Új Szó, 1985. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-18 / 15. szám, péntek
Változatok a tisztességtelenségre OSZTROVSZKIJ KOMÉDIÁJA A HVIEZDOSLAV SZÍNHÁZBAN Ľubomír Vajdička rendező alkotásait méltán kíséri felfokozott érdeklődés, rendezzen bár Prágában vagy Bratislavában. Az egykor (nem is oly rég) a martini Szlovák Nemzeti Felkelés Színházban orosz és szovjet klasszikusok drámáival elkezdett, majd a szlovák drámairodalom javával folytatott rendezői nyelvkeresése elért a kikristályosodás stádiumában. Ebben a helyzetben sajnos a megjelenő kritikák egy részében helyet kap a fanyalgás, az „olvasható“ színpadi gondolat vitatása. Sőt, olykor a kétségeket kizáró színpadi megjelenítés tiszta stílusát is figyelmen kívül hagyják. Az elvitathatatlan kortársi hevülettel tálalt klasszikus művek semmibevevésével a kortárs szerzők műveinek a számonkérése is fel-fel- tünedezik. Pedig Vajdička rendezői jelenléte immár az egyik legmarkánsabb lett a szlovákiai színházkultúrában. Az tény, hogy második évadát tölti a Szlovák Nemzeti Színház társulatában, és nemcsak a tisztes áltag állóvizét kavarja fel. A rendezéseivel közvetített gondolatok valamilyen módon mindig a mához, a ma emberéhez szólnak. így van ez annak ellenére, hogy az általa rendezett darabok többsége évtizedekkel ezelőtt íródott. Mindezt úgy sikerül megvalósítania, hogy a drámát és a színészi játékot, mint a színházművészet két meghatározó elemét, olyan viszonyba állítja, amely az olvasót és a rendezői poétika gondolatiságával együtt eredendően új, a mai nézőt foglalkoztató gondolatokat vet fel. Nemegyszer vitára is sarkall az, amit a színpadról felénk közvetít. Természetesen ez a vita inkább az általa nyitva hagyott közösségi dilemmák, erkölcsi alternatívák és egyéni magatartásformák sora közötti eligazodást szolgálja. Mindezt úgy éri el, hogy a néző számára felkínálja az azonosulás, illetve az elutasítás lehetőségét is, ugyanakkor önmaga véleménye pontosan megfogalmazódik mindabban, amit a néző lát és hall. Alekszandr Nyikolajevics Oszt- rovszkij Jövedelmező állás című komédiáját az elválaszthatatlan társul mellé szegődött Jozef Ciller univerzális díszletei között „álmodta“ maivá. Ne gondoljunk itt valamiféle felszínes aktualizálásra, jelmezek és díszletek stilizálásával elért sandaságra. Ebben a vizuálisan is markáns előadásban minden a komédia korának klasszicizmusához mért. A fogadószalonként, a kávéházként, de lakásként is megfelelően „kitárulkozó“ színpadi tér mértani súlypontja körül bontakozik ki a cselekmény. S a Milan čorba tervezte jelmezekben parádézó urak és hölgyek a szalon hátsó, emelt részében való megjelenése is a hangsúlyok, a játék stilizációjá- nak az érthetőségét segíti. Vajdička rövid időn belül nem először próbálkozott meg a jelzés szintjén érzékeltetni, hogy itt ugyan minden komoly, de vigyázat „mégis csupán színház“. Nem véletlen, hogy a hangszórókból hallatszó reprodukált taps a nézőtéren konvenciók terhével ülőket megtéveszti, tapsra készteti. Persze aztán mindent a helyére tesz, annak rendje és módja szerint, mígnem poétikája meghatározó elemét bevetve ismét rá nem döbbenti a nézőt kellemes elandalodásának té- nyére. Vajdička az osztrovszkiji komédiát így tálalva olyan színpadi példabeszédet kreál, amelyben éppen az előbb említett effektusok sorában még a didaktikus monológ is adekvát eszközzé emelkedik. A komédia vázlatos cselekményére tekintve is nyilvánvaló, hogy a „jövedelmező állást“ nem igénylő Zsadov ellentmondásos egyénisége maga a kor, a körülmények, a társadalom ellentmondásosságát képviseli. Hiába szilárd az elhatározása, hogy nem veszi igénybe bácsikája kegyét, hogy az a csúszó-, kenő-, zseb- és még kitudjamilyen-pénzeket kínáló állást neki adja, házassága, a környezete végül is rákényszeríti, hogy elmenjen hozzá. Miközben kegyeiért könyörög, a bácsikával együtt a néző is tudja, hogy menynyire szánalmassá lett ez az olykor tiszteletre méltó figura. Egy olyan ember kegyeiért esedezik, aki már megbukott, hiszen korrupt üzelmeit, hivatali visszaéléseit felfedték. Zsadov tehát korán adta fel az ellenállást, a küzdelmet, így nemcsak a korrupt hivatalnokokkal, pénzhajhász rokonokkal kell megvívnia, de immár önmaga gyengeségével is. Emil Horváth alakítása így lehetett kezdő eleme annak a gondolatláncnak, amely ebben az előadásban a precízen kidolgozott stilizáció segítségével szilárdan feszül. A színészi játékról elmondható, hogy a bemutatón még egységesnek tűnt fel, míg az egy hónappal később látott előadáson éppen a különböző színészi adottságok, képességek nyomán már szétesőben volt. Különös, hogy ez egyáltalán nem generációs indíttatású, hiszen František Zvarík, Visnyevszkij és Ctibor Filčík, Ju- szov szerepében ugyanúgy pontosan meghatározták játékuk és a közlendő gondolat viszonyát, s ezt fizikailag is bírták erővel, mint a fiatalabb színészgeneráció Vajdička színészvezetésével már megismerkedett tagjai: Emília Vá- šáryová, Zdena Studenková, Dušan Jamrich, Magda Vášáryová. Sajnos Zdena Grúberová Kukus- kinova szerepében a másodszor látott előadásban már elveszítette a kapcsolódási pontokat az előadásra jellemző stilizált színészi játékkal. Külsőséges sablonokat is átvett játékába. Ľubomír Paulovič és Jozef Vajda felváltva alakítják Belogubovot, aki mindkettőjük megformálásában egyedien sajátos ellenlábasa Zsadovnak. Míg Vajda a bemutatón ostobábbnak, ugyanakkor kegyetlenebbnek is mutatta ezt a férget. Paulovič játéka egy tudatosan becstelen, a kihasznált embereket nevetségesnek látó figurát állított elénk. Lám, egyik sem ellenkezett a rendezői értelmezéssel, hiszen mindkét típus egyformán becstelen, s talán veszélyességük, erejük mértéke különbözik az utóbbi javára. Kiemelten kell szólni a színház három vitathatatlanul legmarkánsabb fiatal színésznőjéről. Emília Vášáryová színpadi jelenléte Vis- nyevszkaja szerepében a figura könnyűsége ellenére is súlyos, férjének az életét is minősítő. Zdena Studenková és Magda Vášáryová, Julinka, illetve Polina szerepében egymást felülmúlva játszott. Leginkább az ő játékuk közvetítette a legtisztábban az előadás egészében jelenlevő tragikomikus hangulatokat. Bár Zsadov megtöretése, megalázkodása az előadás legnagyobb tragédiája, hiszen ő a tisztesség útját adja fel- ha csak egy pillanatra is- a becstelenül megszerezhető vagyonért, a lánytestvérek ostobasága, a vagyonra sandító neveltetésük, a szerzés vágya (divatos szóval: a korlátlan fogyasztásé) már közösségi tragédia. Ebben, a bemutató alapján ítélve minden stíluselemében tiszta előadásban három típussal találjuk szembe magunkat. Az egyik tudatosan, vagy ostobán húz hasznot másokból, a másik megpróbál becsületes maradni, s a harmadik embertípus az előbbiek megszerezte anyagi javakat élvezve (nemcsak a nők ilyenek, hiszen megjelenik a kártyás Do- szuzsev is) a második típus közelébe kerül, mintegy közvetítőként megrontja azokat, t/lelyikük tisztességtelenebb? Melyikük becstelensége kisebb? Egyáltalán miben különbözik a tisztességről, becsületről filozófáló, majd elveit, eszményeit feladó fiatalember az őt körülvevő „díszes“ társaságtól? Ezt úgy kérdezi ez az előadás, hogy a kérdésekben ott bújkálnak a válaszok is. DUSZA ISTVÁN A szigorú formák mestere Barcsay Jenő nyolcvanöt éves A századforduló évében, egy kis erdélyi faluban látta meg a napvilágot a modern magyar festőművészet egyik kimagasló alakja: Barcsay Jenő. Már otthon, szülőföldjén is sokat rajzolt, feste- getett - kedvenc témái az erdélyi történelem nagyjai voltak de hiányzott számára a szélesebb művészi látókört nyújtó, a kor művészi áramlatait befogadó környezet. Ezért az első világháború végén Budapestre ment, hogy a Képzőművészeti Főiskolán tanuljon. Rudnay Gyula osztályában főleg a tájképfestést gyakorolta, s bár sohasem követte tudatosan mesterének klasszicizáló piktúrá- ját, romantikus hevületét, így is néhány korai képe, mint a Menekülők vagy a Verklis magán viseli Rudnay hatását. Viszont magáévá tette Rudnaynak azt az elvét, hogy „... a természet leghűségesebb lemásolása nem megfelelő kifejezési eszköz. Nem elszakadni a természettől, de a valószerűséget megtartva át kell a képet alakítani, hogy a magunk érzésvilágának megfeleljen. “ Barcsay már kezdettől fogva a maga útját járta. Nem tartozik valamilyen irányzathoz vagy iskolához. Nyitott szemmel, érzékenyen él. Fejlődésének vonala nem mutat hirtelen ívelést, mindig tudatosan és szívósan kísérletezik önmagával. Már első kiállításán - a húszas évek derekán - osztatlan színek és élesen határolt formák uralkodtak a képein. Mint például a Munkások című vásznán a vörös figurák vastag kontúrokkal vannak elhatárolva. Hasonlóan szigorú szerkezetével, mély színeivel, vastag kontúrjaival hívta fel a figyelmet a Munkáslány című festmény. ösztöndíjjal két évet töltött Barcsay Párizsban és éz új lendületet adott fejlődésének. Főleg Cézanne festészete, a rendkívüli erővel hangsúlyozott térbeliség hatott szemléletére. Ennek szellemében születtek Barcsay hatalmas távlatú tájképei, monumentális hatású figurális művei. Eleinte majdnem mérnöki felfogás uralkodott képei szerkezetén, de később némileg feloldódott ez a mérnöki tudatosság, közvetlenebb, érzelmileg gazdagabb lett kifejezésmódja. Műveiből hiányzik minden külső tetszetősség, alaphangjuk csaknem komor. A dinamikus vonalak és az egymással feleselő színek helyett nehéz formaegységek, sötét tónusok - fekete, mélyszürke - dominálnak. E „sötét“ korszak után - a harmincas évek vége felé - lassú feloldódás következett Barcsay művészetében: jelentkeztek a vörös és barna színek, az ezüstös zöldek s szinte érezhetővé válik a képeken az áramló levegő remegése. Egy régebbi, még Kassák Lajosnak adott interjúban formafelfogásáról Barcsay így nyilatkozott: ,,A forma nem egyéb, mint mondanivalónk alakja és teste. Tévednek azok, akik mint valami külön, önálló jelenségről beszélnek a festők formaproblémájáról. Mert a festők formaproblémája nem egyéb, mint a kifejezés, a gondolatok, elképzelések átadásának problémája. “ Barcsay Jenő harmadik művészeti korszakának tekinthetjük azt a máig tartó időszakot, melyben szervesen egyesítette az absztrakciót a realizmussal. Ezt 1949- ben monumentális mozaikterve vezette be, melyben figurális kompozíciók, szentendrei tájrészletek, enteriőrök alkotnak szigorú szerkezeti egységet. Művészetében kiemelkedő szerepe van a rajznak. Különböző technikával készített rajzkompozíciói általában rövid, energikus vízszintes és hosszú, nyugodt függőleges vonalakból épülnek fel. Az önmagukban semleges vonalkák összegeződve, egymásra rakódva erőteljes kontraszthatást váltanak ki. Forma és tér című könyvében Barcsay bámulatos didaktikai érzékkel felméri a vonal néhány fajtáját, lehetőségeit pedig rajzaival mutatja be. Rendkívül jelentős Barcsay Jenő pedagógiai működése. 1945- től a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán az anatómia tanára volt. Részben ennek köszönhetők a sok országban használt és nemzedékeket nevelő rajzkönyvei, az Ember és drapéria s mindenekelőtt a Művészeti anatómia. Barcsay képei sok külföldi tárlaton arattak sikert, többek között a velencei biennálén is. Nálunk legutóbb tavaly Bratislavában a magyar akvarellkiállításon láthattuk két remek, a mély formákon is átütő líraiságú kompozícióját, a Tájat és a Kertet. Jelenleg, a művész születésnapja alkalmából, a Győri Műcsarnokban látható egy Barcsay-kiállítás. DELMÁR GÁBOR MOZDULNI SE? A kiállítás ünnepi megnyitójára egy-két osztálynyi gyereket is elhoztak az iskolából. Bár a csöppségek nem nagyon értik, miről van szó, mégis fegyelmezetten hallgatják végig a beszédeket, az egész műsort. A megnyitó után aztán megmozdul a tömeg, ki erre, ki arra indul a termekben. Csak a gyerekek maradnak, ók nem mozdulhatnak, így szól a parancs. Sokáig egy helyben állni azonban nem könnyű, különösen, ha mindenki más mozoghat) körülöttünk. Meg hát a kiállított tárgyakhoz is jó lenne már közelebb menni. Láthatóan egyre türelmetlenebb a gyereksereg, az egyik csöppség a kesztyűjével kezd játszani, a másik sapkáját hintáztatja kötőjénél fogva, a harmadik előtte álló társának a nyakát piszkálja, miközben mindnyájan egyre nagyobb hanggal vannak, és már egyre többen mozdulnak- fordulnak ki a sorokból, melyekbe a tanító néni igazította őket. Aki hogy is tűrhetné tovább ezt a „fegyelmezetlenséget“?! Fogai között sziszegett erőteljes „csendlegyenekkel“ rohan végig köztük, megragadva egy-egy üstököt. A gyerekek elcsendesednek, zavarukban nem tudják, hova nézzenek. Felszabadulás a számukra, amikor végre elindulhatnak, még akkor is ha sorban kell maradniuk, még akkor is, ha éberen, metsző tekintettel őrködik fölöttük a tanító néni. Ha valamelyikük „rendetlenkedni“ próbál - megérint egy kiállított tárgyat, akaratlanul útjába kerül egy felnőttnek, vagy éppen eléje áll, merthogy ő is látni akar valamit, ha már elhozták ide - azonnal ott terem és kemény szavak áradatát zúdítja a „tettesre“ nyers hangnemben, miközben fenyegetően emelkedik a keze, amely talán csak azért nem csap le, mert hát, ugye, mégis mit szólnának a jelenlévők, az ünnepi delegáció tagjai. Apropó, lehet, hogy miattuk ez az egész? „Mit mondanának rólunk, rólam, ha szabadabbra engedném a gyeplőt?“ Félreértést kerülendő, nem az dühít, hat rám már-már fájdalmasan, hogy fegyelmez a tanító néni, hanem: ahogy fegyelmez. A módszer, amelynek egyébiránt másutt más alkalommal is voltam már tanúja. Tudom, könnyű nekem beszélni, nem kell naponta harminc-harmincöt gyereket oktatnom, nevelnem, figyelmeztetnem, rendre utasítanom. Elhiszem, hogy manapság nehezebb is a különböző, gyakran viszályoktól terhes családi környezetből érkező, a televízió képernyőjéről pedig nemcsak az értékeket, hanem a rossz hajlamokat ébresztő képek sorát ugyanúgy befogadó gyerekekkel, mint akár a két évtizeddel ezelőttiekkel. Tudom azt is, hogy a korunK diktálta iramban, az elvégzendő feladatok rengetegében nincs könnyű helyzetben a pedagógus, főként, ha nő, feleség, anya. Miért pont ő ne veszíthetné el a türelmét? Mégis - nem lehet, nem szabad így. Aminek persze bizonyára tudatában van a tanító néni is. Amiképpen annak úgyszintén, hogy az agresszivitás agresszivitást szülhet, vagy kaphat a fejlődő személyiség olyan sebeket, melyek hamarosan vagy a későbbiekben örökre gátjai lehetnek egészséges-harmonikus emberi kapcsolatok kialakításának. Az idézett pedagógusi magatartás veszélyességét csak növeli, hogy sok gyerek a szüleitől is „megkapja a maga' adagját“, csetlő- boltó korától kezdve. Hányszor lehetünk például az utcán tanúi annak, városban és falun egyaránt, hogy fiatal anyuka szidalmazza, rángatja, veri apró csemetéjét, mert, mondjuk, elbámészkodott egy kirakat előtt, utánafutott egy kutyusnak, végighúzta kezét egy kerítésen vagy éppen tócsába lépett. Nem mintha fölbőszíteni akarta volna a mamát, nem - egyszerűen csak játékból. Csodálkozunk aztán, hogy sok az ideges, lelkileg sérült, logopédusra, pszichológusra szoruló gyerek? Csodálkozunk, ha fölserdülvén úgy viselkedik, ahogy viselkedik - velünk, a szüleivel, a pedagógusaival, egyáltalán a felnőttek társadalmával szemben? Később késő már töprengeni azon is, hogy „miért vált ilyenné ez a gyerek, hiszen mi, a szülei és az iskola egyaránt megadtunk neki mindent“. Mindent...? Ha születésénél fogva nincsenek meg a gyerekben azok az adottságok, amelyek mintegy belső kényszerként hajtják, hogy szerezzen saját erejéből jó szavakat, tanuljon jóságot, tiszteletet és más nemes emberi értékek tiszteletét, akkor jószerivel csak azt adhatja vissza, amit kapott. A kiállítás megnyitóján részvevő gyerekek „pusztán“ gyerekek voltak, illetve szerettek volna lenni. Én pedig szeretném hinni, hogy nem volt másról szó ez esetben, és más hasonló esetekben sem, mint arról, hogy oly- kor-olykor mindnyájunknak vannak rossz napjaink. BODNÁR GYULA Könözsi István felvétele ÚJ SZÚ 6 1985. I. 18.
