Új Szó, 1985. január (38. évfolyam, 1-26. szám)

1985-01-24 / 20. szám, csütörtök

Tudásszintet - tárgyilagosan Gondolatok a félévi bizonyítványosztás előtt A z eredményes oktatás leg­főbb biztosítéka a színvo­nalas és egységes osztályozás. Méltán nevezzük az oktatási folya­mat egyik legtöbb felelősséggel járó mozzanatának, hiszen a szü­lők az érdemjegyek és az osztály­zatok alapján becsülhetik meg legbiztosabban gyermekük teljesí­tőképességét, dönthetik el pálya­alkalmasságukat. A szülők tervei csak akkor lesznek valósak, ha az osztályozás is az. A kelleténél en­gedékenyebb értékelés túlzott re­ményeket kelthet a gyermekeiket legtöbbször amúgy is tehetsége­sebbnek képzelő szülőkben, a túl szigorú minősítés pedig olykor a valóban tehetségeseket is elta­nácsolhatja a nekik leginkább al­kalmas életpályáktól. Hol van a határ az engedékeny, a szabályszerű és a szigorú osztá­lyozás között? Hogy az osztályo­zás egy szóval kifejezett (,,kitűnő1 ,,dicséretes“,...) fokozatainak az értelmezése országosan egysé­ges legyen, léteznie kell egy álta­lános érvényű szabályzatnak - ez az osztályozási rend. Az oktatás korszerűsödésével természetesen ez is változik. A legújabb épp eb­ben a tanévben lépett érvénybe. Korszerűbb, mint az előző volt; joggal várhatjuk, hogy az osztá­lyozás tárgyilagossá válik. Ám ahogy egyetlen jogszabály, rende­let, irányelv bevezetése sem hoz magától fejlődést, úgy most sem remélhetjük, hogy egycsapásra megszűnnek a visszaélések és a fogyatékosságok. Mivel a peda­gógusokat sokkal erősebb érde­kek fűzik a tanulók jobb előmene­teléhez, mint a rosszhoz (és ez alapjában véve igy van jól), szá­molni kell azzal, hogy a leggyako­ribb fogyatékosság a jövőben is a túl engedékeny osztályozás lesz. A pedagógusok eredményes­ségét a legkényelmesebben (de nem biztos, hogy a legtárgyilago- sabban) tanítványaik osztályzatai alapján ítélhetjük meg. Sajnos, nem lehetünk abban biztosak, hogy nincsenek-e olyanok, akik ezek tudatában és a megbélyeg­zéstől, kellemetlen felelősségre vonástól félve szándékosan jobb osztályzatot adnak a megérde­meltnél. Márpedig az osztályozási fegyelemnek az effajta megsérté­sét alig-alig lehet tetten érni. A já­rási és a felsőbb szakfelügyeleti szervek felmérései csak néhány tantárgyra terjednek ki, és ahhoz túlságosan kisszámúak, hogy a bi­zonyítványban rögzített átlagnál akár egy teljes fokkal rosszabbra sikerült ellenőrzés átlaga feltűnést (gyanút) keltsen, ráadásul nem is vizsgálnak minden alkalommal ilyen összefüggéseket. Különben is: az egyszeri eredménytelenség­nek számtalan elfogadható oka lehet. R itkán talál viszont megértés­re az, aki az elégtelen (vagy adott tanulónál „szólójegynek“ számító) minősitésekkel képmuta­tás nélkül bevallja, hogy munkájá­nak selejtje is van. Számolnia kell azzal, hogy felteszik neki a-véle­ményem szerint - nagyon meg­alázó kérdést, ami nagyjából igy hangzik: „Mit tett ön azért, hogy a tanuló jobb eredményt érjen el?“ Erre a kérdésre soha nem lehet kielégítően válaszolni, hiszen a kérdező - ha akar - úgyis talál hiányosságot (ha mégoly jelenték­telent is) az érintett pedagógus munkájában, és akkor kész a di­agnózis: ,,A tanuló eredményte­lenségének az oka: a pedagógus rossz hozzáállása“. A sors fintora, hogy legtöbbször épp ezek a pe­dagógusok azok, akik az oktatási folyamatot alkotásnak tekintik, akik minden egyes tanórára úgy készülnek, mint mások egy nyilvá­nos színházi szereplésre, akiknek a szabadidejét is az önművelés tölti ki, mert tantárgyukat hobbi­szinten művelik, és a rengeteg többletmunkát sem sajnálják, ami a gyengébb tanulók felemelésé­hez szükséges. S olykor nekik mégis szégyenkezniük kell, mert ők az eredménytelenek; ez kerül a jegyzőkönyvbe is, és nem az, hogy egyik-másik kollégájuk osz­tályozzon igényesebben, hogy az azonos osztályzatok azonos telje­sítményt jelentsenek. Szégyen­keznie kell, de nem teszi, mert tisztában van vele, hogy az osztá­lyozás igénytelensége elkerülhe­tetlenül és rohamléptekben vezet az egész oktatás színvonalcsök­kenéséhez. Bár bosszantja a mél­tánytalanság, végül is megnyug­szik, mert maga mögött tudhatja a gyermekek tényleges tudásáért aggódó szülők táborát. Egy olyan osztályban, ahol so­rozatosan elnézik a tanulók hiá­nyosságait, ott nemcsak a tanulási fegyelem lazul meg, hanem az osztályozás tekintélye is alaposan megcsappan. Ismert alapelv, hogy ,,az osztályzat legyen nevelőesz­köz“. Csak magát áltatja az a pe­dagógus, aki úgy próbál mentsé­get találni igénytelen osztályzásá­ra, hogy ezt az alapelvet félreértel­mezi, mondván, hogy a jó érdem­jegy pozitív motivációt jelent, a po­zitív motivációknak pedig pozitív a nevelő hatásuk, tehát nem árt néha - buzdításként - a megérde­meltnél jobb érdemjegyet adni. Sajnos ez ennyire leegyszerűsítve nem igaz! Az osztályzat csak ak­kor nevel, ha reális. Mivel az igénytelen osztályozás végső soron a kényelem szülötte, nem lehetetlen, hogy gyakoribbá válik. Ezért nem volna helyes ve­szélyességét lebecsülni. Képzel­jük csak el, milyen ellentmondáso­kat idézhetne elő, ha egy iskolá­ban a tanárok többsége az igény­telen osztályozás gyakorlatát ten­né magáévá (még ha szóban el is marasztalná)! Az osztályozási rendben foglaltakat megtartó pe­dagógusok így a senkinek sem kedves „szigorú“, „keménykezű“ és hasonló jelzők viselőivé válhat­nának. H a vannak értékeléssel kap­csolatos viták, nézetkü­lönbségek, azok legtöbbször az osztályozó értekezleten robban­nak ki. Az új osztályozási rend minden bizonnyal az utolsó percre időzített (vagy felejtett) polémiák­nak akarja elejét venni, amikor úgy Gyökeres György felvétele rendelkezik, hogy az osztályzato­kat legkésőbb 48 órával az osztá­lyozó értekezlet előtt az osztály- naplóban végérvényesen rögzíte­ni kell. Főleg az osztályfőnökök­nek volt szokásuk „jobb belátásra bírni“ a szakpedagógusokat, ho­lott ezt az előző osztályozási rend sem tette lehetővé. Az osztályfő­nököknek valóban kötelességük törődni a rájuk bízott tanulócsoport előmenetelével, de ezt nem a fél­évi, vagy év végi hajrában kell tuda­tosítaniuk. Tanítványaik szociális, családi vagy morális helyzetét sem azért kell az átlagosnál job­ban ismerniük, hogy azok ismere­tében mentségeket sorakoztassa­nak fel, és ezáltal igyekezzenek befolyásolni a szaktanár döntését. (A szülők alkoholizmusa önmagá­ban még nem ok arra, hogy a gyermek automatikusan - mint jutalmat - egy-két fokkal jobb be­sorolást kapjon, kedvezőbb elbírá­lásban, elnézőbb bánásmódban részesüljön. Ez a megkülönbözte­tett bánásmódnak nagyon durva félreértelmezése volna.) Az osz­tályfőnök feladata, hogy idejében rávilágítson a hiányosságok hátte­rére, és konstruktív javaslatot te­gyen a tanuló jobb fejlődése érde­kében. Említsünk meg még néhány - jelentéktelennek tűnő - fogyaté­kosságot, amely ma már ritkáb­ban, de azért előfordul. Az egyik, hogy a pedagógus az érdemje­gyek átlagából vagy más aritmeti­kai módszert alkalmazva „számít­ja ki“ a tanuló osztályzatát. Bár ezt valamennyi osztályozási szabály­zat kategorikusan megtiltja (de leg­alábbis nem ajánlja), el kell mon­danunk, hogy nemegyszer a jó szándék vezérli a pedagógust, amikor ilyen módszereket alkal­maz, mert a tanuló munkáját min­den szubjektív hatástól mentesen szeretné elbírálni. A helyes osztá­lyozás objektív tényekre épít (te­hát az érdemjegyekre), de nem hagyja figyelmen kivül a tanuló előmeneteli, teljesitménybeli fejlő­dését sem. A másik hiba, hogy a pedagó­gus az osztályzat megállapítása­kor feltételt szab: megígérteti a ta­nulóval, hogy a jövőben jobban fog igyekezni, és a jobb osztályza­tot az ígéretre alapozva adja meg. (Legalábbis ez a látszat.) Ez a tak­tikázás egyedi esetekben bevál­hat, mert a pedagógus jól látja meg a tanulóban rejlő képessége­ket („tartalékokat“). De ez még ebben az esetben is helytelen. A bizonyítványba kerülő osztály­zat ne azt tükrözze, hogy a tanuló mire volna képes, hanem a tényle­ges teljesítményét. V égül: a harmadik apró, de még mindig divatos sza­bálytalanság, amikor a tanuló a szorgalmáért kap a megérde­meltnél jobb minősítést. Pedig a szorgalom önmagában nem osztályozható, csak a szorgalom eredménye. Az igyekvő, szófoga­dó, fegyelmezett tanulót a peda­gógus mindig szimpatikusabbnak találja, mint kevésbé igyekvő tár­sait. Aki ezt az érzelmi tényezőt az osztályozáskor nem tudja háttérbe szorítani, az magának az érintett tanulónak árt; mert az osztálytár­sak még a kitűnő tanulót is hajla­mosak „stréberré“ kikiáltani, ha az feltűnően szorgalmas. Ha pe­dig közepes vagy gyenge képes­ségű tanulót állítanak példaképül az osztály elé szorgalma miatt, az minden bizonnyal az osztálytár­sakból visszatetszést fog kiváltani. A tanév feléhez értünk. A bizo­nyítványok baloldalán - az első félévi osztályzatok számára kijelölt helyen - egy-két szavas minősíté­sek jelzik a tanulók félévi munká­ját. Sommás vélemény öt tevé­keny hónapról. Az osztályzat rangsorolás is. Ki ebből, ki abból a tantárgyból bizonyítja rátermett­ségét, s ez nyilván a pályaválasz­tására is rányomja bélyegét. Nép- gazdasági érdek, hogy minden ágazatban mindenki képességei­nek megfelelő munkát végezzen. Fontos tehát, hogy a tudásszintet jelző osztályzatok tárgyilagosak, valósághűek, igazságosak és or­szágosan egységesek legye­nek. HORVÁTH GÉZA Patkók, zárak, koppantók Kiállítás a kovács- és lakatosmesterség fejlődéséről Héphaisztosz égisze alatt érde­kes kiállítás nyílt a prágai Techni­kai Múzeumban. Ä közel négy­száz tárgyat számláló, a kovács- és lakatos mesterség fejlődését bemutató egyedülálló gyűjteményt mintegy húsz múzeum és intézet bocsátotta a kiállítás rendelkezé­sére. Akár a mitológiai kovácsisten műhelyéből is kikerülhettek volna az egyes, valóban mesteri meg- munkálású darabok. Az egyes vitrinek születésük időrendjében a legkülönfélébb zárfajtákat, a kezdetet jelentő egyiptomi, fából készült, díszítet- len zárakat, az ezt követő, immár 1. Függőzár kulccsal. 1553? Németország? a római birodalom nevéhez fűződő függózárakat és forgókulcsos szerkezeteket tartalmaznak. A 14-15. század - a mestersé­gek virágkora. Ezt az időszakot idézik a finom megmunkálású, ci- zellát, gótikus díszítésű záróme­chanizmusok, az oroszlán alakú kopogtató, a korai gótikus kulcs­tabló. A reneszánsz a lakatosmes­terség remekeit hozta magával; mind technikai, mind művészeti szempontból kiváló munkák kerül­tek ki a műhelyekből. Az éksze­resdobozok, ládikók, ajtópántok, és a hatalmas zárak gazdag motí­vumvilág hordozói; virág, elsősor­ban rózsa és szegfűdíszítésekkel találkozunk. A jól ismert barokk, majd az ezt követő rokokó túldí­szítettséget a korra jellemző rete­szek, záralátétek érzékeltetik. Az utolsó állomást a zárak históriájában - mivel a kiállítás a legrégebbi időktől az ipari forra­dalom kezdetéig nyúlik - az úgy­nevezett francia zár jelenti, mely valójában egy régen elfeledett gondolat újjáéledése - a régi ró­mai zár egy változata volt. A fran­cia zár kisebb-nagyobb változtatá­sokkal napjainkig használatos. A kiállítás nem korlátozódik Csupán az egyes zárfajták bemu­tatására. Gyertyatartók, ládikók, fejszék, fogók, fűrészmarkolatok bizonyítják a kézművesek tudását, ügyességét. Ízelítőt kapunk a 16-17.századi fegyverkészítés­ből is. A lőfegy­vereken kívül kardok, buzogá­nyok, páncélin­gek és kesztyűk, mellvértek, to­vábbá klasszikus kovácsszerszá­mok, így patkók, csipeszek, kala­pácsok; a mai­hoz viszonyítva hihetetlen nagy­ságú körzők, egy, középkori kínzásokat idéző spanyolcsizma és bilincsek idé­zik a régmúlt ko­rok szellemét. Az ilyen nagy „térfogatú“ be­mutatókról rendszerint hiányérzet­tel távozik az ember, hiszen a fém immár nyolc évezrede áll az em­beriség szolgálatában, s pályafu­tását átfogóan bemutatni szinte re­ménytelen vállalkozás. A szerve­zők és rendezők lényegretöró cso­portosításának köszönhetően ez a törekvés mégis sikerült, és - jól sikerült. A nyertesek pedig természete­sen ezúttal is a betérő érdeklődők és látogatók, akiknek és akikért ez a kiállítás készült. A kiállítás ván- dorjellegű, január 27-ig látható Prágában, ezt követően hazánk más városaiban is bemutatko­zik. TARICS ANDRIENN Költői képzeletvilág Edita Spannerová tárlata A tavalyi bratislavai zenei ün­nepségek idején a Ladislav Novo- meský Gelériában Viera Žilinča- nová lírai-meditatív festményeit láthattuk. Most e stílus egyik szlo­vákiai úttörőjének, Edita Spanne- rová-Nemčíkovának a képei sze­repeltek ugyanitt. A tárlat anyaga válogatás a jeles festőművész utóbbi öt évben született alkotása­iból. Közismert, hogy a művésznő Július Nemčík festőművész fele­sége. Kettejük festészetének kö­zös vonása, hogy gyakran ábrá­zolnak nőalakokat, és mindketten főleg olajfestékkel dolgoznak. A prešovi születésű Spannero­vá a budapesti iparművészeti főis­kolán tanult. Tanulmányai során, úgy tűnik fel, leginkább az olasz korai és későreneszánsz festészet hatott rá, elsősorban az ún. primi­tívek és Botticelli elegáns, manie­rista stílusa. Fokozatosan ő is e ki­finomult, lazúrozott, „légies“ stílus felé hajlott, s ezen az úton halad napjainkig. Képein sajátos nőalak- típust alakított ki, amely a női gyengédség, törékenység, líraiság megtestesítője. Ez a motívum évek óta rendszeresen jelen van művészi munkájában. A művésznő megfestett nőalakokkal igyekszik saját lelkivilágának rezdüléseit ki­fejezni. A Modigliani-figurák arcá­hoz, különösen pedig szemeikhez hasonlatosak Spannerová alakjai is. A figurákat körülölelő teret nem szokta részletezni, többnyire egy­két líraian stilizált valóságelemmel (fa, valamilyen tárgy jelezi). A lelki mozdulások érzékeltetésekor fon­tos szerepet kapnak a kezek. Mind a figurális, mind a tájképe­inek és csendéleteinek a monda­nivalója az ábrázolt elemek közti kölcsönös viszonyból bontakozik ki. A változatosság, mozgalmas­ság hiányát (többnyire monofigu­rális, szándékosan merevített ké­pekről van szó) Spannerová a kompozíción belüli feszültség fokozásával pótolja. A kultivált színharmónia, sőt a gondolat is sajátos, egyéni módon fejeződik ki, például az Ikarosz, Mint a hal a vízben, vagy az Alma című csendéletén. Ez utóbbi törött kis­tányéron megkezdett almát ábrá­zol. (Egyik Alma-képével 1968- ban Franciaországban nemzetkö­zi nagydíjat nyert a művésznő.) Jelképei azonban gyakran eléggé sekélyesek, túlságosan kézenfek- vóek. A kék madár közismerten a boldogság szimbóluma; az Érté­kek című képén az ékszer és a vi­rág értékét állítja szembe egymás­sal, moralista módon; A várakozás ideje című képén csigával társítja a lassan vánszorgó perceket. A szürrealizmus sokkal tágabb te­ret nyitott már a fantáziának és a tudatalattinak, semhogy ilyen és hasonló alapszimbólumokra kelle­ne szorítkoznunk. A nézőközön­ség hálás, ha olykor új távlatok nyílnak előtte, ha váratlanul új tar­talmakra, igazságokra bukkan. (Mindezt természetesen nemcsak Spannerová képeitől várjuk el.) A művésznő költői képzeletvilá­ga nálunk elsősorban a szürrealiz­musba hajló jelentős cseh festőmű­vészekével, Antonín Procházkáé- val és Jan Zrzavýéval rokon. Edita Spannerová-Nemčíková már hosszabb ideje Bratislavában él. A hatvanas évektől kezdve nemcsak hazai, hanem külföldi ki­állításokon is szerepel: Havanná­ban, Kairóban, Berlinben, Buda­pesten állított ki többek között. A magyar fővárosban, a Cseh­szlovák Kulturális és Tájékoztató Központban - tavaly - férjével együtt szerepelt egy közös tárla­ton A. GALY TAMARA DJ SZÚ 1985. I. 24.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom