Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-10-26 / 43. szám
Lehajtott fejjel jött, lehajtott fejjel távozott. Közben beszélt, hallgatott, magába fordult és kitárulkozott. Egyszer könnyedén, máskor kamaszos félénkséggel társalgóit, egyszer úgy tűnt, ami a szívén, az a száján is, máskor azt éreztem, többet mondanak a csendjei, mint a szavai. Arcáról egyszer sem tudjobban, nagyobb odaadással játszottam volna őket, nem marad el a folytatás. Ki tudja? De a szamárlétrát nem nekem találták ki. Aztán az is bántott, hogy hiába várt rám egy éven át naponta nyolcvanszáz levél a Vígszínház portáján, a2 ottani rendezők ezt nem nagyon vették figyelembe. Sőt, mintha egyenesen zavarta volna őket a sikerem. Jó, tudom, a Bob hercegből kimaradt a művészi élmény, abban csak egy fehér ruhás, szerelmes ifjú mosolyog, ennyi az egész, de hát ez így volt megírva. Szóval kedvesnek, pontosnak találtak a Vígben, de én inkább tehetségesnek szerettem volna tudni magam, nem pedig megbízhatónak.- Nem és nem megy a fejembe, hogy ilyen sakk-matt helyzetbe került. Hogy tehetségét elismerve várakozó listára tették. alázó. Én egy zárkózott, befelé forduló ember vagyok, aki a nagy sikerek idején arra sem volt hajlandó, hogy megerősítse a mosolygó, örökké győztes ember képét. No, de hagyjuk ezt. A vége az lett, hogy búcsút mondtam a Vígszínháznak, elváltam, és Szolnokra szerződtem.- Valami csak tartotta önben a lelket...- Igen, két filmszerep. Az egyik Maár Gyula filmjében, a Déryné, hol vagy-ban, ahol Töröcsik Mari Júliája mellett egy öregebbre maszkírozott Rómeó voltam, és hosszú idő után újra úgy éreztem, repülök. Aztán jött Fábri Zoltán Ötödik pecsétje, amelynek az lett a folytatása, hogy utána jó ideig csak kemény, nyilas tiszteket játszottam.- És Szolnok milyen meglepetést tartogatott? Tisztes homályban Találkozás Nagy Gáborral „Vannak még titkaim" (Helyey Zsuzsa felvétele) tam leolvasni, mikor örül és mikor bánkódik, de a hangja mindig elárulta, mi az, ami hidegen hagyja és mi az, ami felkavarja. Hogy mélyen érző, finom lelkivilágé ember, azt mindig sejtettem, Hogy higgadt, nyugodt vérmérsékletű, erős önkontrollt gyakorló szug- gesztív egyéniség, azt csak most tudtam meg. Most, amikor szemtől szembe ült velem és együtt jártuk be azt az utat, amelyet 1972-től, a színművészeti főiskola befejezése óta egyedül tett meg.- Igen, szerencsésen indultam a pályán; a tévé által olyan népszerű lettem, hogy ha beléptem egy étterembe, azonnal felcsendült a Bob herceg belépője. A Fekete várossal kezdődött minden. Azzal, hogy Zsurzs Éva rám bízta Fabricius Antal szerepét. Ezt követte aztán Keleti Márton rendezésében a Csínom Palkó, s én úgy éreztem: egyszerre két rendező áll mögöttem. Azt hittem, ezzel meg is oldódott az életem. Hogy nem ez történt, ma már közismert.- Mégis, milyennek képzelte a folytatást?- Szebbnek. Mindenképpen szebbnek. A főiskola elvégzése után a Vígszínházhoz szerződtem, ahol szerettek, becsültek és bíztak bennem, csak éppen hiába vártam a nagy lehetőségre. Talán az volt a baj, hogy egyfajta ellenállással közelítettem a kis szerepeimhez, s ez a játékomon is érződött? Jó, elfogadom. Lehet, ha- Pedig ez az igazság. Még akkor is, ha Valló Péter minden rendezésében ott voltam. Amikor 1981-ben az In memóriám Ő. /.- ben megéreztem végre, mi is az a színpadi siker, már késő volt, megérett bennem a döntés, hogy elmegyek. Akkorra már teljesen belefáradtam a várakozásba, elveszítettem az önbecsülésem, s hozzá otthon is betelt a pohár. Egyszerűen úgy éreztem: nincs hova hazamennem. De mondom: lehet, hogy bennem volt a hiba. Kár volt túlfeszíteni a húrokat, s kilenc évig várni arra, hogy észreve- gyenek. És még valami: akkoriban már az is megfordult a fejemben, hogy nem vagyok színésznek való. Igen, idáig jutottam, mert rájöttem, hogy hiányzik belőlem az önmutogatás kényszere. Hogy én csak addig tudok, pontosabban csupán addig vagyok hajlandó játszani, amig az a munkakörömmel jár. A kamera előtt, vagy a színpadon sosem vagyok zavarban, de a szünetben még a saját érdekemben sem tudnám megjátszani magam a rendező előtt. Kopogtatni, kérni, könyörögni sem tudok, nekem ez kényelmetlen és meg- Kicsit is, nagyot is. De nem baj. Én úgy is olyan színházban akarok játszani, ahol egyik nap közkatona lehetek, de a másik nap ezredes. Az a fontos, hogy érez- zem a játék örömét. Hogy terheket aggassanak rám. Ha számolnak velem, jól vagyok. Ha nem, elfog a keserűség.- Most hogy érzi magát?-Jól.- Elhiggyem? Nem úgy mondta.- Na, jó. Most siránkozzak? Mondjam azt, hogy nem érzem magam körül azt az érdeklődést, ami boldogítani tudna? Hogy szeretnék visszajutni ugyanarra a csúcsra, ahová tizenkét évvel ezelőtt a Fekete város juttatott? Esetleg játsszak el a gondolattal, hogy mi lenne, ha élnék a lehetőséggel, és visszaszerződnék a fővárosba? Kilencéves lányomat gyakrabban látnám, az biztos, de hol a garancia arra, hogy ismét felfigyelnének rám a rendezők? Pedig vannak még titkaim... S nézze csak meg: az arcvonásaim is megváltoztak. SZABÓ G. LÁSZLÓ Békés egymás mellett mesélésben Hát igen, most én vagyok, aki nekünk a nagymama volt: a mesemondó. Ha feladataim nem szólítanak máshová, esténként mesét kell mondanom fiamnak és lányomnak, akár van a tarsolyomban, akár nincs. Néha kettőt-hármat is kérnek, könyörögnek: na még egyet, apu. Ilyenkor megjelenik előttem egykori önmagam, én is, mi is így könyörögtünk a nagymamának, ágyába kuporodva próbáltunk újabb és újabb történeteket kicsikarni belőle, pedig sokszor, szegény, a legszívesebben aludt volna már, le-lepsukódott a szeme. Képzelve magamat gyermekeim helyzetébe, a legtöbbször engedek a kérésnek. Persze, nincs mindig új mese, de, szerencsére, meséből jó a régi is, sót, sokszor egyenesen azt, a százszor hallottat követelik. És én mondom, és ók hallgatják az ismert történetet, melybe apu azért menetközben belerögtönöz új fordulatokat. Ha elmarad a mese, például váratlan vendég érkezése vagy sürgős munka miatt, nagy a csalódottság. Megtörténik olykor az is, hogy éppen nincs kedvem a meséléshez. Ilyenkor, bármenynyire furdal a lelkiismeret, nem noszogatom-erőltetem magamat: inkább semmit, mint kedvetlenül vagy kényszeredett mosollyal előadott mesét. Megéreznék hallgatóim, hogy valami most rossz nekem. Megéreznék, hogy most hiányzik a szavakból a szív melege, amely nélkül pedig nem sokat ér a mese. És nemcsak a szavakból, hanem ugyanúgy a tekintetből, arcmozdulatokból, minden gesztusból, melyek máskor oly elevenen kísérik a történetet. Hiányzik, amiért estéről estére kérik a mesét. A közvetlen emberi kapcsolat, a teljes jelenlét varázsa kell. A „csak" szóban is megelevenedő események közös, intenzív átélésének a varázsa. Amiért jobb az apu meséje minden tévémesénél. És ez az, amiért jobban szeretik azt is gyermekeim, ha fejből mesélek, nem könyvből. Még a rögtönzött történeteimet is szívesebben veszik, csak ne olvassak. Úgy érezhetik bizonyára, hogy a könyv elvesz tőlük, elveszi a tekintetemet, arcomat, kezemet, mellyel, rajzolva a levegőbe, elképzelhetöbbé tudok tenni malomkövet, sárkányt, szabólegényt, égig érő fát. Meg is jegyezte egyszer a fiam egyik mesemondásom végén: igaziból láttam a mesédet apu. Ismerve az élőszóban adott mese jelentőségét a gyermek számára, fel akartam és fel tudtam venni a versenyt a televízióval. Pedig nekem az ó számos előnyével szemben tulajdonképpen csak egyetlen van: eleven emberi mivoltomból adódóan a fen- nebb említett varázs megteremtésének a lehetősége. De ez mindennél több itt. Még akkor is, ha, tudom, mesemondóként sosem érhetem utol nagymamámat. „Nagyanyám csodálatosan tudott mesélni - írja Milan Rúfus, a jeles szlovák költő. - Nem úgy, ahogyan mi mesélünk. Mi már képtelenek vagyunk úgy mesét mondani, hogy közben valami hamis mellékzöngéje ne legyen a hangunknak; ami körülbelül annyit jelent, hogy mi már nem hiszünk a mesében, fölötte állunk. Ha mesélünk, csak szórakozunk, vagy egyszerűen a gyermekünket neveljük, s naiv bizalmán egy kicsit még meg is hatódunk. Nagyanyám úgy mesélt, mintha maga is abba a világba tartozott volna, amelyikről a meséje szólt... Mit nem adnék ma ezért a nyelvért! A szó teljessége és szépsége pátosz nélküli volt, de már-már monumentálissá fokozódott benne." Vajon mire emlékeznek majd az én gyermekeim meséimből? Megmarad-e egyáltalán valami bennük meseestjeinkböl? Élmondhatják-e majd, ismét Rúfus szavaival élve, hogy „az igazság pártjára a mesék állítottak bennünket... Szombat estéinken jártuk ki az erkölcs első iskoláját, tanultunk megbocsátani és bosszút állni, tanultunk alázatot és büszkeséget, igazságot és becsületet"? Ha nem hinnék ebben, nem mesélnék, hagynám az egészet a televízióra. Amelynek a meséit azonban soha nem zárom el gyermekeim elől. Már csak azért sem, mert az általa nyújtott vizuális élmény, a szavak nyomán megmozduló televíziós emlékképek még az én meséimet is dúsítják hallgatóim képzeletében. így vagyunk, békés egymás mellett mesélésben - a gyerekekért. BODNÁR GYULA E gy évtizede sincs, hogy a japán Sony cég elindította világhódító útjára at első színes, házi használatra szánt kazettás képmagnóját, a Betama- xot, ami - mint hamarosan kiderült - a vi- deokorszak újabb szakaszának kezdetét jelentette. Hamarosan a nagy vetélytár- sak, a JVC (Japan Victory Company) és a Matsushita is megjelent a piacon, VHS (Video Home System) rendszerű masinájával. A képmagnó rohamos elterjedéséhez ekkor már megvoltak a feltételek: a mikroelektronikai ipar a hetvenes évek közepén már filléres áron tudta előállítani azokat az alkatrészeket, áramköröket, amelyek nélkül elképzelhetetlen egy ilyen bonyolult szerkezet. így a képmagnók hozzáférhető áron kerültek forgalomba: miközben egyre erősödött a nézők igénye, hogy bizonyos mértékig függetleníthessék magukat a központi adó műsoraitól. Ez hamarosan elérhetővé is vált a programozható képmagnók megjelenésével, amelyeken már napokkal korábban be lehetett programozni, hogy melyik műsor kerüljön felvételre. Ezalatt a néző más szórakozás után nézhetett, kedvenc műsorát pedig megnézhette egy későbbi időpontban, felvételről Természetesen a házi képmagnók megjelenésével párhuzamosan új iparág alakult ki: műsoros kazetták készítésére. Azóta az egész estés filmalkotásoktól kezdve a legkülönfélébb zenés műsorokig meglehetősen változatos az árukínálat. Élelmes üzletemberek hamar rájöttek: a képmagnó a lemezjátszó ikertestvérévé tehető, illusztrációs körítéssel mindkét portéka eladhatóvá válik. Ebből a felismerésből született meg az új műfaj, a videoclip. Új slágerek befuttatásakor a rádióállomások már évtizedek óta alkalmazzák azt a módszert, miszerint az új dalból, naponta többször is, hosszabb-rövidebb részleteket sugároznak megfelelő kommentár kíséretében. A hallgatók érdeklődésének felcsigázása természetesen az épp piacra dobott hanglemez eladását célozza. A hatvanas években e módszer mintájára jelentek meg azok a rövidfilmek, amelyek az új slágert képillusztráció kíséretében népszerűsítették. A kezdeti időszakban a táncoló fiatalokat mutató képsorokat hamarosan felváltották a különféle rendezői ,,látomások“, amelyek némi megszorítással a zeneszám képi megjelenítéseként is felfoghatók. Ezek a rövidfilmek ugyan eredetileg televíziós közvetítésre készültek, de hamarosan eljutottak a vendéglői zenegépekbe is, ahol egy egyszerű filmvetítő segítségével képernyőnyi filmvásznon jelent meg az „illusztráció“. Az elektronikus trükktechnika fejlődése, sőt a digitális keverőberendezések és . áramkörök megjelenése az utóbbi években olyan távlatokat nyitott meg a tévé- rendezők előtt, amelyekről korábban álmodni se mertek volna: a legfantasztikusabb képkombinációkat, hatásokat érhették el aránylag olcsón. És egyetlen gombnyomással. Ez a fény- és hangeffektusok hozzáadásával megsokszorozza a dalok érzelmi hatását. Tekintve, hogy a műfaj kezdettől fogva új dalok, illetve hanglemezek népszerűsítésére törekedett, természetes, hogy a clipek reklámfilmesek kezéből kerülnek ki, a műfaj minden bevált fogását alkalmazva: a feszes szerkesztésmódot, a pergő ritmust, humort, sőt a fantasztikumtól és a szürreális megoldásoktól sem idegenkednek. Tekintve, hogy a zeneszámok csupán néhány percig tartanak, a képi illusztrációnak is rövidnek, érdekesnek, csattariósnak kell lennie. A legnépszerűbb világsztárok új hanglemezeivel egyidőben tehát forgalomba kerülnek a videoclipeket tartalmazó műsoros kazetták, tálcán kínálva a közönségnek a választás lehetőségét: Csupán saját fantáziáját kívánja igénybe venni a dal hallgatása közben, netán kiváncsi " mások - a rendező - „látomásaira“ is. Nyilvánvaló, hogy még a legváltozatosabb vágástechnika, képi megjelenítés, trükkök alkalmazása is megszokottá válik egy bizonyos idő után, fárasztja, esetleg idegesíti a nézőt, a villódzások és az elektronikus boszorkánykonyha egész eszköztára sem elég ahhoz, hogy fenntartsák az érdeklődést. Ez a felismerés vezette a rendezőket, amikor egyre tudatosabban kezdték alkalmazni a játékfilmek fogásait. Olyannyira, hogy a legújabb videoclipek amolyan mikrojátékfil- mek - „egypercesek“ - , rövid, dalban elbeszélt, képpel illusztrált történetek. A videoclipek világszerte óriási és egyre növekvő népszerűségnek örvendenek, szakmai színvonaluk oly mértékben megemelkedett, hogy hivatalosan is „nagyko- rúsították“ a műfajt: Michael Jackson világslágerének, a Thrillernek képi változatát Oscar-díjra jelölték a rövidfilmek kategóriájában. A múlt év végén megkezdődött hazai képmagnógyártás megteremtette egyik fontos előfeltételét a videoclipek elterjedésének nálunk is. A piacon ugyan egyelőre még nem kaphatók műsoros képkazetták, és aligha várhatók a jövő év végéig. A bratislavai Tesla ekkorra tervezi az új, VHS rendszerű, egy színes tévékészülék áráért megvásárolható képmagnók gyártásának megkezdését. Ez azonban mit sem változtat a tényen, hogy a hazai, videoclipekre is nagy jövő vár. A hanglemezboltok polcain, a lemezek és a műsoros magnókazetták mellett a képkazetták is megjelennek nemsokára; a vásárló kedve szerint válogathat közülük, vagy ha kedve úgy tartja, akár mindhármat is megveheti, hogy korunk totális információnyújtásával összhangban mindenhol hallhassa-láthassa kedvenc énekeseit; karosszékben a hifitorony hangszóróiból, az autó kazettás magnójáról utazás közben, „egypercesként“ házi tévékészülékének képernyőjén, ha számára épp kevésbé érdekes műsort sugároz a központi adó. OZOGÁNY ERNŐ Tévés »egypercesek“
