Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-10-19 / 42. szám
új «id 3 leti anyagon igazolást találjanak a társadalmi élet túlhaladott alapelveire, s hogy az uralkodó osztály politikáját célszerűnek és megalapozottnak tüntessék fel. A hatvanas-hetvenes években a burzsoá politikusok csak korlátozott mértékben folyamodtak irányelveik részletes ideológiai megalapozásához, ezzel szemben a mai antikommunizmus „gazdagítani“ igyekszik ideológiai fegyvertárát azzal a céllal, hogy a közvélemény széles körei előtt igazolja politikáját. Mindezt azért, hogy ideológiailag alátámasszák az imperializmus agresszivitását, a világban végbemenő forradalmi, felszabadító folyamatok megállítására tett kalandor kísérleteit. Ez az oka annak, hogy a nyolcvanas évek „eldurvult“ antikommuniz- musa oly kitartóan használja fel az elméleti spekulációk fegyvertárát. Mivel a burzsoá társadalomban az eszmei folyamatok általános jellege a haladó erők elleni harc erőszakos módszereinek a jegyében alakult ki, ez rányomja bélyegét az antikommunisták elméleti koncepcióira, gondolatrendszerére is. Gondolkodásuk egyre agresszívabbá válik. Ám az agresszivitás nem mindig jelent erőt. Minél elvakultabb az antikommunizmus, annál erőteljesebben ütköznek ki logikai és módszertani hibái és hozzuk meg a szükséges mindennapi döntéseket?“ A választ ezekre a kérdésekre úgy véli megtalálni, hogy kidolgoz egy „alternatív világfelfogást“, egy „rugalmas“, „mindent integráló“, „új eszméket" magába foglaló ideológiai rendszert. Éppen ezért már munkája címe is kiáltványszerú: „A kommunizmus alkotó alternatívái“. Eugen Lemberg nyugatnémet burzsoá szociológus ugyancsak arra a következtetésre jutott, hogy az eszmék történelemaSkotóak, hegyeket mozgatnak meg. Az imperializmus ideológusai tehát a különféle szocializmusellenes doktrínákat valamilyen egésszé próbálják összegyúrni, a marxista-leninista világnézet elleni harcra próbálják mozgósítani a burzsoá társadalom szétforgácsolt szellemi erőit. Ez elsősorban az imperializmus különböző akcióinak ideológiai megalapozásában tükröződik vissza. Az amerikaiak például két évszázadon át a „történelmi messianizmus“ szellemében nevelkedtek. Arról igyekeztek meggyőzni őket, hogy ók hivatottak felépíteni a „világok legjobbikát", Európa piedig, a világ többi régiójáról már nem is szólva, kénytelen lesz az előretörő Amerika után futni. A tömegtudatban az a meggyőződés gyökerezett meg, hogy IDEOLÓGIAI AGRESSZIVITÁSA erőszak alkalmazására való törekvés ma kétségtelenül az antikommunisták tevékenységének alapvető sajátossága. Az imperializmus szélsőségesen reakciós erői a nyolcvanas évek elejétől különösen nagy hévvel törnek előre ezen az úton, „keresztes hadjáratot" indítva a létező szocializmus ellen. Nagyon aktívak a nemzeti felszabadító mozgalmak elleni harcban is, gyakran még a nyílt fegyveres agressziótól sem riadnak vissza. Emellett a mai antikommunizmus erőteljesen kifejezésre jut a társadalmi fejlődésre vonatkozó elméletekben is. Erőszakos akcióit azzal igyekszik kiegészíteni, hogy különféle úton-módon ideológiai nyomást gyakorol, s hogy a társadalmi jelenségekre vonatkozó szemléletét beleviszi az osztályellentétek gazdasági, politikai és ideológiai megnyilvánulásaiba. A kommunisták ezt nem hagyhatják figyelmen kívül; azt a lenini útmutatást kell követniük, amely „az adott kor uralkodó vagy legelterjedtebb, illetőleg a demokrácia és a szocializmus szempontjából legártalmasabb eszmei-politikai áramlatainak“ elemzését sürgeti (Lenin összes Művei. 20 köt. Kossuth Könyvkiadó 1969. 331. old.), amely szerint rendszeresen és következetesen le kell leplezni az osztályellenség cselekedeteit. Az elméleti funkció aktivizálása A burzsoá és a kommunista világnézet harca a mai viszonyok között új árnyalatokat kap. Ennek az a magyarázata, hogy a burzsoá ideológia fegyvertárában mind nagyobb helyet foglalnak el a mai társadalmi fejlődésre vonatkozó legreakció- sabb, merőben antikommunista szellemben fogant koncepciók. Ezt a folyamatot még serkentik az antikommunisták olyan próbálkozásai, hogy a világban végbemenő változásokat számukra előnyös fénybe állító történelemfilozófiát fogalmazzanak meg. Ezzel próbálják megalapozni a kapitalizmus politikáját, szervezni a szocializmus elleni „elméleti“ támadást, felhasználva a tömegpropagandában „a legújabb tudományos eredményeket" a tömegek tudatának manipulálására. Azon vannak, hogy az imperializmus konkrét akciói megbízható eszmei alapra támaszkodhassanak, elméletileg kellően „kidolgozottak“ legyenek. Az antikommunisták elméleti tevékenysége ily módon változatosabb funkciókra tesz szert. Az imperialista körök érdekeltek abban, hogy tudományos intézményeiktől adatokat kapjanak a szocializmusról, a társadalmi fejlődés tényleges folyamatairól. A megszerzett adatokat, pontosakat vagy eltorzítottakat, szorgalmasan felhasználják az irányvonal módosítására és a szocialista világ elleni hatékonyabb harc megszervezésére. Következésképpen, az antikommunizmus ideológiáját azzal a nyilvánvaló céllal dolgozzák ki, hogy megkíméljék a burzsoá osztály monopoltókés köreit a durva tévedésektől. Ugyanakkor az antikommunizmus, a tőkés országok lakosságához fordulva, egészen más módon próbálja megszilárdítani politikai pozícióit. Ezt az imperialista erőknek az az égető szükséglete hozza magával, hogy torz képet festve a szocializmusról, elfordítsák tőle a tömegeket. Ezzel a céllal nemcsak a burzsoá Nyugaton, hanem az úgynevezett harmadik világban is mozgósítják a különféle antikommunista szellemi áramlatokat. Az antikommunizmus ideológiai aktivitásának van bizonyos objektív alapja: hiszen minden ideológiának rendeltetésénél fogva ki kell dolgoznia valamilyen világnézeti orientációt, politikai programok nyelvére kell lefordítania ennek vagy annak az osztálynak a sarkalatos társadalmi érdekeit. Az ideológia keletkezésének, fejlődésének és megszilárdulásának általános feltételeit meghatározva Lenin utalt arra, hogy az ideológia az emberiség tudásának egész anyagán alapul, feltételezi a tudomány nagyfokú fejlettségét, tudományos munkát igényel. (Lásd Lenin összes Művei. 6. köt. Kossuth Könyvkiadó 1964. 337. old.) Nem véletlen, hogy az utóbbi idők vezető antikom- munistái, az olyan amerikai szociológusok és politológusok, mint Daniel Bell, Seymour Lipset, Alvin Toffler, Edward Shiels, „kutatásaikban“ akkora figyelmet szentelnek a szociális dinamika „meg- fejtetlen titkainak“, társadalmi folyamatok mechanizmusainak, a kapitalizmus történelmi sorsának. Másfelől a reakciós társadalmi erők érdekeltek abban, hogy változatos elméelméleti megállapításainak összehangolatlanságai, annál gyakrabban lépnek az érvelés helyébe leegyszerűsített szociális mítoszok. A „reideologizálás“ hulláma Néhány évtizeden át az antikommunisták, köztük a nyugat-európai antikommunizmus „pátriárkája“, Raymond Aron francia szociológus és ugyanolyan neves amerikai kollégái: Seymour Lipset, Edward Shiels, Arthur Schlesinger Jr„ azt állították, hogy a mai világban mindennemű ideológia elvesztette jelentőségét. Ez a gondolat jutott kifejezésre a „dezideo- logizálás“ akkortájt oly divatos koncepciójában. A hetvenes évek dereka óta azonban egy másik tendencia nyomul előtérbe. A „dezideologizálás“ bajnokai kénytelenek megváltani kudarcukat. Itt valami paradox dolognak vagyunk tanúi, ugyanazok a teoretikusok, akik a „dez- ideologizálásról“ beszéltek, most az újabb divatos irányzattal, a „reideologi- zálással“ állnak elő. A „re“ előtag a burzsoá ideológiába vetett hit feléledését fejezi ki: az ideológia mégiscsak rendkívül fontos, nem nélkülözhető. Tovább- menve, az antikommunisták az „ideológia erősítésére" buzdítanak, még nagyobb arányokban költenek mindenféle szociális mítoszokat, és szándékos hamisításokhoz folyamodnak. Éppen a „re- ideologizálásnak“ a doktrínáját iktatja fegyvertárába sok burzsoá és kispolgári irányzat, elsősorban ennek kirívóan antikommunista áramlata. A „reideologizálás" bajnokai az utóbbi években fennen hirdetik, hogy sikerült feltárni és működésbe hozni olyan, eddig szunnyadó elméleti és világnézeti erőforrásokat, amelyeknek nem kell majd megszilárdítaniuk a burzsoáziának az imperialista ideológia mozgósító erejébe vetett, ám megrendült hitét, előmozdítva egyúttal holmi viharos „szellemi megújhodást“. „Új ideológiai korszak“ kezdődik - hirdette a nemrég elhunyt Raymond Aron. Donald Wilhelm angol burzsoá szociológus felteszi a szónoki kérdést: „Ha a nem marxista filozófia a vallással egyetemben nem képes meggyőzően megmagyarázni, miért is él az ember, akkor vajon miben higgyünk? Ha nem kell elfogadnunk a marxizmust, vajon hogyan cselekedjünk és milyen alapon az egész világgal ellentétben az Egyesült Államok válhat a vallási és a polgári szabadságjogok igazi követőjévé, hogy éppen az Egyesült Államok válthatja valóra a bibliai és a burzsoá „próféciákat“. A történelmi gyakorlat azonban ellent-^ mondott ennek a mítosznak. A szocialistá országok dinamikusabban fejlődnek; a kapitalizmus gazdasági és társadalmi élete ugyancsak rácáfol Amerika történelmi elhivatottságának legendájára. Úgy tűnt, hogy ez a legenda szükségképpen szertefoszlik. Márpedig éppen ma ezt különösen nagy gonddal ideológiai keretbe foglalják. Most azt állítják, hogy a világ valamennyi népe az Egyesült Államok tegnapját és tegnapelőttjét éli át' Az Egyesült Államok hivatott helyrezökkenteni a csaknem „félresiklott“ történelmet, ügyelni arra, hogy az a megfelelő úton haladjon. Amerika „különleges missziójának“ mítoszát sokan kifejtették már, a többi között olyan burzsoá teoretikusok, mint John Robertson amerikai történész és G. A. Astre francia kutató, s ezt most az antikommunisták nagy buzgalommal továbbfejlesztik. Fáradhatatlanul ezt hajtogatja Zbigniew Brzezinski, s több olyan amerikai szociológus is, mint Daniel Boorstin, aki azt állítja, hogy „az amerikai történelem“ „ötször“ olyan gyorsan fejlődik, mint a nyugat-európai. Ez a koncepció, enyhén szólva, erősen vitatható, mindamellett tény, hogy nagy buzgalommal terjesztik. Az imperializmus régóta gyakorol kulturális nyomást más országokra. A tömegtudat befolyásolásának külön iparágát fejlesztette ki, s ennek segítségével igyekszik háttérbe szorítani a nemzeti kultúrát, más népek tudatában elplántálni az úgynevezett „tömegkultúra“ sztereotípiáit és mintáit. Napjainkban ezt a gya- koriatot különféle kultúrelméletek támasztják alá. Éppen ezen az alapon próbálják az antikommunisták bebizonyítani, hogy ma valamilyen „világméretű“ szuperkultúra kialakulásának a megállíthatatlan folyamata megy végbe. Ezt a nemzeti közösségek feloldódásának és amerikai mintájú kozmopolita értékek kialakulásának az eredményeként fogják fel. Ezzel lényegében a kultúra totális amerikanizálását alapozzák meg. Az antikommunizmus a társadalmi fejlődést úgy fogja fel, mint kulturális expanziót, az amerikai értékek fokozatos „szétáradását“ a világ minden részébe, de elsősorban a nyugat-európai országokba. A „világ amerikanizálásának“ kulturális-ideológiai megalapozása konkrét társadalmi-politikai célokat szolgál. Az amerikai imperializmus és ideológusai nemcsak arra törekszenek, hogy a modern fegyverek segítségével meggyengítsék vagy leigázzák a szocialista országokat. Stratégiájuk egyik célja az is, hogy az amerikai milliárdosok cégeit világcégekké tegyék, a Fehér Házat egy nem hivatalos világkormány rezidenciájává. Távlatban a világuralomra, a világ amerikanizálására törekszenek. A kozmopolita tendenciák különösen szembetúnóek Franciaország „új filozófusai" (André Glucksman, Bernard- Henry Lévy, Maurice Clavel) munkáiban, akik antimarxista, antikommunista nézeteket hirdetve, 1976 óta bírálják a kultúra „konzervatív összetevőit“. Bernard-Hen- ri Lévy például „A francia ideológia" című könyvében elutasít minden olyan próbálkozást, amely a nemzeti kultúra „védelmét“ szolgálja. Tanulmányainak célja objektíve a kozmopolita rétegek, a burzsoá világ, a transznacionális vállalatok érdekeinek elméleti igazolása. Erre irányulnak az antikommunistáknak azok a kísérletei is, hogy eleve lejárassák a hazának, a hazafiságnak, a nemzeti kultúrák egyediségének az eszméit. Ez a valódi tartalma a burzsoá körök által reklámozott „reideologizálási hullámnak“. Változatos formában találkozhatunk az antikommunizmus ideológusainak azzal a törekvésével, hogy támogatják a tőkés Nyugat uralkodó köreit, amelyek mind nehezebben tudják magukhoz ragadni a politikai kezdeményezést újabb elméletek kidolgozása nélkül. Pluralizmus vagy totalitás? Az antikommunizmus sokarcú. Mivel koncentrált formában az imperializmus egészének, reakciós erőinek, elsősorban az ipari és fináncoligarchiának a politikáját fejezi ki, számtalan irányzata és változata van. Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés: vajon mennyiben beszélhetünk erről az eszmei-politikai jelenségről mint a nézetek viszonylag egységes rendszeréről? Az „antikommunizmus“ fogalma hagyományosan három komponensből tevődik össze: elméletből, amely a tudományos kommunizmus ellen irányul; állami tevékenységből, amelynek rendeltetése a kommunista, a munkás- és a nemzeti felszabadító mozgalom elfojtása; maradi elképzelésekből és a tömegtudat reakciós sztereotípiáiból. Mint egységes egész a marxista-leninista tanítás ellen, a kapitalizmus örök időkre való fenntartásáért lép fel. Ám az antikommunista eszmei áramlatok között harc folyik a kapitalizmus védelmének, a kommunista mozgalommal és a szocialista közösség országaival való szembeszegülésnek a módszerei körül. A különböző burzsoá eszmei-politikai áramlatok - a neokonzerva- tivizmus, a liberalizmus és a kispolgári radikalizmus - sajátos elképzelésekkel és érvelésekkel lépnek a porondra. Az a tény, hogy a burzsoá ideológia heves eszmei konfliktusok színtere, s hogy ezen az ideológián belül fokozódik az egymással vetélkedő áramlatok polarizációja, a kapitalizmus ellentmondásaiban és a rá jellemző osztály- és politikai összeütközésekben leli magyarázatát. Csakhogy a vita itt lényegében akörül folyik, hogy ki harcol hatékonyabban a szocializmus ellen. Hogy végső soron melyik módszert választják, ez felhasználásának konkrét lehetőségeitől függ. A kapitalizmus általános és meglehetősen súlyos válsága közepette mindegyik eszmei irányzat annak bebizonyítására törekszik, „hogy egyedül ö képes megmenteni a burzsoá rendszert, megadni a helyes recepteket az új társadalom diszkreditálásához. Az antikommunisták gyakran bírálják egymást, azzal vádolva a rokon irányzatok képviselőit, hogy a harc nem elég hatékony formáit alkalmazzák. A burzsoá elméleti rendszerek sajátos „konkurenciája“ figyelhető meg az anti- kommunizmuson belül a neokonzervatív és a neoliberális irányzat között folyó és ma egyre jobban kiéleződő harcban. (A cikk befejező részét következő vasárnapi számunkban közöljük.) A Béke és Szocializmus című folyóirat általános elméleti kérdésekkel foglalkozó bizottságának nemzetközi kutatócsoportja: PAVEL GUREVICS, EDGAR KAISEDO, ES- SOP PAHAD, RAFIC SAMHOUN 1984. X. 19. AZ ANTIKOMMUNIZMUS
