Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-12-14 / 50. szám
Pn.\/ hónappal ezelőtt Bemard RoCUygers tábornok, NATO-főpa- rancsnok sajtótájékoztatón ismertette a tömb európai főparancsnokságán kidolgozott új harcászati taktikai tervet, amely az „ Utánpótlási erők elleni támadás“ elnevezést kapta. Mint minden hasonló elképzelés, ez is azon az abszurd feltételezésen alapul, hogy a Szovjetunió támadást indít a NATO-országok ellen. A fegyverkezés hivei egyáltalán nem akarják tudomásul venni a realitásokat: Moszkva senkit sem fenyeget, az atomfegyverkezés történetében mindig csak kiegyenlítette a számlát. Azaz: nem engedi meg biztonságának veszélyeztetését. Reagan csillagháborús programjában arra hivatkozott, hogy a szovjet interkontinentális rakéták ellen van rá szükség. Moszkva évekkel ezelőtt bejelentette: nem alkalmazza elsőként az atomfegyvert, viszont Washington erre nem volt hajlandó. Rogers is támadástól ,,fél“. A Varsói Szerződés 1983 januárjában ismét javasolta a két katonai tömörülés felszámolását, azt is, hogy a felek szerződésben mondjanak le az erő alkalmazásáról, és vállaljanak kötelezettséget a békés kapcsolatok fenntartására. A NATO e javaslatokra még csak nem is válaszolt. Akkor mivel indokolják „aggodalmaikat“? Furcsa, de semmi újjal. A képzeletbeli szovjet támadás elmélete bármenynyire is elcsépelt, amiben maguk sem hisznek, mégis jó annak, aki ha törik, ha szakad, fegyverkezni akar. A HÁTORSZÁG ELLEN Az utánpótlási vonalak, a hátország elleni támadás új NATO-terve (FOFA: follow-on force attack) elsősorban a legkorszerűbb hagyományos haditechnika bevetésével számol. Ennek lényege Rogers szerint: az elképzelt támadó hátországának, utánpótlásának olyan mérvű megsemmisítése, amely megakadályozza a frontvonalon lévők számának és erejének növelését. Tehát a frontvonal mögött több száz kilométer mélységben a repülőterek, vasútvonalak, hidak, raktárak, országutak, radarállomások, távközlési központok felszámolásával kívánják megállásra kényszeríteni a „támadókat“. A tábornok szerint a terv a legkorszerűbb hadieszközök rendszerbe állítását feltételezi az elkövetkező években. így például a hagyományos robbanótöltettel felszerelt szárnyasrakétákét, a harcászatihadműveleti rakétákét. Ugyancsak kísérleteket végeznek a célfelderítés legkorszerűbb eszközeivel is. Itt kell megjegyezni: ezek a hagyományos fegyverek lassan egészen mások lesznek, mint amire a szó hagyományos értelmében gondolunk. Ezeknek az eszközöknek az új nemzedéke a hatékonyságot tekintve felveszi a versenyt az atomfegyverekkel. Ilyen szempontból kell értékelni őket. Nem meglepő tehát, hogy rendkívül költséges programról van szó, ezért is hangsúlyozta a NATO-föpa- rancsnok: nem tartja elegendőnek a katonai kiadások jelenlegi szintjét, s ezért a tagországoknak azt legkevesebb 4 százalékkal kellene emelniük évente - mégpedig reálértékben. Rogersszal párhuzamosan Lord Carrington, a NATO főtitkára is nyilatkozott e tervről. Mindketten siettek leszögezni: az új harcászati taktika nem jelent semmiféle változást a NATO ,.rugalmas reagálás" néven ismert stratégiájában, amely immár közel két évtizede van érvényben, és az atomfegyver elsőkénti bevetésével is számol. Tehát a NATO a hagyományos erők fejlesztése mellett az atomháborúról sem hajlandó lemona stratégiai erők (USA) bevetése mellett egyéb, korlátozott katonai műveletekkel is számol. Főbb elemei: 1. A NATO-országok magas fokú készültségben tartják szárazföldi, légi és haditengerészeti erőiket, ami akcióképességet biztosít nekik az első, az ún. közvetlen védelem szakaszában. Itt mindenekelőtt a hagyományos fegyverzetekre építenek (bár a terv megengedné- az atomfegyver alkalmazását is). 2. A következő szakaszban atomcsapásokat mérnének a Varsói Szerződés NATO-tervek, doktrína-viták dani. Ugyan mennyit értek Rogers szavai, amikor a FOFA-terv kapcsán kijelentette: ha a hátországra mért csapásokkal sikerül megállítani a „támadókat“, ezáltal ,.elkerülhető, vagy késleltethető az atomfegyverek bevetése". Carringtonnak a NATO-országok parlamenti képviselői előtt azért kellett védelmébe vennie a „rugalmas reagálás“ doktrínáját, mert az utóbbi időben sokan megkérdőjelezik érvényességét, hasznosságát. RUGALMAS REAGÁLÁS Ez az 1967-ben elfogadott doktrína a Szovjetunió és a Varsói Szerződés országai elleni átfogó támadás keretében országaira. Ezek nagyságát, intenzitását, időpontját nem határozták meg előre. 3. Ezt követné az „általános atomválasz“, vagyis nagyarányú atorncsapáso-. kát mérnének Kelet-Európára és a Szovjetunió Uraiig terjedő katonai objektumaira. Itt a fő szerepet az USA stratégiai nukleáris erői játszanék. A „rugalmas reagálást“ az .alábbi NATO-triásznak kellene megvalósítania: az előretolt hagyományos fegyvernemeknek; az ezeket támogató és az általános atomháború veszélyével fenyegető taktikai atomfegyvereknek; s végül a hadászati (főleg amerikai) atomeszközöknek. A „rugalmas reagálás“ értelmezésében jelentős véleménykülönbségek vanÁrnyék... Julo Polák karikatúrája nak Nyugat-Európa és az Egyesült Államok között. Nyugat-Európában főleg azt hangsúlyozzák, hogy Washington kötelezettséget vállalt stratégiai atomeszközeinek bevetésére, ha szövetségeseinek érdekei úgy kívánják. Az amerikai álláspont szerint viszont Nyugat-Európának a hagyományos fegyvernemek olyan jelentős potenciálját kell megteremtenie, amely lehetővé tenné, hogy hosszú távon és sikeresen viseljen hadat a Varsói Szerződés országai ellen - az amerikai stratégiai atomerö bevetése nélkül. Mégpedig azért, hogy az USA elkerülje a válasz atomcsapást. Az új FOFA-terv alátámasztani látszik, hogy Washington mindinkább rákényszeríti akaratát partnereire. Egyébként a közepes hatótávolságú rakéták nyugateurópai telepítésével is az amerikai stratégák egyik célja úgy növelni a Szovjetunió elleni fenyegetést, hogy a válaszcsapás az amerikai területeket elkerülje, s a konfliktus csak Európára korlátozódjék. (Mint ismeretes, a szovjet válaszintézkedések ezt az elképzelést meghiúsították.) Tehát az USA a „rugalmas reagálást“ korlátozott háborúként szeretné értelmezni, Nyugat-Európa viszont elveti ezt, mivel katasztrofális következményekkel járna rá nézve. A tengerentúliak mindent megtesznek, hogy Nyugat-Európát fokozott fegyverkezésbe kényszerítsék, mégpedig az amerikai érdekeknek megfelelő irányban. Az USA a kialakult stratégiai erőegyensúly tényét is eltúlozza ilyen manipulációi érdekében, mondván, hogy a Szovjetunióval szembeni nukleáris fölény elvesztése miatt alig tud eleget tenni stratégiai kötelezettségeinek. Ezért a „rugalmas reagálás“ koncepciója csak akkor menthető meg szerinte, ha egyrészt növelik a hagyományos fegyverzetek ütöerejét Nyugat-Európában, másrészt pedig akkor vállalhatja az USA, hogy hatékony „atomgaranciát“ nyújt szövetségeseinek, ha új nukleáris eszközöket állítanak rendszerbe (pl. a nyugat- európai rakétatelepítés).' A CÉL VÁLTOZATLAN Leszögezhető tehát, hogy a hagyományos fegyverzetek tökéletesítésével az USA nem mond le az első atomcsapásról, a nukleáris potenciál szerepe a stratégiai elképzelésekben változatlan marad. Sőt a veszély még inkább fokozódik, hiszen az atomfegyverek új nemzedékét még a hagyományos fegyverek új generációja is támogatja majd, ami minden eddiginél nagyobb mértékben növeli a katonai szembenállást. Ahogy Reagan űrfegyverkezési tervei sem magyarázhatók - bármennyire is erőlködik az amerikai elnök - az amerikai védelmi érdekekkel, éppúgy nem lehet ezekkel magyarázni a hátország és az utánpótlási vonalak megsemmisítését célzó, kifejezetten támadó jellegű elképzeléseket. A legújabb hagyományos fegyverek hatékonyságukat tekintve ugyanis szintén az első csapás koncepcióját hivatottak megvalósítani. MALINÁK ISTVÁN ÚJ szú 5 JAMES L. HUFFMAN i®-----------------------------------------------— -------------------------------------------------------——-----------—--------------------------------------------------Ez nacionalizmus, nem pedig olimpiai szellem Egyévi távoliét után most tértem vissza az Egyesült Államokba, s nem tudok mit kezdeni ezzel a gátlástalan, öncélú, lelkes - de egyben némiképp gyermeteg és veszélyes - nacionalizmussal, amely mostanában láthatóan terjed egész Amerikában. Ez az egész valószínűleg Grenadával kezdődött. Külföldön voltam, amikor az amerikai csapatok odamentek arra a kis szigetre, s első reakcióm ez volt: „No, Reagan most alaposan túllőtt a célon. Az amerikaiak túl igazságosak és erősek ahhoz, hogy egy ilyen erőszakos lépést támogassanak." Milyen nagyot is tévedtem! Az idei nyáron, úgy látom, már senki sem érzi magát áldozatnak. Benne van az emberekben, hogy lelkendezzenek Amerikáért, hogy zászlókat lobogtassanak, hogy beverjenek egyet az ellenségnek. Kézzelfogható példa minderre az Olimpia. A nemzetközi játékokat nacionalista ízű gálaműsorral nyitották meg. Jim McKay, az ABC televízió kommentátora folyton az amerikaiak „monumentális“ és „történelmi“ győzelmeiről mesélt a nézőknek. Még a nacionalizmus ellenségei is elismerték, hogy helyénvaló egy ilyen mértékű túlzás, mert a mulatság olyan látványos volt. Jól éreztük magunkat tőle. Néha már-már magam is úgy éreztem, hogy egyetértek. Bizonyos, hogy semmi rossz sincs abban, ha valaki szereti hazáját, s drukkol saját csapatának. De napjaink nacionalizmusa baljóslatú, s éppen ezért megdöbbent. Ez a nacionalizmus jó fiúkra és rossz fiúkra osztja fel a világot, kinyilatkoztatja az amerikai felsőbbrendűséget minden más nemzettel szemben, fenntartja magának a jogot, hogy a legjobbak, a legerősebbek, a legbüszkébbek legyünk - de eközben figyelmen kívül hagyja a többi ország következtetéseit, illetve helyzetét. Mint egyik barátom mondta: „Bárcsak az oroszok is eljöttek volna az Olimpiára, hogy őket is megverhettük volna!“ A hazafiságnak ez a válfaja nagyon sok szempontból veszélyes. Ténylegesen, a szó legmélyebb értelmében pusztító hatású. Először is azért, mert elvakít bennünket, kiszorítja a látószögünkből a többi társadalmat, megfoszt bennünket az idegen kultúrák minden gazdagságától, s arra indít, hogy tudomást se vegyünk mások lehetőségeiről. Másodszor azért, mert elvonja az amerikaiak figyelmét a való életről - a fél világot sújtó szegénység és éhínség időzített bombájáról, az Amerika egyoldalú kereskedelem- és pénzügyi politikája miatt érzett nemzetközi felzúdulásról; arról, hogy miközben Amerika erejével és presztízsével kérkedünk, a világ éppen emiatt egyre kevésbé tisztel minket. Amerika valóban a Föld egyik legerősebb állama. De Amerika nem az egyetlen ország. Mégis az önmagunkba való belefeledkezés olyan méreteket ölt, hogy Shultz külügyminiszter például rövid úton megtagadja a válaszadást az új-zélandiak kérdésére: vajon az Új- Zéland kikötőit meglátogató amerikai hadihajók fedélzetén vannak-e atomfegyverek? Ez a túláradó nacionalizmus bátorítja fel Walter Mondale-t arra, hogy a Japánnal folytatott kereskedelem korlátozását követelje - anélkül, hogy egyetlen szót is ejtene a megszorítások Japánra gyakorolt hatásairól, vagy egy ilyen értelmű döntés nyomán felerősödő nemzetközi protekcionista hullám következményeiről. Ez a szemlélet az oka annak, hogy Reagan elnök az egész földkerekséget két szembenálló csoportra, a „rosszak“ és a „jók" világára osztja fel, tudva azt, hogy a hazafias szólamok szavazatokat fialnak. Mindez annál is inkább veszélyes, mert a világra egyre inkább a kölcsönös függőség a jellemző. S ez a magatartás méltatlan egy olyan országhoz, amely nagyhatalmi státust vall magáénak. A technológiák körül forgó világunkban a hatalom nagy felelősséget jelent - olyan felelősséget, amely összeegyeztethetetlen a primitív sovinizmussal. George Will és Max Lerner, számos újság állandó publicistája arról szokott írni, hogy a nagyhatalmaknak használniuk kell katonai erejüket, hogy megvédhessék a nemzet érdekeit, s hogy megmutathassák a világnak: módjukban áll érvényre juttatni saját akaratukat. De a hatalom birtoklása napjaink atomvilágában, ebben az igazságtalansággal, ínséggel teli világban, ahol a modern távközlési rendszerek fejlettsége révén mindenütt szüntelenül nőnek az emberek várakozásai, többre van szükség, mint zászlólengetésre, a katonai és a gazdasági erő bevetésére; többre, mint önzésre, a még nagyobb hatalom és gazdagság utáni vágyakozásra, akár mások feláldozásával is. Ma arra van szükség, hogy átérezzék a világ valamennyi nemzetének a lehetőségeit. Ha alázatosan és könyörületesen élünk a hatalommal, s úgy tekintünk magunkra, ahogyan mások tekintenek ránk, s úgy nézünk másokra, mint ahogyan azt ők szeretnék, akkor ez nem csak nemes és igazságos, hanem egyúttal meglehetősen okos cselekedet is. lesz. Az egyoldalú, öncélú patriotizmus vagy sovinizmus aláássa a nemzet alapjait. Elidegeníti a nemzetet - végül pedig el is szigeteli, s fejlődését, biztonságát veszélyezteti. A nemzeti büszkeség elengedhetetlen. A zászlólen- getés jó mulatság lehet - s talán új erőt is ad. De ha a zászlólengetés a primitív sovinizmus megnyilvánulásává válik, akkor már veszélyes. S nem méltó egy olyan nemzethez, amely hatalmas akar lenni. International Herald Tribune (Nemzetközi Szemle) 984. XII. 14.
