Új Szó, 1985. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1985-02-01 / 27. szám, péntek
Megjelent egy könyv... Néhány észrevétel a Komáromi Olympos című kiadványról A karácsonyi könyvvásárra a Madách Könyv- és Lapkiadó Szénássy Zoltán tollából ízléses kiállítású, nagy példányszámú (11 ezer), fényképekkel dokumentált helytörténeti munkát jelentetett meg. Hazai tudományos életünkben kevés olyan vállalkozó szellemű emberrel találkozunk, aki szúkebb hazája múltjának bemutatása céljából tollat ragad. Ebben a műfajban Komáromot (Komárno) Szénássy Zoltán gimnáziumi tanár képviseli, ezért megkülönböztetett érdeklődéssel fogadtuk a könyvét. Vártuk e könyvet azért is, mert a Hét 1984/51. száma 11. oldalán megjelent beszélgetésből - amelyet Dénes György folytatott Mayer Judittal, a Madách Könyv- és Lapkiadó ismert munkatársával - képet kaphattunk a hazai magyar írók könyveinek kiadási lehetőségeiről. Ebben a beszélgetésben szó volt a könyv születésének folyamatáról is. Megtudtuk, hogy ,,A szokásos, sót az előírásoknak megfelelő folyamat a következő: az író benyújtja a kéziratát, a szerkesztőség elolvassa és véleményezi. ... Ha a kéziratról kialakult belső vélemény jó, azaz a szerkesztőség a kéziratot kiadásra alkalmasnak tartja, akkor a kéziratot kiküldjük két külső bírálónak (lektornak). A kéziratot csak két pozitív lektori vélemény esetén lehet besorolni a kiadói tervbe.“ Szénássy Zoltán könyvének olvasása közben az a benyomásunk, hogy a Madách Könyv- és Lapkiadó e könyv születésénél a munkafolyamat egyik láncszemét - a külső lektori véleményezést - vagy kihagyta, vagy a bírálók nem álltak feladatuk magaslatán. Igaz, nem lehetett könnyű dolguk sem a szerkesztőknek, sem a lektoroknak a sok helytörténeti adat ellenőrzése során, de úgy véljük, nem állunk messze az igazságtól, amikor annak a véleményünknek adunk hangot, hogy ez a feladat nehéznek igen, de megoldhatatlannak semmiképpen sem minősíthető. Meggyőződésünk szerint ilyen hibákkal egyetlen publikációnak sem szabadna megjelennie. Mi e könyv kapcsán most csupán a komáromi Duna- menti Múzeum történetét érintő észrevételeinket foglaljuk össze. 1.A szerző a könyv 128-129. oldalán azt írja, hogy Gyulai Rudolf, a helyi bencés gimnázium tanára megalapítója volt a „Komáromi Múzeum Egyesületnek“. Sajnos, ez így elfogadhatatlan, ugyanis Gyulai Rudolf (1848-1906) 1877 és 1897 között élt Komáromban (Alapi Gyula: Gyulai Rudolf élete és működése, Komárom, 1907, 7. és 10. old.), ekkor pedig még az említett egyesület nem is létezett. Gyulai Rudolfnak a Komárom vármegyei és Komárom városi történeti és régészeti egylet (1886-1900) megalakításában volt szerepe, de ezt sem ó alakította meg egyedül. Az ő nevéhez az egylet muzeális gyűjteményének a megalapítását kapcsolhatjuk. 2. A 129. oldalon a szerző „Múzeum és Régészeti Egylet“-et említ, de ilyen elnevezésű egylet Komáromban sohasem létezett! Az 1. pontban említett egylet jogutódja az 1900. május 6-án megalakult Komárom vármegyei és városi Muzeum Egyesület lett, amely 1911. november 21-ig állott fenn (A Muzeum Egyesület közgyűlése. In: Komáromi Lapok XXI. évf. 19. sz. 4. old. A Muzeum Egyesület utolsó közgyűlése. In: Komáromi Újság XI. évf. 47. sz. 4. old). 1911-ben ez az egyesület feloszlott, vagyona és gyűjteménye az újonnan alakult Jókai Közmívelő- dési- és Muzeum Egyesületbe (1911 - 1945) került és tagjainak nagy része is átlépett az új egyesületbe. 3. A Jókai Egyesület alakuló közgyűlésének dátumában is tévedés van (129-130. old): igaz, hogy Arany János születésnapját március 2-án ünnepeljük, de ez nem ok arra, hogy a Jókai Egyesület alakuló közgyűlését is erre a napra tegye a szerző, amikor az 1911. március 5-én volt. (A Jókai Egyesület megalakulása. Kultúr- egyleteink közgyűlése. In: Komáromi Lapok XXXII. évf. 19. sz. 1-2. old) 4. A Jókai Egyesület otthonának, a Kultúrpalotának az építésével kapcsolatban azt írja a szerző (130. old.), hogy „Arad és Maros- vásárhely után Komáromban épült fel az ország harmadik kultúrpalotája, a Jókai Egyesület székháza, Nem ismerjük az egykori Osztrák-Magyar Monarchiában a vidéki kultúrpaloták építésének időrendi egymásutánját, de azt tudjuk, hogy 1908. október 11-én avatták fel Szombathelyen az első vidéki kultúrházat“ (S. Pável Judit: A Szombathelyi Savaria Múzeum története, Szombathely, 1963. 304. old.), ezenkívül a békéscsabai múzeum kultúrpalotája is 1912 júniusára már elkészült (G. Vass István: A békéscsabai múzeum története 1899-1979. Békéscsaba, 1979. 33. old.). Ez alapján úgy érezzük, hogy erősen megkérdőjelezhető a szerzőnek a komáromi Kultúrpalota építésének időrendi besorolására vonatkozó állítása. 5. Téves dátummal került a könyvbe a Kultúrpalota alapkő- letételének ideje is: „Az alapkőletétel 1913. március 27-én történt“ - írja a szerző (130. old.). Tudjuk, hogy a kisgimnázium épületét 1913. februárjában és márciusában bontották le, az új épület építkezési munkálatai pedig 1913. március 27-én kezdődtek, viszont az ünnepélyes alapkőletétel csak május 4-én volt. (A kultúrház építése. In: Komárom I. évf. 1-2. sz. 74-75. old.). 6. A 131. oldalon azt írja a szerző, hogy ,, A felavatási ünnepély fényét növelte a műsoros est, melynek során színre került a Hunyadi László című opera“. Nyilván minden operakedvelő ember örömmel fogadja e kultúrtörténeti adalékot, de sajnos, figyelmeztetnünk kell őket, hogy ezt a hírt ne vegyék komolyan, mert az avatóünnepély keretében nem adták elő az operát Komáromban, csak a nyitányát: „A hangversenyt a 83. sz. gyalogezrednek a kulturális czélra való tekintettel teljesen ingyen átengedett 42 tagú zenekara nyitotta meg, a Hunyadi László opera Nyitányával, melyet Feifer Gusztáv karnagy vezényelt.“ (Alapi Gyula: A komáromi kultúrház. In: Muzeumi és Könyvtári Értesítő VIII. évf. 1. füzet 11. old.). 7. Ugyancsak kétségbevonható a szerzőnek az az állítása, hogy az új Kultúrpalota „barokk-szecessziós épület“ (131. old.), ugyanis ilyen fogalmi meghatározást a művészettörténet nem alkalmaz. Annál is inkább nem, mert ez a két fogalom majdnem két évszázados különbséget foglal magában. Az épület stílusmeghatározását pontosabb jelző takarná, ha azt írnánk, hogy a historizáló építészeti forma jellemzi. Az épületen nem is annyira barokk, mint reneszánsz elemek jelentkeznek, a díszítőelemei pedig a klasszicizmusban használt korábbi építészeti elemek sorát hordozza. 8. A szerző Alapi Gyulát tárgyalva (128-134. old.) nem említi sehol sem, hogy ő nemcsak a Jókai Egyesület főtitkára (és nem titkára! 130., 132. old.), hanem a Múzeum- és a Könyvtár igazgatója is volt 1913. január 16-tól haláláig, 1936. január 20-ig (és nem január 18-ig! 133. old.). A Kultúrház építése. In: Komárom I. évf. 1-2. sz. 84. old. és Fülöp Zsigmond: A Jókai Egyesület huszonöt éve (1911-1936), Komárom, 1937. 134. old). Itt kell még megjegyeznünk, hogy Alapi nevét a szerzőtől eltérően írjuk (nem Alapynak), ugyanis a születési anyakönyvi kivonatában (ŠOKA -Komárno) és a megjelent munkáiban az 1920-as évek elejéig mindenütt -i betűvel írja a nevét. T erjedelmi okokból az említett könyv 128-134. oldaláról a múzeummal kapcsolatos észrevételeinket a fenti 8 pontba sűrítettük, de ezzel még nem szóltunk minden olyan bosszantó hibáról, tárgyi tévedésről - amely sajnos - e könyvben előfordul. Csak sajnálhatjuk, hogy sem a szerző, sem a kiadó nem élt kellőképpen a bevezetőben említett lehetőségeivel, s emiatt ez a munka nem méltó sem a szerzőhöz, sem pedig a Madách Kiadóhoz. FEHÉRVÁRY MAGDA, RATIMORSKY PIROSKA, a komáromi (Komárno) Dunamenti Múzeum munkatársai Út a szintézis felé Jozef Fabíni nemzeti művész rajzai és akvarelljei Amikor a Kelet-szlovákiai Képtár igazgatósága tervbe vette, hogy 1985 januárjában Kassán (Košice) a Šrobár utcai új kiállítóteremben bemutatják Jozef Fabíni nemzeti művész rajzait és akva- relljeit, senki sem gondolta, hogy a kiállítás megnyitásán a művész már nem lehet jelen. A szlovákiai kortárs képzőművészet jelentős egyénisége 1984 december elején hatvanhat éves korában elhunyt. Fabíni, aki a tájképfestészet értelmezésében és továbbfejlesztésében nagy szerepet vállalt magára, egy szepességi kis faluból indult. Utravalóul a szülőföldszere- tetet vitte magával. Első képzőművészeti inspirációi gimnáziumi évei alatt, előbb Levočában, majd Spišská Nová Vesben, a szlovák festők nesztorától, Jozef Hanulától kapta. Innen az út Kassára vezetett, ahol (1926-1928 között) Krón Jenő képzőművészeti szabadiskoláját látogatta. Tehetséges volt, amit az is bizonyít, hogy 1928-ban sikeres felvételi vizsgát tett a prágai Képzőművészeti Akadémiára, ám tanulmányait mégsem ott, hanem Bratislavában, a jogi karon kezdte el. A jogtudományok doktora lett, de nem maradt ezen a pályán, visszatért a képzőművészethez. 1941-45-ben a bratislavai főiskola képzőművészeti osztályán Mallý és Schurmann tanítványaként tökéletesítette tudását, miközben a bölcsészkaron archeológiát és művészettörténetet is tanult. Fűtötte a megismerési vágy. A Kelet-szlovákiai Állami Múzeum igazgatójaként (1948-1954) is, ilyen vágyaktól fűtve ment többször Prágába, hogy a Nemzeti Galériában a restaurátori munka titkait is ellesse. Szakmai ismeretekkel felvértezve, 1954-től már csak a festészetnek élt. Az az út, amelyet a romantikus realizmustól a kelet-szlovákiai (mindenekelőtt a szepességi) tájak monumentali- zálásáig Fabíni a tájképfestészetben megtett, azok az eljárások (enkausztika) és más egyéb kísérletek eredményei, melyeket a képterek tektonikus építésében elért - eléggé ismertek a szélesebb közönség előtt, hiszen ezekkel az alkotásaival több kiállításon is találkozhattunk. Fabíni rajzait és ak- varelljeit - melyek szintén szerves részét alkotját életművének - külön kiállításon csak most láthatjuk először. A kiállított negyvenöt rajz és akvareli, ha nem is hat a meglepetés erejével, mégis figyelemre méltó. Érthetőbbé teszik azt a küzdelmet, melyet Fabíni a tájjal vívott. Az ötvenes években kizárólag a szülőföld motívumai foglalkoztatták. Leginkább Levoča vonzotta, a középkori szűk utcák atmoszférája kerítette őt hatalmába. A népi építészet kötötte le figyelmét, ekkor döbbent rá - más egyéb mellett - a zsindelyes tetők ritmusára, s ezek mind-mind témát jelentettek, arra ösztönözték őt hogy jobban hozzáférkőzzön lényegük megértéséhez. Fabíni a realizmustól a hatvanas években sem távolodott el, noha az egyszerűbb kompozíciók mellett ekkor már bonyolultabbakkal is próbálkozott, méghozzá a racionális és az emotív felismerések szintézisének megteremtésére törekedve. Aki ismeri Fabíni művészetét, az tudja, hogy aránylag kevés fi- guratív festményt készített, noha voltak ilyen tervei és elképzelései. Fabíni rajzaival ismerkedve, azt kell mondanunk, hogy ezek között is kevés figurális alkotás található, pedig a negyvenes évekből származó lapok arról győznek meg, hogy a hajszálvékony és az erősebb vonalak váltogatásával Fabíni nemcsak az emberi test formáját, hanem a belső gondolatokat, a jellemet is mesterien tudta láttatni. A kiállítás hiányossága, hogy a korábbi évekből egy rajza sem szerepel, pedig érdekes lett volna néhány olyan munkájával is megismerkedni, amelyeknek alapján a prágai Képzőművészeti Akadémiára is felvételt nyert. Valószínű, hogy ezek éppen figurális alkotások voltak. Ennek ellenére természetesen egyértelműen fontosnak tartjuk ezt a kiállítást, hiszen olyan képekre hívta fel a figyelmet, amelyekről Jozef Fabíni életművének majdani kritikai számbavételekor sem szabad megfeledkezni. SZASZÁK GYÖRGY Téli bodrogközi táj... (Molnár János felvétele) Most éppen otthona melegével törődött. Máskor szervez, intéz, utazik, vitázik, hiv, kér és ad. Lemossa arcáról a szénport, s laza tartással leül. Még néhányszor megdörzsöli lapátnyéltől égő tenyerét, majd hátradőlve mesélni kezd. önmagáról alig szól, pedig minden közölt tény mögött töprengések, viták órái sorjáznak. A fiatalember tudatában van, hogy a szülőföld és a prófétaság legtöbbször nem párosul. Tudja azt is, hogy körülötte elégedett emberek élnek, többségüket valamikor még talán jómódúnak, tehetősnek is mondták. Éppen ez az olykor önelégültségbe forduló elégedettség zavarja leginkább, mert kényelmességet, mások gondja, baja iránti érzéketlenséget, bezárkózott- ságot szül. Ó is tudja, hogy a kényelmesség nem a munkájukban tapasztalható. Megteszik a magukét a közösben, elvégzik a „kiszabottat“ a ház körüli kertekben, szőlőkben is. A kettő között azonban nem állnak meg. Kissé kétkedve jegyzi meg a fiatalember, hogy talán már izzadó homlokukat sem tudják azzal a régi mozdulattal megtörölni. A jól végzett munka tudatának lassú mozdulata, amelyben az áhított pihenés töredéke rejtezett, egyetlen gyors, elsietett mozdulattá változott. Tiszteletet érdemel igyekezetük, az elvégzett munka mennyiségével azonban Értelmiségi-e a népművelő? nem nőtt a pihenésre, a belső gyarapodásra fordított idő. Nincs különbség a falu más-más társadalmi rétegbe sorolódó lakói között, hiszen a szövetkezet több tucat diplomása és a falu pedagógusai közül is a legtöbben szabadidejüket ugyanúgy a kiskertekben, a szőlőkben, az állataik között töltik, mint a kertészetben vagy az állattenyésztésben dolgozók. Az anyagi jólét egyformán vonzó mindenki számára. Nem ez a baj, folytatja a fiatalember, hiszen a volt egyházi birtokokon negyvenévvel a felszabadulás után a maguk gazdái. Boldogulásuk megtalált útja azonban mintha féloldalas lenne. Egyre kevesebben járnak a művelődési ház rendezvényeire, pedig ott szinte estéről estére történik valami. Mind kevesebb időt szánnak a közösségi szórakozásra. Az életforma diktálja a pihenés, a szórakozás módozatait is. Ha a fáradtságtól elnyomja az álom, egyszerűbb a tévékészüléket kikapcsolni. A fiatal népművelő nagyon jól tudja, hogy a helyzetet csak az oldhatja meg, ha a falu kulturális életében a még vállalni akaró, tettrekész emberekkel együtt új, vonzóbb népművelési formákat teremtenek. Törekvéseiket igazolja az a néhány rendezvény, amely a tévé elől is a művelődési házba csábította az embereket. Nem, neki már nem vélt ellensége a televízió, hiszen tudja, hogy mára már sok olyan lakója van a falunak, akik az elmúlt évtizedekben tévé-múveltségre tettek szert. így tudják értékelni a jogi előadást a nyugdíjtörvényről, a helyi klímát és talaj- viszonyokat figyelembevevő szőlészeti előadást. Ugyanakkor jó érzékkel felismerik a könnyű szórakozás címkéjével eladott színházi bóvlit, a klasszikus irodalmi művek színpadi hígításait, s választják helyettük a komolyabb dolgokat. A népművelő számára csak az a zavaró, hogy szinte mindig ugyanazokkal találkozik. Segítséget is évek óta egy meghatározott körbe tartozó emberektől várhat. így mutatkozik be évről évre új műsorral a színjátszó csoport, az énekkar, a tánccsoport. Amit most akar megpróbálni, az a rétegek igényeihez alakított programok, szakkörök szervezése. Eddigi csalódásai, sikertelen próbálkozásai ellenére is szeretne a nyugdíjasok klubjához hasonlóan művelődési klubot létrehozni, amelynek jellegét nem is annyira a tagság iskolai végzettsége, mint az ott tartott foglalkozások tartalma adná. A nagy lélekszámú faluban a jól gazdálkodó szövetkezet otthon tartja a fiatal szakembereket, s az iskola is tekintélyes számú pedagógusnak ad munkát. Mégis, a művelődés anyagi és intézményes bázisa, a szűkösebb esztendők ellenére is reális méretű költségvetése mellől, mintha a szemlélet hiányozna. Az a szemlélet, amely gyakorlatilag sem energiát, sem anyagi befektetést nem kiván. Ez táplálja a művelődés iránti folyamatos igényt, ez teremt olyan légkört, amelyben talán egyszer szégyellni való dolog lesz egy színházi előadás elmulasztása. Addig is népművelő ismerősöm lelkiismeretesen, elhivatottsággal végzi munkáját. Rajta nem múlik, hiszen elszantsaga mar- már az értelmes megszállottsággal határos. Egy dologban azonban bizonytalan. Évek óta keresi a választ a kérdésre: értelmiségi-e a népművelő? Akik a szociológia meghatározásai szerint a faluban annak számítanak, többségben nem tekintik méltó partnernek. Prófétaságra nem vágyik, a kérdés mégsem hagyja nyugodni. Igaz, nem diplomás, csak középfokú végzettsége van. Az öt foglalkoztató kérdéshez egy másikat is megfogalmaznék: Csupán az lehet művelt ember, akinek oklevele van arról, hogy valamihez ért? DUSZA ISTVÁN ÚJ SZQ 6 1985. II. 1.
