Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-09-21 / 38. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! SZLOVÁKIA KOMMUNISTA PÁRTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK NAPILAPJA 1984. szeptember 21. XVII. évfolyam Ára 1 korona A ŐSTK felvétele Ezt-azt magam is meg tudok csinálni a lakásban. Vízcsapot, ha csepeg, szekrényajtót, ha kilazultak a csavarjai, éjjelilámpát, ha égője nem kap áramot. Néha konstruálok is, apróságokat, rögzítőt függönytartóhoz, polcot az újságoknak, kis- motoros játékszerkezeteket a gyerekeknek. Szívesen bütykölgetek efféle dolgokat, bár kevés sikerül úgy, ahogy szeretném. A legtöbbről lerí,hogy hozzá nem értő ember „művei“: ferdén ment a szög, dudoros a pléh felülete, rondán csavarodik a szigetelőszalag. Persze, érzem én már közben is, hogy - bármennyire igyekszem pontosan mérni, vágni, reszelni, csavarozni - nem nagyon megy ez nekem. Komplikáltnál komplikáltabb megoldások születnek agyamban, míg azt az egyet, a legegyszerűbbet megtalálja, ha megtalálja; és valahogy a kezem sem „simul“ ezekhez a dolgokhoz. Pedig életemnek egy korai szakaszában dolgoztam a „szakmában“, karbantartóként egy kórházban remek géplakatos-mester segédjeként. Amit ez az ember megcsinált, az meg volt csinálva - mosógéptől kezdve a középnyomású kazán műszerfaláig, minden. Miközben szerszámot vittem neki kézközeibe, vasrudat tartottam hegesztölángja elé, szellőztetőberendezés csavarjait húztam be tanácsa szerint - tanultam, tapasztaltam, szert tettem némi karbantartói jártasságra. Amelyet azonban már nem érzek a kezemben. Vagy „kiment“ belőle, a gyakorlás hiánya miatt, minthogy az azóta eltelt idestova két évtizedet egészen más jellgű munkahelyeken töltöttem; vagy valójában nem is volt benne, ki tudja. Az igazi mesterembernek vérében van a szakmája. És, hogy egyik szólásunkat idézzem: ha piszkos is a keze, mégis aranyos. Hosszabb ideig voltam ilyen aranyos kezek munkájának közeli tanúja a nyáron, gyakran ámuló tanúja, aki ugyanakkor mosolygott saját esetlenségein, szégyenkezve is miattuk nehezen leplezhetően. A tíz év alatt eléggé „leélt“ lakótelepi lakásunkat újítottuk fel. Teljes volt a felfordulás: festettünk, tapétáztat- tunk, átrendeztük a szobákat, régi és új bútorlapoKtoi szekrénysort kombináltunk a gyerekszobába, áthelyeztük és újabb polcokkal bővítettük a könyvállványt stb., stb. A munkák közül sokat mi magunk végeztünk el, a szakmai tudást igénylőkhöz azonban szakembereket kértünk föl, festőt (tapétázót), asztalost, villanyszerelőt. Nem űrhajót építettek, még csajt nem is reprezentatív szálloda csarnokának belső kiképzésén dolgoztak, tulajdonképpen hétköznapi volt a feladatuk, amely a képzettségi körükön belül különösebb szellemi erőfeszítést sem követelt tőlük - mégis csodáltam őket. Látni lehetett, hogy mesterei szakmájuknak. Sajátos mozdulataikból mindenekelőtt, melyek mesterségük gyakorlása közben rögzültek, automatizálódtak. Mozdulatok, melyekkel a legegyszerűbben, leggyorsabban és leggazdaságosabban lehet célba érni. Egyetlen fölösleges sincs köztük. A külső, laikus szemlélő csak bámul. A mester nyugodt, dúdolgat, tütyörész- get; észrevehetően lépésekkel előbbre van gondolatban, mint nézője, sőt, már látja, látta talán már az elején is, amit az még most sem: a végső kialakult formát. Ezért is, hogy véletlenszerűségnek, esetlegességnek semmi nyoma. És a türelem, mellyel dolgozik. Sajátja ez a képesség is. Tudja, ha siet, kapkod - téveszthet, és akkor vissza kell térnie, ahonnan elindult. Ez nem jelenti azt, hogy lassan dolgozik, csak azt, hogy: mindenhez idő kell; türelemmel nemcsak hamarabb, hanem pontosabban és biztosabban érünk célba. És rendszer van a munkájában. És harmónia az egészben, az embernek, a szerszámnak és a munka tárgyának találkozásaiban. Az ismétlődő munkafolyamatok és cselekvésformák itt nem unalmasak, mindegyik végén kézzelfogható eredmény: újabb sor tapéta, újabb ajtó, újabb polctartó. És minden passzol, pontosan, szépen. Itt ott próbáltam beleszólni munkájukba, hogyan kellene-lehetne ezt vagy azt a dolgot megoldani. Igen, de akkor..., és már mondták is, miért nem jó a javaslatom: ez a fa könnyen hasad; akkor hogy tesszük oda a redőnyt?; akkor majd az a sarok nem ül nekünk stb. A végén mindegyiküknél minden ült, ötleteim nélkül, persze. Csak csodálkozni tudtam azon is, ahogy az egyik, régóta nem használt konnektorban két perc alatt lett áram. Én hiába próbálkoztam már korábban a nálamnál valamivel hozzáértőbb barátommal együtt, több óra alatt se sikerült belevezetnünk. Hát igen, ahogy egy másik szólásunk tartja, könnyű a mesterség annak, aki tudja. Meg: tudja, hova kell nyúlni. Fárasztó volt ez a nyár számunkra, nekem mégis volt benne szép és tanulságos, a mestereknek köszönhetően. Élvezhettem a felkészültség, a biztos szakmai tudás megannyi megnyilvánulását. Ezeknek az embereknek nem volt mindegy, hogy milyen munkát adnak ki a kezükből, milyen véleményt mondunk róla mi és a majd hozzánk látogatók. „Ha megkérdik, ki csnálta...?“ Ez a szakma becsülete. Becsülése. Nézve őket, sokszor felmerült bennem az obiigát kérdés: művelem-e én olyan szinten az én „szakmámat“, mint ők a sajátjukat. Tudok-e újságíró-szerkesztőként úgy bánni a tollal, a nyelvvel, az alapanyaggal, ahogyan ők az ö munkaeszközeikkel és munkájuk tárgyával? Nem látszanak-e meg (nagyon) az írás gyakori kínjai-gyötrelmei cikkeimen, amelyek - akár elolvassák azokat, akár nem - végül mégis csak tízezrek elé kerülnek? Tudatosítva e felelősséget még súlyosabbak a kérdések. A mesterek azt mondják, az újságírás, az nagy dolog, nagyobb, mint az ő munkájuk. Nem hiszem, s az effajta különbség- tevés amúgy is fölösleges. A lényeg az, ki milyen szinten végzi, mi vállalt feladata és kötelessége. Döntő: a minőség. Jó minőséget, mi több, újat és eredetit teremteni képes ember, aki választott és tanult szakmájának igazi mestere, sok van ebben az országban. Tanúsítják például a magánerőből épített családi házak ezrei. Mesterművek, tetőtől talpig. Hogy ez a középületekről kevésbé mondható el? Hogy az újonnan átadott óvoda beázott mennyezete, a kórházhomlokzat málladozó vakolata, a lakótelepi lakások híresen rosszul záró ablakai másról tanúskodnak: nem éppen becsületes, nem éppen hozzáértő munkáról? Nem a mesteremberekben van a hiba. Inkább a munkakörülményeikben. Ha nincs megfelelő alapanyag és munkaeszköz; ha, közeledvén az átadás napja, sietni kell, különben úszik a prémium; ha hozzá nem értés, nemtörődömség jellemzi a szervezést; ha a mennyiség a fontos és nem a minőség; ha nem tudja magát kifutni a szakma mestere és ráadásul sem erkölcsileg, sem anyagilag nem becsülik meg a munkáját, illetve a rossz munka is ugyanazt a jutalmat kapja - aligha várható olyan minőségi teljesítmény, mint, maradva a fentebbi példánál, a magánerős építkezéseken. Mindez különben már nem tartozna ide. De végül is, nem csak az én lakásomról, a mi lakásainkról van szó, hanem mindarról is, ami azon, vagyis „az én váramon“ kívül van. Az is életterünkhöz tartozik, a miénk. Meggyőződésem, nem elsősorban a mesterembereken múlik, hogy az milyen. .. BODNÁR GYULA MESTERMUNKA
