Új Szó, 1985. február (38. évfolyam, 27-50. szám)

1985-02-19 / 42. szám, kedd

Elkötelezett életmű Róbert Dúbravec kiállítása Tavaly lett volna hatvanéves Róbert Dúbravec érdemes mű­vész, ha életét, egyben gazdag alkotói pályáját nem zárja le egy, 1976 novemberében történt, tragi­kus autóbaleset. Születési jubileu­ma alkalmából Dúbravec műveiből gyűjteményes kiállítást rendezett a Liptovský Mikuláš-i P. M. Bohúň Területi Galéria. Most ennek a tár­latnak az anyagából láthatunk ka­marakiállítást a Bratislavai Városi Galériában. Ha terjedelmében nem is mérhető az előbb említett tárlat anyagához, átfogó képet ad Róbert Dúbravec sokoldalú művé­szetéről: olajfestményeiből és ak- varelljeiből, fa-, és linómetszetei­ből, rajzaiból, könyvillusztrációiból a legjellegzetesebbeket mutatja be. Dúbravec 1924. január 19-én született Ružomberokban. A Gim­názium befejezése után, 1943- ban a Bratislavai Műszaki Főisko­lán kezdte meg festészeti tanul­mányait Gustav Mallý, Maximilián Schurmann és Ján Mudroch irá­nyításával. A háború utáni első években született képei még ma­gukon viselik Mudroch kolorizmu- sát, élénk színharmóniáit. Bár a vonal kifejező és képalkotó ere­je nem vesztette el jelentőségét Dúbravec zsánerképein, csend­életein, portréin, figurális kompozí­cióin, mégis ebben a posztimp­resszionizmus hatását tükröző időszakában, a szín válik uralko­dóvá (Fürdés, Álló akt, Csendélet szemüveggel, Asszony kékben). A modern festészeti áramlatok légkörében sem távolodik el Dúb­ravec a realista szemlélettől. Ké­pein egyre inkább előtérbe kerül­nek a szociális motívumok ("Gyász, Szegények kálváriája, Mosónők). A teret, a napfényt a színek inten­zitásának fokozásával érzékelteti. Későbbi alkotói korszakában egyszerűsödött Dúbravec forma­nyelve, helyenként egészen a geometrikus ábrázolásmódig. Ezt főként grafikáin tapasztalhatjuk. A gyermekfővel rögzített háborús emlékek, emlékei a Szlovák Nem­zeti Felkelésnek, melynek maga is résztvevője volt, az idő távlatában leszürődve az ötvenes évek dere­kán öltenek művészi formát Dúb­ravec rajzain, metszetein. Ezeken a grafikákon a pozitív és negatív felületek ritmusa mellett sajátos jelrendszer jut kifejezésre. A fa- és linómetszetek, az alkotó elkötele­zett témaválasztása mellett, fejlett dekoratív érzékről is tanúskodnak. Dúbravec jelrendszere soha­sem távolodott el a természeti for­máktól. Több grafikai lap és soro­zat (Vörös zászló - harcok, Vörös hold - áldozatok, Vörös csillag - győzelem, Október lángjai) jel­legzetessége, hogy a lap alján megrajzolt reális, figurális képet felül jelképes színkombinációk egészítik ki, fokozva az alkotás emocionális hatását. Ezekbe a jel­képekbe, metaforákba sűrítette filo­zófiáját a művész. Csillogó és fölényes rajztudás jellemzi Dúbravec könyvillusztrá­cióit. Főleg a liptói- és árva-vidéki népi hagyományokat feldolgozó mesekönyvek és ifjúsági regények álltak közel hozzá, ezekhez készí­tett a legszívesebben rajzokat. Al­kotóművészetének kiteljesedését jelentik azok a népi mesemotívu­mok, melyek ábrázolásakor szí­nezte a fekete-fehér alapokat. Láthatunk a kiállításon finom vonalvezetésű, poézissel telített tollrajzokat is, (Változatok Ovidius motívumaira). A hazai és külföldi tárlatokon aratott sikerek alapján Róbert Dúbravecet elsősorban mint grafi­kust tartják számon. De vannak monumentális-dekoratív alkotásai is, melyek számos épületet, ter­met díszítenek Szlovákia-szerte. Ezek természetesen kivül marad­tak a kamarakiállítás keretén, ám a tárlat igy is hűen mutatja be nemcsak Dúbravecet, a festőt és. grafikust, hanem kommunista mű­vészt, az elkötelezett közéleti em­bert is. DELMÁR GÁBOR A kisváros írója Száz éve született Sinclair Lewis Sinclair Lewis írásművészetét megszeretni nem lehet egyik pilla­natról a másikra, soronként, olda­lanként kell meghódítani azt. Ke­mény márvány ez az író, aki titkai­hoz csak a legkitartóbbakat enge­di: a türelmeseket és bátrakat. Érdes realizmusa szinte észrevét­lenül avat ba apró-cseprő hétköz­napi banalitásokba, jellegtelen pletykák tömkelegébe, amelyek azonban az Államok középső ré­szének megsavanyodott életébe és csendjébe mégis szokatlan ro­bajjal robbannak bele. Hősei vagy percemberkéi- mindegy minek nevezzük őket- moralizáló „bölcsek“, mindentu­dó „aggastyánok“, a „minden na­gyon tökéletes, minden nagyon szép“ és más jelszavak hirdetői és hívei. Csupa áporododott világ ez, s velük szemben a kisváros sivár és lélektelen közönye ellen harcoló, jobb sorsra érdemes ala­kok hiábavaló küzdelme. Nemhiá­ba szögezi le Lewis a Fő utca cimü regényében: ,.Minden kisvá­rosi embernek - minden ország­ban és minden korban - kétségte­lenül hajlama van nemcsak a bu­taságra, hanem a gonoszságra és kíváncsiságra is". A regény közép­pontjában egy ibseni vonásokat hordozó nőalak áll, Carola Kenni- cott. A konzervatív, megrögzött szokások és előítéletek ellen har­col, a fülledt levegőjű kisváros év­százados szokásait kívánja meg­változtatni, kiszélesítve a kultúra, művelődés és emberi kapcsolatok „törékeny tabuját“, ámde fokoza­tosan elszigetelődik, ábrándjai ha­jótörést szenvednek, „korán érke­zik", mint jeges télben a virágzó mandulafa. Az emancipálódott nő többet akarásának „örök kárho­zatra ítélt“ nyugtalan nőtípusa ő, aki tudatosítja egyenragúságát, s képes arra, hogy férfitársaival közösen oldja meg a problémákat. Sokszor azonban csupán a lelke­sedés keves... miként Carola Vida Sherwinhez, a tanítónőhöz, inté­zett gondolata is tanúsítja: ,,Ren­dítsük meg Gopher Prairie-t alap­jaiban: igyunk teát kávé helyett!“ Az objektív valóság tudatosítása viszont nem tükröz idilli hangula­tot, inkább mélységes lehangolt- ságot, már-már kiúttalanságot: ,,De most, hogy a nyár túból es lombból font álarca eltűnt, felfe­dezte Carola a nyomort és a holttá vált reményt. Egy kátránypapírral fedett deszkabódéban látta Stein- hofnét, a mosónőt, szürkés gőz­ben dolgozni. Hatéves fia kívül fát vágott. Rongyos nadrágban volt, és olyan halványkékes sálat viselt a nyakán, mint a lefölözött tej. Keze vörös kesztyűbe volt bújtat­va, melyből repedezett, durva bütykei kikandikáltak. Szüneteket tartott favágás közben, hogy kezé­re fújjon vagy közönyösen sirdo- gáljon.“ Sinclair Lewis regényében fon­tos szerepet kapnak a bevándo­roltak sajátságos adaptációs kí­sérletei; idomulás egy idegen or­szág íratlan tövényeihez, közben belsőleg megmaradni független­nek, ügyelve a hideg ész és a szent belső elkötelezettség ser­penyőjének kiegyenlítődésére. Mert az elvesztett haza képe mö­gött megjelenik a külső védekezés álcája: a büszke öntudat, vagy a „lenéző“ közöny. így vélekedik Miles Björnstam, a segédmunkás is, amikor Carolának példázattal fejti ki a világról alkotott lehangoló véleményét: ,,Mondja, ha én sirály volnék és csupa ezüst, törődnék én vele, hogy mit gondol egy cso­mó piszkos fóka a röptömről?“ A munkásmozgalommal is talál­kozunk Lewis regényeiben, ha csupán töredékében is: a tömegek közé szocialisztikus elképzelések, eszmék szivárognak be, s a „szo­cialista“ szó hallatára megbor­zong a bankár, a földesúr, a ma­lomtulajdonos, de még a szabó és a borbély is. A szocialisták egyelő­re még alaktalan masszát alkot­nak, ködös elképzelésekkel; első­sorban anarchisták ők, ködlova­gok és álomlátók... Sinclair Lewis további fő művei­vel - Babbitt, Arrowsmith, Dods- worth stb. - is a kritikai realizmus nagyjainak táborába tartozik. KÖBÖLKÚTI JÓZSEF Ügyes kezű népművészek Az NDK-beli Seiffen, a cseh­szlovák határhoz közel fekvő tele­pülés régóta nevezetes ügyes ke­zű népművészeiről. Az Erchegy- ségnek ebben a kis falujában já- tékkészitő dinasztiák alakultak ki. A falu játékmúzeuma hű képet nyújt a különböző korokban ké­szült mesefigurákról, bemutatja a különleges darabokat, de az itte­niek nehéz életéről is hitelesen tudósit. Évszázadokkal ezelőtt a seiffeni bányászok nehéz mun­kájuk mellett, a szabadidejükben faragták az azóta világhíressé vált parányi vitézeket, kis állatokat for­mázó fafigurákat. A bánya azon­ban a XVIII. század végére kime­rült, munkásainak más foglalkozás után kellett nézniük. Legtöbbjük­nek az addig hobbiból faragott játékfigurák készítése élethivatás­sá lett. A seiffeni játékdobozokat, amelyek egész falukat, nyájakat, miniatűr parasztudvarokat tartal­maztak, hamarosan megkedvelték a lipcsei vásárokon is. Maguknak a mestereknek azonban sok pénzt nem hozott az egyre növekvő ke­reslet, mert a haszon az értékesítő kereskedők zsebébe vándorolt. Az éhbérért dolgozó játékkészitők kö­zött sok volt a gyermek, e század elején például a faragók egyhar- mada volt 14 éven aluli. A felszabadulás után több seif­feni család kezdett hozzá ismét a játékkészítés felvirágoztatásá­hoz. Ma számos család apraja- nagyja tevékenykedik a házhoz tartozó kis műhelyekben, és egyik sem panaszkodhat a megrendelé­sek hiányára. A seiffeni figurák a világ 30 országában, ezen belül elsősorban is az NSZK-ban, Svájcban és az Egyesült Államok­ban örvendenek nagy keresletnek. A mestereknek nem kell tartaniuk a konkurrenciától, hiszen munkáik egyedi tervezés alapján, aprólé­kos kézimunkával készülnek. A falucska mesterei 1947-ben még csak 250 ezer márka értékű játékot készítettek, ma már 9 millió márka a bevételük ebből. A csalá­di műhelyek mellett - játékkarikák készítésére - szövetkezetet is ala­kítottak a seiffeniek. Bemutató műhelyükben az érdeklődők sze­me láttára végzik munkájukat. Itt készítik a népszerű diótörö-figurá- kat is. (B) UJ FILMEK Barbara királyné sírfelirata (lengyel) A romantika és a szerelem té­májára íródott Janusz Majewski munkája, a Barbara királyné sírfel­irata. A történet Barbara Radzi- willt, a romantikus érzelmek le­gendás hősnőjét idézi. De ki volt valójában Barbara? II. Zsigmond Ágostnak, a Jagelló-ház utolsó uralkodójának második felesége, aki életével fizetett Zsigmond Ágost király iránt táplált és viszon- zott forró szerelméért. (Állítólag Bona királyné, Zsigmond Ágost anyja küldte Barbarának a méreg­poharat.) Egy legendát örökítettek meg a film alkotói, Barbara és Zsig­mond Ágost sirig tartó szerelmét, amely nemcsak szép képekből állt, hiszen mögötte hatalmi vi­szály húzódott. Az alkotók azon­ban főleg a szerelem csodás epi­zódjait részletezik, a történelmi háttér kevésbé izgatja őket, igy filmjük elsősorban a mesék, a le­gendák álomvilágához közelít. Pompázatos külsőségekkel állítja elénk a rendező a reneszánsz vi­lágot, remek színészekkel játszat­ja el figuráit (Barbara a sugárzó Anna Dymna, Zsigmond Ágost az elegáns Jerzy Zelnik), látványo­san, szépen, szuggesztív, kifino­mult műgonddal, érzékenyen jele­níti meg a történetet - a gyászoló király, kedvese végakarata sze­rint, Krakkóból Vilnába, szülőföld­jére (Barbara litván hercegi család sarja volt) szállítja a bebalzsamo­zott holttestet, hogy ott temessék el, s miközben kíséretével végig­járja ezt az utat, emlékezetében megelevenedik házasságuk törté­nete. De ez a szépség külsőséges marad, mert hiányzik a filmből a történelem, a történelmi dráma, így aztán olyan az egész, mint egy szinpompás hollywoodi alkotás. Anna Dymna és Jerzy Zelnik, a lengyel film főszereplői Frances (amerikai) A lexikonok nem jegyzik a ne­vét, pedig Hollywood egyik legfel­kapottabb és legtöbbet foglalkoz­tatott sztárja, de talán legellent­mondásosabb egyénisége is volt a harmincas-negyvenes években. Karrierje meredeken ívelt felfelé, de hullócsillag volt az álomgyár egén, mert képességeit nem volt hajlandó alárendelni az üzleti ér­dekeknek, a kommercializálódott filmgyártás követelményeinek, s túlságosan tehetséges és sze­szélyes is volt ahhoz, hogy elvisel­te volna a sztárolást. Nem vágyott könnyű sikerre, nem hajhászta az olcsó népszerűséget, ezért álma nem is a filmvászon, s még kevés­bé Hollywood volt; tehetségét, sokoldalúságát színpadon, a vilá­got jelentő deszkákon akarta bizo­nyítani, közvetlen kapcsolatban a közönséggel. Ez mégis oly ritkán adatott meg neki. Tizenöt filmet forgatott, közülük azonban csak egyetlenegy dacolt az idővel, csu­pán William Wyler és Howard Hawks közös munkáját, a Kétféle szerelmet nem kezdte ki az idő vasfoga. Rövid ideig, de annál fényesebben tündökölt Hollywood egén, s csillaga amilyen gyorsan felragyogott, olyan hirtelen le is áldozott... Frances Farmer (1914-1970), mert róla van szó, életútját követi nyomon Graeme Clifford rendező a Frances cimü filmben. Az alko­tók a rendkívül szuggesztív játékú, de tragikus sorsú művésznő életét hitelesen, tényszerűen ábrázolják; csupán Harry York újságíró, Fran­ces barátja költött személy a film­ben, a többi valóságos figura. Vi­tathatatlan, hogy a film a maga műfajában átlagon felüli; nem ró­zsaszínűre lakkozott, könnyes­bús, melodramatikus történet, tele szép tájakkal, csodás emberekkel, látványos jelenetekkel, amint azt a legtöbb amerikai életrajzfilmben megszokhattuk. Persze, Graeme Clifford is mutat be film- és szin- házjeleneteket, de csupán annyit, amennyi nélkülözhetetlen a szí­nésznő megismertetéséhez, külö­nös emberi, művészi karaktere megvilágításához. Hiszen legfő­képpen arra törekedett, hogy be­mutassa: miként lett Frances a producerek mesterkedéseinek és anyja beteges becsvágyának az áldozata; illetve Frances hala­dó szellemű gondolkodásmódját és magatartását szembesítse az álomgyár „krémjének“ álerköl­csével. Frances alakját ragyogó szí­nésznő, Jessica Lange kelti életre. Szerepeltetése eleve jelzi, hogy a filmben nemcsak egy szép nőt, hanem egy, korát és környezetét olykor elképesztő, az előítéletek­kel szembenálló, esendőségében is tiszteletre méltó asszonyt fo­gunk látni. A címszerep megfor­málása valóban emlékezetes, nem csoda hát, hogy Jessica Lan­ge az 1983-as moszkvai nemzet­közi filmfesztiválon játékáért meg­kapta a legjobb női alakítás di­ját -ym­Jessica Lange (balra) az amerikai film egyik jelenetében ÚJ SZÚ 4 1985. II. 19.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom