Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-06 / 27. szám
í> * Irak-Irán III. HÁNY ÓRA VAN? Különös órát láttam z iraki déli olajmetropolisz, Bászra bazárjában. Az egyik ékszerész boltjában a falon úgy, hogy a belépő nyomban észrevegye, ott van az elnök, a Baath párt vezére, Szaddam Husszein mellképe. Ebben nincs semmi szokatlan: az államfő portréi mindenütt, minden hivatalban megtalálhatók. Ám az elnök fotójára, oda, ahol a néző a szívet sejti, egy valódi, működő órát helyeztek. Mintegy jelezve és jelképezve; aki az ország első posztján áll, az mindig tudja, vagy legalábbis „érzi“, mennyi az idő, hány óra van. Majd négy éve, 1980 ősze óta Irakban már többször megkérdezték, hány óra is van most? Mennyi telt le a háború idejéből. És amikor a vezetés az „órára nézett“, akkor rendszerint megérezte: most kell valamit változtatni. A nyolcvanas őszön még semmi ilyesféle nem látszott. Miközben tartott a háború, Irak meghirdette a „harc és az építés“ együttes programját, és folytatódott a régi, nagyléptékű beruházási politika, a szociális intézkedések sora, a kutatás, a fejlesztés, a feltárás. Ahogy fogyni kezdett az iraki munkaerő (a frontok szívóhatása iszonyatos: óriási, mintegy ezer kilométernyi arcvonalon állnak szemben egymással a tizennégy milliós Irak és a majd háromszor akkora népességű Irán erői: hadseregei, önkéntesei, milicistái, népfelkelői) némileg nagyobb lett a szegénység. De még folytatódtak az építkezések. Bagdadi idegenvezetőm, aki a négy év alatt három milliósról négy milliósra gyarapodott-növekedett főváros területén kalauzol, egy-egy lakótelep láttán csak ennyit mond: „Új épületek, új házak“. És hozzáteszi: ezt ausztárlok építették. Emezt franciák. Még e lakónegyedek nevét sem jegyzi meg.- Itt vannak nekem amúgyis az utcák, az óriási sugárutak. Meg a hidak. És a középületek. A nyolcvankettes évben aztán a vezetés ismét az órára nézett. Elkezdte emlegetni a takarékosságot, a fokozottabb háborús erőfeszítéseket, és szép csendesen lefújt néhány presztízsberuházást. Ami nem jelenti azt, hogy megállt volna az útépítés, a vasútépítés, a gyárak, üzemek létesítése, vagy éppen a föld feltörésére, új területek termővé tételére kezdeményezett munka. Bagdad nem adta ki a „mindent a frontnak“ jelszót (erre mindmáig nem került sor) ám az ország lassan megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy a front elsőbbséget élvez, a háború szükségletei mindent megelőznek. Ma már senki sem tudja pontosan: Irak mekkora devizatartalékokkal lépett be a háborúba. Ám az bizonyos: a készletekből sokáig szinte mindenre futotta. Az elesettek és a rokkantak hozzátartozói olcsó telket, ingyen kocsit, ingyen tévét kaptak: a frontharcos lett az ország legmegbecsültebb polgára. Egy bagdati lapszerkesztő fejtegette nekem kávé mellett: mi mindig is tiszteltük a hősöket, a mártírokat. Most megváltozott a helyzet. A háború szinte minden családot érintett már valahogy. Négy év alatt gyakran és sűrűn aratott a halál, a halottak, rokkantak, foglyok számát meg sem tudnám mondani hirtelen. A háborús mártíromság szinte mindennapos lett számunkra. Ma már nem is annyirra tiszteljük azokat, akik áldozatot hoztak, hanem valójában szeretjük, valóban a közülünk valónak érezzük, úgy tekintjük őket, mint akik helyettünk tettek valamit. Ne értse félre, nem valami pateti- kus dolog ez. Ám mind nyilvánvalóbbá válik számunkra: ha nem sikerül véget vetni ennek a harcnak, akkor bármelyik pillanatban belőlünk is válhat áldozat. A kolléga hozzátette: Es nézzük csak a számla másik részét! Mindenki tudja, nem élünk úgy, mint néhány évvel ezelőtt. Ahhoz, hogy a „startvonalat“ újra elérjük, még nagyon sokat kell tennünk azután is, hogy elhallgattak a fegyverek.- Azt akarja mondani, hogy hazája nagyon leszegényedett ebben a háborúban? A szerkesztő elmosolyodik. És majdnem szó szerint azt mondja; mint a tervezésügyi minisztérium államminisztere: Áz én hazám most is gazdag, továbbra is gazdag marad. Irakban a lakosság számához mérten arányosan any- nyi a tanár, az orvos, a mérnök, a technikus, a jogász, hogy azt a legfejlettebb országok is megirigyelhetik. Ez pedig legalább olyan megbízható fundamentum, a mai és a jövendő gazdaságnak, mint az olaj és gázkincs. Irakon egyébként - bár mindenki tudja, hogy lehetőségei összezsugorodtak - nem látszik a pusztító szegénység. Nincs éhínség. Az ellátás, a közellátás - némi zökkenőkkel - működik. Az európaiak által kedvelt élvezeti cikkek zöme luxuscikknek számít, ám ennek ára, vagy éppen hiánya eléggé mérsékelt szélességű rétegeket zavar csak. Ellenben tovább épülnek a vasútvonalak a sivatagban, tovább bővítik a Törökország felé tartó olajvezetéket (teljesítménye manapság napi 650 ezer hordó olaj, ezt a kompresszorállomások korszerűsítésével, új olajadalékanyagok hozzáadásával napi 900 ezerre kívánják bővíteni). Es már döntöttek arról, hogy megépül a két újabb olajvezeték is. Az egyik Szaúd-Arábiában éri el a Vörös-tengert, a másik az Akabai-öbölben.- Nem tartanak izraeli támadástól? Hiszen Akaba környéke az izraeli légierő és a haditengerészet ellenőrzése alatt áll. Nincs ebben túl nagy kockázat?- Kockázat? - kérdezik vissza a kereskedelmi minisztériumban. - Abban is van kockázat, ha mi most kimegyünk az utcára. Jön az autó. Leesik a tégla. Felrobban a... ... Igen, felrobban a... Manapság néha felrobban valami. Irán- barát, öngyilkos terroristák rob- bantgatnak: szálloda, középület, rendőrállomás, parkolóház repül a levegőbe, ha a ,,kamikaze" belehajt a veszélyes rakománnyal megpakolt teherautóval. Irakban gyakran mondogatják: mindenben van kockázat. Az értelmes emberi és politikai cél az lehet, hogy lecsökkentsük a kockázatot, lehetőleg a minimálisra. Az elővigyázatosság, a kockázat csökkentése a mindennapi élet fortélyai közé lépett elő. A hivatalok, középületek, raktárak előtt megerősített őrség áll. A veszélyeztetett, célpontként szóbajöhe- tő helyeket vasoszlopsorokkal, dekorativ szökőkutakkal, kerítéssel, vízmedencével védik, s közben általában rendkívül ízléses építészeti és tereprendezési megoldásokat alkalmaznak. Aki Irakot járja, tudja, hogy úgyszólván minden felkerülhet az ellenség célpontlistájára. A szállodák bejáratát is homokzsákbarri- kádok óvják, szintúgy a közhivatalok portáját. Kijjebb tolják a kerítést: a bombáktól roskadozó gépkocsik nem tudnak közvetlenül az épületek elé fordulni, vagy éppen belerohanni a portába. Az utakon, az utcákon gyakori a rendőri ellenőrzés. És fegyver, ágyú mindenfelé. A főváros messze esik a fronttól, két éve légiriadó sem volt. De a bagdadi vasútvonal mellett helikoptertámadás kivédésére alkalmas légvédelmi fegyverek állnak lövésre készen. Enyhén emelkedőre állított ágyúcsövek várják a helikoptereket. Odébb rakétavetők várják az ellenséget. A kép csak mind harciasabb, ahogy közeledünk a front felé. A kép - a háborút, a háborús erőfeszítéseket mutatja. És mit mutat, mit mutathat az a bizonyos óra? Mit mutathat a közép-keleti térség órája? Minden valószínűség szerint azt, hogy kritikus helyhez közelednek a mutatók. Hiszen a világ ma még - úgy, ahogy - távoltartja magát a konfliktustól. Ma még pislákol a remény, hogy a közvetítők közreműködésével meg lehet akadályozni a jóvátehetetlent. Azt, hogy a konfliktus újult lendülettel irtsa, pusztítsa tovább a két ország népeit. És azt, hogy a viszály továbbterjedjen. KRAJCZÁR IMRE (Vége) A bagdadi hadtörténeti múzeum hallja (A szerző felvétele) ÚJ SZÓ 5 A háború emléke és a történelem tanulságai Még szinte el sem ült a második világháború csatazaja, amikor az európai hadszínterek Nyugaton jól ismert kutatója, L. A. Marshall máris felszólította Hitler vezérkarának volt tagjait — akiket nemes egyszerűséggel „német bará- taim“-nak nevezett hogy kezdjenek hozzá háborús emlékirataik elkészítéséhez. S hamarosan meg is jelent a „Végzetes döntések“ című kötet, melyhez maga Marshall írta az előszót. „Mi, amerikaiak mások keserű tapasztalataiból húzhatunk hasznot a magunk számára“ - olvasható ebben az előszóban. Gyakorlatias emberek ezek az amerikaiak, mindenből tudnak hasznot húzni. Ám bármennyire meglepő, „a balszerencsés tapasztalatokból“, amelyeket mások az Oroszország ellen viselt háborúban szerveztek, az amerikaiak semmit sem tanultak. Nem mentek sokra a maguk korában a hitlerista hadvezérek sem, nem ment sokra a középső hadseregcsoport parancsnoka, von Kluge sem, hogy Moszkva alatt tábori asztalán ott hevert Napoleon egykori követének, Collincourt márkinak a könyve, amely a császár keleti hadjáratát örökítette meg. Ez a hadjárat 1812. június 24-én kezdődött azzal, hogy a császári csapatok átkeltek a Nyeman folyón, s végződött azzal, hogy megsemmisítő vereséget szenvedtek Oroszország belsejében. Százhuszonkilenc évvel a nyemani átkelést követően, 1941. június 22-én Hitler hadvezérei Napóleon tábornokainak nyomdokaiba léptek, s elindították hadaikat keletre. A fasiszta Németország leverése óta csaknem negyven esztendő telt el, de még ma is lépten-nyomon beleütközünk ama napok emlékébe, s ezek ma is fájdalmasra torzítják az arcokat, tétovává teszik a mozdulatokat. A legváratlanabb helyeken törnek föl, gyakran egészen távol az egykori csaták színtereitől. Ha bajtársak összejönnek, visszaidézik azokat az időket, s talán nincs ház, nincs család ebben az irdatlan országban, ahonnét ne ragadott volna el drága életeket a kegyetlen háború, és ahol ne emlékeznének halottakra. Emlékek kísértenek távoli földrészeken is, ahol volt fegyvertársaink élnek. Ami bennünket illet, mi nemcsak azért nem tudjuk elfeledni ezt a háborút, mert ebben védtük meg függetlenségünket, és szereztünk dicsőséget fegyvereinknek. Emlékezésre késztet, hogy felszabadító küldetés hárult ránk és becsülettel eleget tettünk annak. Kritikus pillanatban siettünk segítségére Európa népeinek, és oroszlánrészünk van abbban, hogy elhárult fejük felöl a fasiszta rabság veszélye, hogy nem lett sorsuk a fizikai megsemmisülés. Karlshortsban, Berlin külvárosában egy földszintes magánház falán szürke márványtábla szerénykedik. Rajta a következő szöveg: „1945. május 8-án ebben a házban Írták alá a fasiszta Németország feltétel nélküli kapitulációjáról szóló okmányt.“ Akkor őszintén hittük, hogy a sokat szenvedett emberiség szempontjából új időszámítás veszi ezzel kezdetét, s beléptünk az örök béke korába. De mindössze pár hónapnak kellett eltelnie a kapituláció aláírásától számítva, amikor Harry Truman, az USA akkori elnöke máris áldását adta arra a tervre, hogy mérjenek atomcsapást hazánkra. Pontosították, dobjanak 133 bombát 70 városra, közülük Moszkvára nyolcat, Leninqrádra hetet. Teltek-múltak az évek, az évtizedek, de e gondolaton nem módosítottak jottányit sem. A jelenlegi amerikai kormány tovább folytatja elődei politikáját, és új háborúra készülődik. Mi tagadás, most hogy küszöbön a választások, Washington mérsékletet tanúsít, szavakban konstruktív együttműködésre szólít fel. A mérséklet elvben előmozdíthatná a politikai légkör valamelyes megkönnyebbedé- sét. De alighanem igazunk van, amikor azt mondjuk, hogy akiket a felelősség terhel a grenadai benyomulásért, akik Nicaragua ellen zsoldosokat uszítanak, akik beavatkoznak a Közel-Kelet belügyeibe és eszeveszett fegyverkezést folytatnak azoknak tettekkel kell bizonyítaniok, hogy valóban a békét akarják és hogy őszintén békére törekszenek. Korunk fő kérdésében, a béke vagy háború kérdésében a mi álláspontunk megingadhatatlanul szilárd. Az SZKP KB 1984. februári plénumán, a Központi Bizottság főtitkára, Konsztantyin Csernyenko kijelentette: „Mi azon vagyunk, hogy békés megoldást találjunk valamennyi nemzetközi problémára, mégpedig komoly, egyenjogú, konstruktiv tárgyalások útján. A Szovjetunió teljes mértékben kész együttműködni mindazokkal az államokkal, amelyek gyakorlati tettekkel hajlandók előmozdítani a nemzetközi feszültség csökkentését és kiépíteni a bizalom légkörét a világban." Hadd emlékeztessünk rá, hogy a második világháború emléke nem hajnali párásság, amely magától feloszlik és nem zavarja a népek tisztánlátását. Európa népei és azok az amerikaiak, akikkel az Elbánál összeölelkeztünk, nem borítják a feledés fátylát a múltra. Mert ha megtennék, ha megtennék, akkor a jövőt árulnánk el. (Szputnyik) J84. VII. 6.
