanulmányi sétáinkon gyűjtött megfigyelések, adatok, ta­pasztalatok. Cél: az ismeretek megszilárdítása felismeréssel, lo­gikai besorolással. Ennek a cso­portosítás felelt meg a legjobban. Például: A tanulók az ősz, tél, tavasz, nyár nevét jelző kártyák alá helyezték a nekik megfelelő hónapok neveit tartalmazó szó­kártyákat. 3. Didaktikus játékok, összekeveredtek a képek, teremt­sünk rendet; cél: röviden elmon­dani a tanult dolgok (évszakok, hónapok, állatok, növények) jel­lemzőit, közben beszédfejlesztés és fogalomtisztázás. E célnak a megfigyelés, leírás és összeha­sonlítás felelt meg. 4. Az ok-oko­zati összefüggések megállapítása a közösen végzett kísérletek alap­ján. Cél: az ismeretek megszilár­dítása, az ok-okozati összefüggé­sek megértése. 5. önálló tevé­kenység, játékok, bábuk segítsé­gével, közben fogalomtisztázás és beszédfejlesztés. Cél: az ismere­tek rögzítése. 6. Végül: munka a feladatlapokkal; az ismeretek ellenőrzése és rögzítése. CSUKA GYULÁNÉ DJ SZÓ 1985. III. 21. Képek és hangok

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom