Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-11-02 / 44. szám
Ej, gyermekeim, gyermekeim, kedveské- im. ugyan mit mesélhetnék el nektek.a gyermekkorotokról? A tovatűnt esztendők, akár a hegyi folyó a köveket, mindent lecsiszolnak, simára mosnak. Most mintha hajnali köd borítaná az emlékezetemben azokat az éveket. Sőt néha eltöprengek - csakugyan meg- történt-e mindez veletek és velem? Az egész életből egyetlen bölcsességet merítettem, gyermekeim - az embernek mindig jót kell cselekednie az életben, csakis jót. De jegyezzétek még: „Ha ti magatok jót cselekedtetek, ne hangoztassátok, de ha veletek tettek jót, mondjátok el az embereknek“. És ne türelmetlenkedjetek, gyermekeim, ne akarjátok azon nyomban élvezni a jótettek viszonzását. Ha ti magatok nem érzitek a hálát, majd érzik a gyermekeitek vagy az unokáitok - ebben bizonyosak lehettek. Bizony, nehéz esztendők voltak a ti gyermekkorotok évei. A háború alatt senkinek se volt könnyű, de nekem, az édesapátok nélkül négy gyerekkel - egyik kisebb, mint a másik -, még nehezebb volt. Azok a derék emberek, akik ismerték az apátokat, szereztek nekem munkát, a gyakorlati foglalkozásokat vezettem a gyermekotthonban. Én tanítottam a kislányokat gyapjút kártolni, fonni, festeni, gyapjúzoknit kötni, amelyeket aztán minden hónapban a frontra küldtünk a katonáknak. Hány árva gyereknek nyújtott menedéket a gyermekotthon, megmentette őket, AHMEDHAN ABU-BAKAR* a szomszédoknak, adtak érte egy szah lisztet. Kukoricaliszt volt, sütöttem mindegyik gyereknek egy-egy lepényt, mint a mesében, de saját magamnak nem. A gyerekek észrevették és a felét mindegyik nekem adta. A három fél lepényt eltettem reggelre, és lefeküdtünk. De csak nem jött álom a szememre, az ablakon besütött a hold, tejfehér sugara végigömlött a szobán. Hirtelen valami sötét folt takarta el a fényét, és bátortalan kopogás hallatszott az ablak felöl. Kiugrottam az ágyból és egy félelmetes, szőrrel teljesen benőtt arcot pillantottam meg, de nem a szakálla volt félelmetes, hanem a nagy, mélyen beesett szeme, mindenre elszánt, riadt, kétség- beesett tekintete... A félelem bilincsbe vert, csak ültem, nem voltam se élő, se holt. Az ablak nyikorogva kinyílt... Akkor felkeltettelek téged, a legidősebbiket, te is láttad az öreg hosszú, csupa csont kezét, amely a semmibe nyúlt.- Anyám, nyisd ki az ajtót, engedd be a vendéget - mondtad. Meggyújtottam a lámpát, kinyitottam az ajtót, és a szobába lassan, mintha a lába ólomból volna, göcsörtös botra támaszkodva, bepréselte magát a színehagyott kabátos, hatalmas termetű vendég...- Bocsássanak meg, mindjárt elmegyek... Kérem, bocsássanak meg a zavarásért... Csak ne hagyjanak éhen halni. Elmegyek. mellett a kis foltot, és - ha hiszitek, ha nem - ebben a foltban megtaláltam a kenyérjegyeket, amelyeket Mumad elveszettnek hitt. Azt az örömet nem lehet se elmondani, se leírni. Fölkaptam még alvó fiacskámat, átöleltem, könnytől, sós arcocskáját csókolgattam. Ő meg félálomban nagy szemeket meresztett rám.- Megvan, megvan! - visszhangzott a szoba az ujjongástól, valamennyien táncra perdültünk, de a legjobban természetesen Mumad örült.- Anyám, édesanyám, szeretsz engem?- Szeretlek, hogyne szeretnélek, gyöngyöm. Menjetek el a boltba, hozzatok kenyeret. Fölkapta Mamud a jegyeket, és egy szál kisnadrágban futott kenyérért. Te meg utána. .. Én otthon maradtam a lányokkal, vártuk a forró, pirosbarna, hasadozott héjú, mosolygó kerek kenyeret. Micsoda kenyereket sütöttek akkoriban, és az az illat! Akármilyen furcsa, gyermekeim, ma nem érezzük azt a csodát; talán mi lettünk közömbösek. Emlékszem, az alsó aulban sütötték a kenyeret, de az illata a felső aulban is érződött. Csodálatos kenyér volt, ha hiányzott a súlyából, a tetejére tettek egy darabkát, és a ropogós, morzsás héja... Nemhogy a gyerekek, még a felnőttek se tudtak ellenállni neki. Amíg a fiúkat vártam a kenyérrel, a nagyobbik kislányt, Patimát készítettem az iskolába. Hirtelen patkócsattogást hallottunk az udvarról. Kiszaladtunk. Az udvaron ficánkoló lovon egy középkorú, kék szemű, sasorrú, katonaruhát viselő férfi ült. Vállszíj volt rajta Mauserral, az oldalán szablya.- Itt lakik Akka Abu-Bakar családja?- Igen, itt, mi vagyunk...- Jöjjenek ide - mondta a lovas, fürgén leszállt a lóról és hátsó nyeregkápáról zsákot vett le. Az egyikből állatbőrből készült tömlőt húzott elő. - Ez itt juhtúró, brindza.- Kinek lesz?- Maguknak, maguknak...- Bocsánat, bizonyára téved.- Maga talán nem Akka Abu-Bakar felesége?- De igen, és ezek az ő gyerekei, ketten elmentek kenyérért... - Az izgalomtól azt se tudtam, mit beszélek. és embert faragott belőlük! Sok hajdani növendékkel még ma is találkozom, a mai napig anyának szólítanak, noha nem egy közülük már maga is nagyanya vagy nagyapa. Jóakaratú, bölcs emberek találták ki akkoriban, hogy az egész országban, a nagy aulokban gyermekotthonokra van szükség, a jövőt tartották szem előtt az emberek, jót akartak cselekedni. És mennyi hálás levelet kaptunk a frontról a meleg ajándékokért! Minden kislány odacsempészett egy levélkét is'a gyapjúzokniba, amelyben magáról írt, azzal az elmaradhatatlan kérdéssel, nem látta-e valaki az édesapját a fronton. Képzeljétek csak, egy dibgaliki kislány, név szerint Kizbike, levelet kapott az édesapjától: egy katona átadta az apjának a lánya kötötte zoknikat a levéllel együtt. Micsoda öröm volt! A nagy esemény tiszteletére még az úttörő- zászlót is felhúzták, és gyűlést hívtak össze. Az igazgatónk, a féllábú Sihsa, szeretett volna néhány szót szólni - de a mondat közepén elakadt, könnyek fojtogatták. Reggel, amint megetettelek benneteket, dolgozni mentem, ti meg az iskolába, a legkisebbik, Biki kivételével. És egyre azon törtem a fejem, mit adjak nektek ebédre, amikor pedig kotyvasztottam valamit csalánból és krumpliból, amiatt aggódtam, hogy mivel csillapítom este az éhségeteket. Egyszer kenyérért küldtem a kis Mumadot a jegyekkel, és megtörtént a baj: könnyben úszva jött haza, az öklöcskéjével törölgette nagy, csupa bánat szemét, kesefvesen hüp- pögött, egész testében remegett, mintha a hideg lelné, pedig meleg idő járta. Ránézni is rossz volt csupa folt ruhájára, mezítelen lábára... Mumad egyre csak azt hajtogatta:- Anyám, anyácskám...- Mi történt?- Anyám, édes, ne haragudj!...- Mi van veled, beteg vagy?- Elvesztettem... Azokban az években a gyerekek sírása sajátos volt, nem gyermeki, nem ingerültséget, hanem szánalmat váltott ki az emberből.- Elvesztetted? - ismételtem, hirtelen nem is fogtam fel, miről beszél. Amikor pedig megértettem, a lelkem mélyén magamat okoltam, amiért rábíztam a kenyérjegyeket, a család egyetlen reménységét - három teljes napra. Átöleltem és a bánattól meg a veszteség miatt én is vele együtt sírtam.- Ne haragudj rám, anyácskám, hát akartam én, hogy elvesszenek a jegyek, arról álmodoztam, hogy kapok még egy darabkát is... Bocsáss meg, anyám! Levettem a falról az édesapjuk bokharai báránybőrből készült kucsmáját és átvittem * Részlet a neves szovjet-darg író Anyám, gyújtsd meg a napot című új, nagy sikert aratott kisregényéből. Csak arra kérem magukat, adjanak valamit, aminek kenyérillata van.- Hová gondol, jóságos vándor, hiszen magunknak is...-Édesanyám... - szólaltál meg akkor, odaléptél hozzám és a folytatást a fülembe súgtad: - Édesanyám, a három félből, amit eltettél holnapra, kettőt adj neki... Nagyon kérlek, anyám...- Ne hagyjatok elpusztulni, nem vész kárba a jóságotok...- Anyám engedd át a mi részünket a vendégnek... A hangodban annyi volt a könyörgés, a türelmetlen vágy, fiam, hogy segíts az öregen, hogy engedtem. Leültettem az éjszakai jövevényt a kályha mellé egy párnára, és megkínáltam két fél kukóricalepénnyel meg egy tál lencselevessel. Azt hittem, az éhes vendég azon nyomban ráveti magát az ételre, de nem, először a szagát ízlelgette, mélyet sóhajtott. Nem volt nehéz észrevenni, mennyire tartóztatja magát, hogy ne essen neki az ételnek. A fakanál megkoppant a tálban. .. Sietség nélkül ette meg a bőséges adagot, a zsebkendőjével megtörölte a száját és a bajszát, végigsimított a szakállán, hátradőlt a kereveten, mintha könnyű kábulat vett volna rajta erőt. Tettem még egy párnát a feje alá, és ő békésen elszenderedett. Nekünk még sokáig nem jött álom a szemünkre, fiam, egyre csak a vándort néztük, aki egy varázslóhoz hasonlított. Bizony, » olyan zord idő köszöntött ránk, hogy még a varázslóknak sem volt mit enniük.- Nagyon jó ember lehet - mondtad.- Ki tudja...- És ha csakugyan varázsló? - fölugrottál, levetted a falmélyedésből, a polcról a régi, cilinder nélküli rézlámpást. A lámpával a kezedben aludtál el, én meg valószínűleg hajnaltájt szunnyadtam el. Amikor felébredtünk, az éjszakai jövevénynek már hült helye volt. Csak a párnán feküdt egy négyrét hajtott papírlap. Sietva felkaptad azt a papírt és szétnyitottad.- Mi áll rajta, fiam? - Azt hittem, magáról írt pár szót a vendégünk.- Versek - felelted, és meglepődve meredtél a papirosra.- Méghogy versek, anyám. A kenyérről.- Különös valaki. Ezt kellett megérnünk az embernek - és ő még verseket ír.- Szép versek, anyám. Beviszem őket a járási újsághoz - mondtad.- Versekkel nem lehet jóllakni. Mitévő legyek? Hiszen éhesen kell iskolába mennetek. A ruhátok is szakadt... - keseregtem, és a kezembe vettem a kisebbik, Mumad agyonstoppolt kisnadrágját. - Kimossam vagy inkább dobjam ki?...- Akkor mit vesz föl?-Talán az apátok nadrágjából lehetne valamit szabni - töprengtem hangosan, és kiszórtam mindent a kicsi zsebéből: marha- lábszárcsont-darabkákat, egy nagy Karapui érmét és még valamit... Fölfejtettem a zseb Aztán a férfi elővett egy zsákot, és átadta nekem.- Ez meg egy kis kukoricaliszt és egy darabka száraz kolbász.- De hát... - ez a miénk?!- Igen, igen, a maguké... Jó egészséget kívánok! - átvetette a zsákot a nyeregkápán, könnyedén nyeregbe pattant, a lónak pedig tüstént megfeszültek az izmai, készen rá, hogy teljesítsék gazdája akaratát.- Az életemet is feláldozom magáért, jó hírnök - fordultam hozzá. - Csak nagyon kérem, mondja meg, honnan ez a sok jó? 1 - Kötelességünk. Az apám küldte maguknak. A maga férje megmentette őt Gyenyikin akasztófájától, az ilyen jótettet nem felejti el az ember.- És azt tudja az édesapja, hogy elesett a férjem?-Tudja. Azt is tudja, milyen nehéz a sorsuk.- Hálásan köszönjük.- Mi tartozunk köszönettel! - mondja a jó hírnök, és a fehér ló hátán szélsebesen kiszáguldott az udvarról. Boldogan és zavarodottan álltunk ez előtt a hallatlan gazdagság előtt. Akkor jöttetek meg, te és az öcséd. Te hoztad a kenyeret, olyan volt, mint egy darabka nap, nem véletlenül éneklik a dalban: „A hegy fölött megcsillant a hajnal, Aranyszínű, mint a csurek“. A kis Mumad meg a tenyerén hozta a kenyérdarabkát.- Anyám, nézd csak, nem ettem meg útközben, hazáig tartogattam, hogy lásd, hogyan eszem a kenyeret és örülj.- Köszönöm, kisfiam. Edd csak, fiacskám, nagyon boldog vagyok. Gyertek be, gyertek... Nos, gondoljatok bele, gyermekeim, mivel magyarázhattam volna mindezt? Babona- ság, persze, de hát... Ki tudja, talán azért történt mindez, mert nem sajnáltuk a kenyeret az éhes vándortól azon az éjszakán. Bizony, gyermekeim, a jótett gyökerei a földbe kapaszkodnak, ágai pedig a nap felé nyúlnak. Egyetlen jótett sem vész kárba a földön. Emlékszel, fiam, azok a névtelen versek megjelentek az újságban, mindenki olvasta őket, olyan szép versek voltak. A szerkesztőségbe pedig behívtak téged és pénzt kaptál a versekért, amelyeket az éjszakai jövevény nálunk a párnán hagyott. A pénzen sötétkék csalánszövetet vettünk, és kis nadrágot varrtunk belőle. Mumadnak. Azóta, lám, hány év eltelt, gyermekeim, de én nem tudom elfelejteni ezt a vándort, akinek a látogatása után jobb napok virradtak ránk. Soha többet nem láttam azt az embert, és ő sem jelentkezett: Igaz. egyszer az egyik újságban láttam a fényképét, csak szakáll nélkül, a küldöttjelöltek között. Biztosan nem tudnám megmondani, ő volt-e az, vagy valaki más, de a szeme az nagyon hasonlított az övéhez. Jóságot sugárzott. PÁSZTORI JUSZTINA fordítása MAKSZIM GORKIJ m Az óriási tenger - amely lomhán fel-felsóha a partnál - elaludt, és most mozdulatlanul fel- szik a hold világoskék ragyogásával bevor messzeségben. A lágy, ezüstös víz egybeolvac ott a sötétkék déli éggel, és mélyen alszik visszatükrözi a mozdulatlan, bolyhos felhők át tetsző szövedékét, amely nem takarja el a aranyhímes csillagképeket. Úgy tetszik, minth mind lejjebb hajolna az ég és a tenger fölé, mei hallani akarja, mit susognak a nyughatatla habok, amint álmosan a partra hömpölyögnek. A hegyek - amelyeket az északkeleti szélbei rútul elgörbült fák borítottak - hirtelen lendüle tűkkel a föléjük terülő kék síkság felé emeltél ormaikat, és a délszaki éj meleg, szelíd homá lyával födött, zord körvonalaik legömbölyödtek A hegyek méltóságosan merengenek. Feketr árnyékot vetnek a hullámok pompás, zöld tara jára, és bebugyolálják őket mintha meg akarnál állítani ezt az egyetlen mozgást is, mintha e akarnák fojtani a víz örökös csobogását, mec a hullámok sóhaját - egyszóval mindent, am megtöri a titokzatos csöndet, amelyet beborí a hegycsúcsok takarta hold kékes-ezüstö: fénye.- A-ala-ah-a-akbar!... - sóhajt halkan Nadir Ragim Ogli, a vén krími juhász, a déli nap barnította, magas, ősz, szikár és bölcí öregember. A fövenyen heverünk, egy árnyékba burkolt mohalepte, óriási, bús és komor kő tövében amely ,leszakadt az anyahegyről. Azt az oldalát amellyel a tenger felé fordult, hínárral és mo szattal dobálták tele a habok, és úgy rémlik mintha az ekképpen körülaggatott szikladarabo hozzákötözték volna a tengert a hegyektől elvá lasztó, keskeny homoksávhoz. Szabadtüzünl H at óra felé kibújtam a téglaszáritóból Körülnyaltam szikkadt számat, ujjaimma kifésültem hosszú hajamból a téglaport... s elin dúltam ingyenes éjjeli szállásomról a Bécsi útr; nyíló gyárkapu felé. A mázsálóházikónál eg; vízvezeték csöve kunkorodott ki: derékig mezte lenül alágörnyedtem, s nevetnem kellett, miko a didergő víz lecsurgott a nadrágomba. Kívül voltam a gyáron, s fölfrissülve leültén az úton végighúzódó árok partjára. Olajosnál nézett ki a fenekén lassan tovaömlö, szennyes viz. A Nap egyre gömbölyűbben állt fölébe a kiváj agyagbányának, s a dróton lógó csilléket teleön tötte fénnyel. Gondoltam, később lemehetel a Dunához, de egyelőre jó az árokpart, mer hátha lesz fölvétel bányamunkára. Addig is unaloműzőnek van egy öreg szerencsefillérem Előkotortam, megforgattam, megnéztem az éle it, gurítottam mutatóujjam csúcsáról tenyerem völgyébe... oldalt tőlem egy cipősarokkal meg taposott Az Est hevert; idehúztam lomhán, s fé szemmel olvasni kezdtem: „A román... király., visszament...“, s aztán baráti birtokba vettem néhány züllött, kormos fejű gyufaszálat, s máris rásanditottam a kutyatej sárga virágaira. Kis féreghalak úsztak alattam; csöpp ormányukkal finom erőket verve, s mintha az lenne ébredése a fűnek: lepkék lebbentek. Játszva hajtogatni kezdtem kivénült ujjakka a megtiport újságlapból a papírhajót. Sokszoi megakadtam, mint az öreg hajóácsok: hogy is kell? Aztán ide-oda dűtögetve az ólombetüs oldalakat, kész fregattomat letettem a fűszálak közé.- Fillérkém, kincsecském - mondtam a pénznek -, kapsz két gyufaszál lábat, egy gyufaszá fejet, kormos hajjal, a kabátomból kitépek egy kis cérnát, s azzal odakötlek a kutyatej-vitorlá- hoz, mint egy Odisszeuszt!- Fillérkém - búcsúztam tőle -, menj... hess! Ott állt a fillér úr a vízen; a sárga vitorlába belefújt a szél, s a fregatt lassan cammogott., ó, legjobb lenne utánavetnem magam a kusza hajónak, s elmerülnöm utolsó kincseimmel a pocsolya fenekén. Hirtelen rámrivallt a gyár első dudálása. Fejem fölött megmozdultak a csillék: az üresek napfénnyel a bányába indultak; a teltek meg agyaggal jöttek a téglaprésekhez. Tompa dörrenés szállt; dinamittal robbantottak, óriási darabokra törve alázúgott egy-egy magas agyagfal. Átugrottam az árkon, s lefutottam az irodáig. Tudtam, mi lesz kiírva, mégis egész közel me» tem az üvegablakhoz, és úgy bámultam: MA MUNKÁSFOLVÉTEL NINCS. Két karom azonnal zsebre dugtam: minek fáradjanak a lóbálásba. És szívesen bedugtam volna elgyöngült lábaimat egy óriás zsebébe.
