Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-27 / 30. szám
nim am stimm Denis Diderot életművéről A 18. század a felvilágosodás százada Franciaországban. Ekkor bontakoznak ki mindazok a gazdasági, politikai, főként azonban eszmei-ideológiai törekvések, amelyek a feudalizmus omladozó építményét kívánják lerombolni és helyébe felépíteni egy ésszerű, igazságosságon és egyenlőségen alapuló társadalmat. A minden természetfölötti és emberi tekintélytisztelettól megszabadított emberi ész korlátlan uralmát szeretnék megvalósítani mindazok a gondolkodók, akik társadalmi helyzetüknél fogva vagy a szellemi élet forradalmasodásától elragadtatva a jövő útját csak egy gyökeres és átfogó változásban látják. Tán ez az általános lelkesedés teszi - no meg a tudományok viszonylagos fejletlensége és ezáltal egészükben való áttekinthetősége hogy a felvilágosodás legjelesebb képviselői nem ragadnak meg egy tudományágnál vagy iránynál, hanem több területet is érint munkásságuk. Nem kivétel ez alól Denis Diderot sem, aki egyszemélyben volt filozófus, esztéta, dráma- és regényíró, és akinek az életét lehetetlen elválasztani a nagy francia Enciklopédia megírásának és kiadatásának regénybe illő fordulataitól. Diderot 1713. október 5-én született Langresben. Mint sok más kortársa, ö is egyházi iskolát látogat, de elhivatottságot nem érezvén, pappá nem szentelteti fel magát. A filozófia és a természettudományok vonzásában élt, ezek tanulmányozása mellett sokáig időleges munkavállalásokból tartotta fenn magát, míg aztán fordítóként sikerült megkapaszkodnia. Ezután kezdi írni filozófiai munkáit és később képzőművészeti kritikáit, regényeit és színműveit. 1746-ban egy fordításával egyidőben jelenik meg - névtelenül - első filozófiai műve, amelyet a parlament, a benne található valláskritikai mozzanatok és deizmusa miatt, máglyára ítélt. 1749-ben, ugyancsak névtelenül, lát napvilágot Levél a vakokról azoknak, akik látnak című írása; benne már tapasztalható a materialista pozíciókra való áttérése. Röviddel ezután, máig ismeretlen okokból, több mint háromhónapos börtönbüntetésre ítélték. Ennek letöltése után kapcsolódik be áz Enciklopédia kiadásának munkálataiba és alkotóerejének két legterményekebb évtizedét áldozza erre. Az Enciklopédia eredetileg egy korábbi angol lexikon fordításaként indult, de a szerkesztő visszalépése után a kiadó Diderot-t kérte fel a munka további irányítására. Diderot zseniális módon felismerte, milyen fegyvert jelenthet egy lexikon a felvilágosodás gondolatainak terjesztésekor, ezért elfogadta a megbízatást és rábeszélte a kiadót, hogy a fordításokat félretéve egy eredeti és átfogó müvet alkossanak. A munka tervezetét Diderot 1750 novemberében tette közzé, az első kötet 1751 júliusában, a második 1752 januárjában jelent meg. Ezek után a királyi tanács közbelépésére megszakadtak a szerkesztési munkák, de a jezsuiták sikertelen kiadói kísérletei után a kormány ismét felkérte a szerkesztőket, hogy folytassák a „nemzet dicsőségét“ jelentő művet, így aztán 1757-re már a 7. kötet is elkészült. 1759-ben azonban a király elleni merénylet következtében a parlament betiltotta az Enciklopédia eladását és terjesztését, majd a nyomtatásra kiadott engedélyt is bevonta. 1762 után az udvari körök egy részének közbenjárása nyomán Diderot ismét folytathatta az eldugott kéziratok kinyomtatását, habár a zaklatásoknak ezek után is ki volt téve. 1772-ben a második ábrás kötet meg- jélenésével fejeződött be az Enciklopédia első kiadása, amely Engels szavaival élve, a tudás minden tárgyára alkalmazta a francia materialisták elméletét, és ezáltal a materializmus Franciaország egész művelt ifjúságának világnézetévé vált. D iderot nemcsak szerkesztette az Enciklopédiát, hanem társszerzője is volt. Főleg a filozófia és a művészetek, a történelem és az erkölcs köréből írt cikkeket. Mivel akkoriban a művészetek közé számították az ipart és a technikát is, Diderot egész napokat töltött műhelyekben, és a gépet, amelyről írni akart, szétszedte, összerakta, majd dolgozott is rajta. írásai tehát helyesen ismertethették a gazdasági élet, az ipar eredményeit. Diderotnak óriási szerepe volt abban is, hogy az Enciklopédia minden gáncsolás ellenére megjelenhetett. Állhatatossága, bátorsága és kitűnő taktikai érzéke segítette át a legnagyobb nehézségeken a kiadói gárdát. Természetesen, ha Diderot valódi nézeteit kívánjuk megismerni, azokat nem találhatjuk meg tiszta formájukban az Enciklopédiában, mivel ez kemény cenzúrán ment át, azonkívül bizonyos kompromisszumos vonal is kifejeződik benne. Mindamellett, alaptendenciájában, nincsenek nagy eltérések Diderot elgondolásai és az Enciklopédia képviselte eszmék között. Diderotnak az elfogadott szerkesztői taktikán belül is sikerült filozófiai nézeteit cikkeibe foglalnia. Példaként érdemes megemlíteni, hogyan fogalmazza meg az anyag megmaradásának elvét az ,,Elmúlásáról szóló cikkben: „Ám miként a keletkezéskor valójában semmiféle anyag nem teremtődik, úgy az elmúláskor semmi egyéb nem semmisül meg ténylegesen, csupán az a sajátos módosulás, mely egy lény formáját alkotja, s az, hogy ilyen vagy olyan fajtához tartozik. “ Az idézetből is kitűnik, hogy Diderot materialista álláspontot képviselt, mégpedig olyan materializmust, amelyet összefoglaló néven mechanikus materializmusnak szokás nevezni egyrészt a klasszikus mechanikához, Newton elméletéhez fűződő viszony, másrészt a fizikális elmélet megengedhetetlen kiterjesztése és abszolutizálása miatt. Meg kell azonban jegyezni, hogy Diderot a felvilágosodás materialistái (Helvétius, Condillac, La Mettrie, Holbach) közül a legsokoldalúbb és legkimúveltebb gondolkodó, hiszen az alapvető egyezésen túl bírálja egyes leegyszerűsítő és vulgarizáló nézeteiket, sót La Mettrievel szemben teljesen elutasító magatartást tanúsít. Nem azonosítható Diderot szerint az érzékelés és az ítéletalkotás folyamata, mert ezzel az emberi érzések és tettek válnak megmagyarázhatatlanná, és eltörölnénk a különbségeket az ember és az alsóbbrendű élőlények között.,, Ember vagyok és emberi okokra van szükségem“ - vallja. Túllép a mechanikus materializmus elvrendszerén azáltal is, hogy elválasztja egymástól bizonyos létforma elengedhetetlen előfeltételeit és e létforma meghatározó jegyeit, tehát hogy a magasabb szintű létmódozatot nem fokozza le alacsonyabb fejlődési szintet képviselő előzményeire. Ismert filozófiai művében - ,,D’Alambert párbeszéde Diderot- val“ - ezért figyelmeztet az anyag általános tulajdonságának, az érzékelésnek a minőségi különbségeire az anyag eltérő fejlődési fokain. Beismeri ugyan, hogy nem ismeri az összekötő kapcsot az élettelen anyag pasz- szív és az élő anyag aktív érzékelése között, de leszögezi azt is, hogy az emberi pszichikum magyarázatához nincs szükség egy különleges szubsztancia elvének a felvételére, mert az agy vizsgálata fényt deríthet az ember lényegére és az egyének közti eltérések okaira. Ugyanebben az írásában antici- pálja Darwin evolúciós elméletét is a transzformációs gondolat kifejtésével. Tehette ezt azért, mert már itt felvetette, ,,Az anyag és mozgás filozófiai e/ve/“című művében pedig bizonyította elképzelését, miszerint a mozgás az anyag alapvető tulajdonsága, és hogy abszolút nyugalom nem létezik. Ezzel egyrészt leküzdötte a kortárs materialisták mechanikai mozgást túlértékelő állásfoglalásait (mivel a mozgásnak egy elvontabb fogalmát vezette be), másrészt elvileg tette feleslegessé egy anyagon kívüli mozgató erő feltételezését. H abár filozófiájában és elméleti tevékenységében általában Diderot a tudás és az ész oldalán küzd a vakhit és a tudatlanság ellen, művészetelméletében és kritikai munkásságában a racionalizmus egyoldalúságait lefaragni igyekszik. Mivel a harmadik rend, a történelem színpadára lépő burzsoázia szószólója volt, eme osztály emocionális energiáit is magába szívta, és a művészettől valósághű ábrázolást, elevenséget, beleérzést követel az alkotás racionális mozzanatai mellett. Ezzel az alapállásával összekötő kapcsot jelent Voltaire racionalizmusa és Rousseau emóciónál izmusa között. Életének különböző szakaszaiban eltérő hangsúllyal, de mindig leszögezi: a művészet meg kell, hogy ragadjon bennünket, hasson érzelmeinkre, tehát patetikus és spontán alkotás legyen. Mivel pedig az élet képes a legnagyobb érzelmi változásokat előidézni, a művészetnek a legtökéletesebb utánzásra kel törekednie és ki kell küszöbölnie a valószínűtlen helyzeteket (Diderot ezért harcol még az ún. színpadi idő általánosan elfogadott konvenciója ellen is, állítva, hogy a nézőnek úgy kell éreznie, valódi események tanúja). Az érzelmi teljesség nevében helyezi előtérbe az antik népek kevésbé kiművelt életét korának szabályok közé szorított életvitelével szemben; a közvetlenség és az érzelmek „kitörései“ poétikus viselkedést eredményeznek, és ez több és jobb művészethez vezet. A művészet tehát mintha állandó hanyatlásnak lenne kitéve. Diderot azonban nemcsak az érzelmeket emeli ki; a nagy művészet másik fontos vonása az, hogy milyen gazdag képzettársításokat tesz lehetővé. Ezzel rámutatott egyrészt a művészet megismerésben betöltött szerepére, másrészt a művészi ábrázolás kimeríthetetlen tartalmára, amely lehetővé teszi annak különböző korokbeli életrevalóságát és aktualitását, nem utolsósorban pedig feltárta a befogadó egyén meghatározó szerepét a műben szunnyadó jelentések életrehívásánál. Eredeti naturalista álláspontjától Diderot a halála után kiadott „Színészparadoxoná- ban" távolodott el leginkább. Már előtte azonban kihangsúlyozta a „belső“ modell szerepét, amelyben nem annyira a természet utánzásáról, mint inkább nagyságának, erejének kiemeléséről van szó. A „színészparadoxon“ szerint a színész előtt három modell áll: a valóságos ember, a szerző által megformált alak és végül az a szerep, amely a színész tudatában létezik. Diderot nézete szerint a színésznek ezt a harmadik modellt - saját elképzelését - kell követnie, anélkül azonban, hogy teljesen azonosulna szerepével. M egállapítható, hogy Diderot drámaelmélete nagyobb hatást gyakorolt, mint drámái, amelyek nem bizonyultak maradandó műveknek. Epikai jellegű alkotásai már inkább megőrződtek az utókor tudatában; közülük is kiemelkedik a levélformában megírt „Az apáca", amely a felvilágosult antiklerikalizmus jelentős műve, a , .Minden mindegy Jakab meg a gazdája“ színes társadalomrajzával, valamint filozofikus szépprózájának legjelentősebb alkotása, a „Rameau unokaöccse“, amely már rávilágít az új világrend látensen jelentkező erkölcsi ellentmondásaira is. Diderot-t irodalmi és filozófiai munkássága valamint az Enciklopédia kiadása ismertté és elismertté tette, ez azonban csekély anyagi haszonnal járt, ezért életének utolsó éveiben fontos szerepet játszott II. Katalin cámő támogatása, aki megvásárolta Diderot könyvtárát ázzál a feltétellel, hogy az haláláig az író kezében marad. Ezután meghívta Diderot-t, tegyen látogatást udvarában. Az utazásra 1773/74-ben került sor; ezután Diderot még aktív maradt, de ereje lassan elhagyja. 1784. július 31 -én halt meg, túlélve nagy kortársait, Voltairet és Rousseaut. Amikor tehát halálának 200. évfordulójáról emlékezünk, mint kora nagy gondolkodóját, művészét és egy világtörténelmi hatású kultúrpolitikai tett szervező közreműködőjét idézzük emlékezetünkbe. MÉSZÁROS ANDRÁS A fenti címmel (Modré klarinety) adta ki a közelmúltban az OPUS a kiváló szaxofon- és klarinétművész, Duéan Húéóa- va második nagylemezét. Az első lemez szaxofonművészként mutatta be a kiváló szólistát, az új lemezen klarinétművészi kvalitásait csillogtatja meg. A lemez azonban - sajnos - némi csalódást válthat ki a hallgatóban. Ennek pedig több oka is van. Vegyük sorra valamennyit. Csalódást okoz a lemez dramaturgiája. Megkérdőjelezhetnénk, hogy a világszámok közül szerencsés volt-e éppen azoknak a kiválasztása, melyek a lemezen szerepelnek. Nem arra gondolok, hogy a számos lemezen hallható - éppen ezért már inkább untató mint szórakoztató - számok hiányoznak az új Húéőava-le- mezről, de nagyobb körültekintéssel és leleményességgel ki lehetett volna választani olyan számokat, melyeknek hangulata, mondanivalója szinte kínálja magát a klarinéton történő megszólaltatásra és az „agyonjátszott" világszámok után újszerűnek hatLEMEZ: Kék klarinétok nának, kuriózumként szórakoztathatnák a klarinét kedvelőit. Sajnos a hangszerelés- Duéan Húáőava munkája- sem bővelkedik különösebb ötletekben és újszerű megoldásokban és talán ez is az oka a lemez egyik hibájának: a szólista és a kísérő zenekar játéka egybeolvadásának. A kíséret gyakran „túlharsogja" a klarinétszólót és az ezért- természetesen - nem érvényesülhet a kívánt mértékben. Ezt a tényt még az sem menti, hogy érzékelhetően diszkózene jellege van az összes számnak, s ha a diszkómuzsika el is bírja a fokozott hangerőt, a klarinétszóló és a helyenként szinte földrengésszerű „robajkíséret“ - véleményen szerint - teljesen kizárja és semlegesíti egymást. Különösen érzékelhető a szólista és a dübör- gős kíséret egybeolvadó „együttfutása" Parish-Miller népszerű Holdfény-sze- renád-jának előadásában, melynek „korrigált ritmusa“ is nyugodtan elmaradhatott volna. Acker Bilk, Felix Slo- váőek és mások sikerlemezei jelenthetnék a követendő utat a jövőben DuSan Húsőava számára is, akinek klarinétművészi kvalitásai - az elmondottak ellenére - kétségtelenül kiváló tehetségű művészről vallanak. A lemez tucatnyi száma közül háromnak a zeneszerzője is Duáan Húéőa- va, s valamennyi száma jó ritmusú, dallamos és a világszámok között is jól megállja a helyét. E számok jól bizonyítják szerzőjük sokoldalú tehetségét. A lemez komponensei önmagukban kiválóak, ösz- szességükben zavaróan hatnak és a fentebb említett hiányosságok előidézői. A dramaturg, a zenei rendező és a hangmérnök alaposabb művészi munkája révén e hiányosságok kiküszöbölhetők lehettek volna. SÁG» TÓTH TIBOR
