Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-12-21 / 51. szám
A Vörös grófnő egyik jelenetében (Inkey Alice felvétele) Arcok, szívdobbanások Szemtől szemben Temessy Hédivel E gy arc a Régi idők focijából: szánalom és csodálkozás. Egy másik a Herkulesfürdói emlékből: Mindenre hajlandó vagyok, ha élni hagytok. A Dögkeselyű drága ékszerekkel teleaggatott szélhámos előkelősége lop, csal, csak a pénznek él. A Mephisto magas körökben forgó bennfentes dámája bizalmat ébreszt, ugyanakkor titkokat félt. A Jób lázadása sárga csillagos parasztasszonya feketébe bugyolált fájdalom és keserűség. Emberek. Árulkodó arcok, meztelen lelkek, láthatod, ki vagyok - tekintetek. Sorsok az anyagi jólét sűrűjéből, sorsok az érzelmi minimum határából. Életek. Temessy Hédi életei. Nehéz, vastag függöny mögé hiv; fénybe, csöndbe, ki-kinyíló erkélyajtó közelébe. Gyufáját, cigarettáját a szék lábához teszi a földre, ha rágyújt: ujjai finoman megremegnek érzékeny arca előtt. Szavai lágy dallamok, könnyű, rövid futamok; ha nem figyelnék erősen, sokszor talán nem is hallanám. Pedig nagyon közel ülünk egymáshoz. így akarta, így akartam. Megfogott a szeme - kitárulkozó, megértést kereső szeme, magával ragadtak a mozdulatai: kezének utánozhatatlan madár- röptéi és vonzott a melegsége, az embersége, amelyet minden szerepéből kiéreztem. Töprengve, apró füstkarikákat fújva ül előttem. Igen, megfordult a kerék, érzem: ezek most az ö percei. A szemembe néz, de a lelkemben jár. Szólnék, de nem tudok. Amikor észreveszi, hogy zavarban vagyok, beszélni kezd. Halkan, szinte suttogva mondja, hogy mindennapi élete, közérzete annyira összefügg a hivatásával, hogy adni- és segíteniakarása, küldetéstudata soha, de soha nem hagyja nyugton. Akkor él igazán, ha dolgozik, ha biztosra veheti, hogy szükség van rá. Ha nem, kinyomott szivacsnak érzi magát. Szerep nélkül értelmetlen az élete. Olyankor csak teng-leng a lakásában; még főzni, takarítani sincs ereje. * Tudását, tehetségét már a negyvenes évek végén, főiskolás korában is elismerték. Nagy szerepeket, nagy sikereket jósoltak neki. Aztán három hónappal a diplomaosztás előtt kiírták a nevét és mellé, hogy kirúgták. Hogy miért, azóta sem tudja. - Apám vasöntő mester volt, egy mozi előtt szólította meg anyámat - meséli. Később megemlíti azt is, hogy szülei messzi földről kerültek Magyarországra, unokatestvérei között még néger is van, de Budapesten se rokonuk, se ismerősük nem volt. Hogy mit hozott magával a szülői házból? Fegyelmet, rend- szeretetet, kitartást. - Szegények voltunk, úgy kellett a pénz, mint a levegő -, emeli fel a hangját, - s mert senkink sem volt, akiben támaszt, segítséget remélhettünk volna, mindenért magunknak kellett megküzdeni. Érzékeny, talán túlságosan is érzékeny embernek született, akinek csöndre, sok magányra van szüksége. Gyerekkorában a kert végében álmodozott a szőlő alatt; magának való, félrehúzódó lánynak tartották, akit könnyű volt megbántani. Furcsa kettősség: ha csúnyán néztek rá, elsírta magát, ugyanakkor olyan hatással volt az osztálytársaira, mint egy mágus. Akkoriban mindenkivel szót értett, ma viszont már az is kifárasztja őt, ha telefonon beszélget valakivel. Társaságra, nagy kikapcsolódásokra nem vágyik. Pedig szereti az embereket. Nagyon is szereti. Azt mondja, ha megérzi, hogy valaki szívvel közeledik hozzá, annak mindenét odaadná. De ha megbántják, vége. Harcolni, küzdeni nem tud. Sem magáért, sem másokért. Kérni sem szokott. Ez sem az ő stílusa. Pedig a hetvenes években jóformán be sem tette a lábát a filmgyárba. Több mint tíz évig más arcok kellettek, nem az övé. Igen, Így volt, hangsúlyozza. Aztán újra eljött az ő napja: Sándor Pál szerepet adott neki a Régi idők focijában, s ezzel újra elindult a körhinta. Szép ajánlatok, nagy lehetőségek. Egy tévéfilm Dömölky Jánossal - Mozi reggel. Már javában tart a forgatás, amikor agyvérzést kap az apja. Nincs megállás! így csináld, úgy csináld, légy laza, rázd le a gátlásaidat, kapja az instrukciókat, közben olyan, mint egy rongybaba. Minden mindegy neki. Már majdnem közömbössé válik a fájdalomtól, amikor hirtelen felrázzák: csodálatos vagy! Igen? Akkor összeszedi magát. A következő jelenet mégsem úgy sikerült, ahogy szerette volna. Hazament, beült a kádba és kisírta magát.- Olyan voltam - csúszik ki a száján - mint egy ügyetlen kutya, amely nem tudja átugorni a kerítést. A Vörös grófnő forgatásán volt egy nap, amikor reggeltől estig ott ültem a közelében. Nem járkált fel s alá, meghúzódott a kosztümök között és ott várta, mikor kerül sorra. Talán összpontosított?- kérdezem, erre azt feleli: - Igen, a filmre borzasztóan fel kell készülni. Aztán beavat a játékába is. A mondatai, a gesztusai, a kamera előtt válnak pontossá, de azt, hogy mit akar, előre tudja. Erre otthon készül fel. Elárulja azt is, hogy nincs olyan rendező, kinek szavait figyelmen kívül hagyná. Tiltakozni nem szokott, de az elképzeléseit sosem adja föl. Elérte, amit csak nagyon kevesen mondhatnak el magukról: neki már mindegy, ki a partnere. Ha kell, akár a függönyre vagy a világosító kezére nézve is el tudja'Tnondani a szövegét úgy, mintha valakinek a tekintetébe kapaszkodna. Színházról, színpadi szerepeiről nem faggatom. Simogatás, balzsam kell a szívre, hangsúlyozta a telefonban, amikor felhívtam őt, nem áramütés, mert a színházban csak sokkok érték. A film, a tévé egészen más. Ott nem csúszhat ki a lába alól a talaj. Legutóbbi „nagy dobása“ a Tarr Bélával forgatott Ószi almanach. Másfél óra az emberi értékekről, anya és fia megromlott kapcsolatáról, arról, hogy miért nem tudunk szót érteni egymással. — Anya vagyok én is, harmincéves a fiam; a férjem elhagyott, magam neveltem - talán egy kicsit rólam is szól ez a film - suttogja elérzékenyülve. Megtorpanás? Igen, vele is megesett, vallja be magától, hogy túllőtt a célon. De mert makacs, kitartó ember, sosem nyugodott bele az elhibázott lépéseibe. Ilyenkor újra és újra nekifutott, ha kellett, akár tizedszer is. Mert a néző nem csalódhat benne. Erre nagyon vigyáz. SZABÓ G. LÁSZLÓ A világot minden fényével és árnyékával Kamaszkori naiv filozofálgatásaim közben, nem látván bizonyos összefüggéseket akkor még, gyakran töprengtem azon, miért nem tanul az ember a történelemből, magyarán, miért ismétlődnek, ismétlődhetnek meg újra és újra tragikus események az egyén, a család, a társadalom, a nemzet életében, aztán a nemzetek közötti életben, hiszen elkerülésükre ezer meg ezer példával int és tanít a múlt, egyértelműen mutatva meg a jót a rossz ellenében. Hiába a sok keserű tapasztalat? Ennyire feledékeny lenne az ember? Amíg kicsi, mesehallgató gyermek, csak addig elkötelezettje az igaznak és szépnek, a jóságnak és szeretetnek, a humánumnak és békének, csak addig áll az ártatlanok és megalázottak pártján? Nem, nem hihettem. Száz ember közül kilencvenkilenc, de talán mind a száz is, elborzad, ha például olyanról olvas, hogy szülők égő cigarettával sütögették néhány hónapos gyermekük pici testét, csak azért, mert sirt a csöppség, és ők már nem bírták hallgatni. Száz ember közül kilencvenkilenc, de talán mind a száz is, elborzad családi tragédiák, gyilkosságok és öngyilkosságok hallatán, történjenek bár azok messzi országokban. Józan elme el nem fogadhatja a boszorkányüldözést, a fellobogó máglyatüzek évszázadok távlatából is elborzasztják, hogy a háború poklairól már ne is beszéljünk. S lám, mégis újratermelődik a rossz a világban. Pedig az egyetemes emberi kultúra is ellenére dolgozott mindenkor. Legrégibb idők óta és legerőteljesebben az írás. A könyv. Ment-e a könyvek által a világ elébb? - kérdezte a költő idestova másfél évszázaddal ezelőtt, amikor még csak nem is sejthette, hogy a világtörténelem ember által előidézett legnagyobb katasztrófái ezután következnek majd, a huszadik században. Mi, élői, megélői és szülöttjei e századnak, akik tudjuk, mi történt, vajon mit válaszolnánk a történtek után a kérdésre, ment-e a könyvek által a világ elébb. Annak idején, naiv filozofálgatásaim közben jómagam erősen kételkedtem benne. Később, ismereteket szerezve az emberi társadalmi lét, a különböző emberi-közösségi mozgások, megrázó események, történelmi földrengések indítékairól és mozgatórugóiról: szenvedélyről, indulatról, ostobaságról, a hagyományok erejéről és tanításairól, újnak és réginek, érdekeknek, szemléleteknek és eszméknek elkerülhetetlen küzdelméről - rá kellett döbbennem, hogy nem is olyan egyszerű ez az egész, hogy az élet mélyebben van és beláthatatlan mélységekből tör fel, hogy az új helyzet új problémákat szül, hogy a fejlődés ellentmondások között történik. Hogy az ember gyakran éppen a történelemből tanulva indul harcba igazáért. Abban sem kételkedhettem már, hogy ment-e a könyvek által előbbre a világ. Akárhogy is van, ment bizony. Mert, tegyük föl ezt a látványos, vagy ha úgy tetszik gyermekien egyszerű kérdést: hol tartanánk ma, ha nincs írás, nincs egyetlen könyv sem. Ha az emberiség egyetemes kultúráját alkotó értékek mind eltűntek volna az őket létrehozó társadalmakkal, korokkal együtt és nem hathatnak? Ha mindig csak az lett volna, ami éppen van? Az emberiség előrehaladásában nemcsak általános értelemben volt és van közvetlenül és közvetve szerepe elsők között e kultúrának, hanem konkretizálható társadalmi megmozdulásokban, népfelszabadító mozgalmakban, forradalmak győzelmében is. A milliók életét semmibe vevő, a demokráciára, a szabadságra törő, a könyvmáglyákat gyújtó fasizmus leverésében végső soron az egyetemes emberi kultúrának is része volt. Hogyan ne hihetnénk hát az erejében? Külön a könyvében, külön-külön az egyes művészetekben, amelyek közül hadd emeljem ki ezúttal a filmet, nemcsak azért, mert a mi századunk művészete, hanem annak okán is, hogy valamennyi társa közül ez jut el a legszélesebb tömegekhez, különösen, amióta a televízió létezik. Azt már a Lumiére-fivérek sejtették, hogy a film hamarosan tömegeket hódít meg, hiszen az első, egy-kétperces mozgóképeiknek, majd a világ első filmjének (filmvígjáté- kának), az egyetlen ötletet megvalósító A megöntözött öntöző címűnek, mely szintén Lumiére-ék munkája, óriási közönségük volt, pedig művészetről itt még nincs szó. Arra aligha gondoltak ez idő tájt, hogy a filmmel ugyanúgy megfogható és ábrázolható művészi igénnyel a valóság, mint a versben, novellában, zenében, képzőművészetben. De nem kellett sokáig várni, a filmtechnika fejlődésével mind több rendező érzi meg a filmben a művészetteremtés lehetőségeit, ezzel párhuzamosan pedig azt, hogy a film „százmilliókhoz szóló szószék lehet“. Jön Griffith, Lubitsch és jön a csodálatos Chaplin, és jönnek a többiek, ki ezzel, ki azzal gazdagítva az új művészeti ágat, már a némafilm korában művészi élményt nyújtva a közönségnek. „Megadatott nekünk, hogy a világot minden fényével és árnyékával együtt egy művészeti formába ültessük át“ - írta Vszevolod Pudovkin, a másik óriás. Aztán megszólalt a film - a világ, a valóság, az élet fényeinek és árnyékainak a képi kifejezéséhez társul a hang, az emberi szó, kölcsönösen kiegészítve, erősítve egymást és az együttes hatást. Valóban szószék lett a film. Szószék, amellett, hogy a mai napig szórakoztató ipar is, hogy giccset is termel, idillekkel ringatja álmokba nézőjét, álértékek mutogatásával tereli el figyelmét a valós élet problémáiról, olykor, ne féljünk kimondani, hazudik is. Dehát ez nemcsak a filmmel van így. A legjobbak, a művészek azonban - akarva- akaratlanul - mindenkor és minden táján a földnek közölni és akartak valami lényegeset, nemes dolgokért emelve szót, vagy éppen rosszak ellen, de mindenképpen az emberért, az egészségesebb életért, az emberi haladásért. Azokra a filmekre is érvényes ez, amelyekben nem egy-egy létközösség valamely időszakban folytatott küzdelmeire irányul a kamera, hanem például „csák“ két ember, férfi és nő, apa és fiú, fekete és fehér ember kapcsolatára.^ügy-egy ilyen kapcsolat feltárása és megjelenítése a vásznon túlmutathat önmagán, mint ahogy a művészi munkák túl is mutatnak: akár egy egész társadalom vagy történelmi időszak lényegét emelhetik elénk. Sőt, egyetlen ember sorsán keresztül is. Lásd az Emberi sorsot. Eljutva milliókhoz, milliókban váltanak ki ugyanolyan vagy hasonló érzéseket, gondolatokat. Moszkvában és Párizsban, Prágában és Tokióban, Sydneyben és New Yorkban milliókat állítanak a bennük megfogalmazott jó oldalára, ugyanakkor késztetve a rossz elutasítására, ami által - higgyük - legalább valamelyest egységesül némely nemes szándékban ez a mi zilált, sok bajjal küszködő világunk, és a film révén is legalább valamelyest közelebb jutnak egymáshoz, egymást gazdagítva a népek, nemzetek - minthogy a film eredendően a megismerés eszköze is, a többi művészethez hasonlóan. Amit ma a világról, kultúráról, népek történelméről és sorsáról, sajátos életmódokról tudunk, ami képi formában van ott tudatunkban minderről, azt nagyrészt a filmnek köszönhetjük. Meg azt, hogy egy többmilliárdos család tagjainak tudhatjuk-érezhetjük magunkat, ha ezt csak ritkán tudatosítjuk is a mindennapokban. Mindnyájunknak vannak kedves, legalábbis emlékezetes filmjei, melyek után, ha csak egy kicsivel is, de másképp látjuk önmagunkat, életünket, környezetünket, a világot. Értékelünk és átértékelünk nyomukban, új igényeket formálunk, többek, , .tartalmasabbak" akarva lenni az eddigi énünknél. Tömegekre gondolva - ez nem kevés. Ez - társadalom-, sőt világformáló erő is. Ezenkívül békeőrző és békevédő. Aki értelmes, józan ember, látott háborús filmet, mely a fegyverropogás, a bombázás, a gázkamrák gomolygó füstje mögött meg tudta mutatni „azt az életet“, az esztelen halál árnyékában kiszolgáltatott, mindennemű választási lehetőségétől megfosztott ember kínjait, akiben mindennek ellenére munkál az élet szerelme, még az utolsó mozdulatában is, amint elvágódik a homályosuló szemében veszettül keringő fák alatt, vagy amint „Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva“ írja a homályban a verset, ahogy él, „vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron“ - az aligha akarhat mást, mint békességet maga körül és a Földön. Mint azt, hogy ne ismétlődjenek a rosszak. Persze, hogy milyen lesz a holnapunk, és lesz-e békénk; nem a művészeteken, nem a filmművészeten múlik. De az alapvető vágyak megértetésében mindenképpen szerepük van. S talán abban is, hogy előbb-utóbb teljesülnek ezek az örök vágyak. BODNÁR GYULA ÚJ SZÚ 14 1984. XII. 21.
