Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-09-14 / 37. szám
Hill ....Hill.......I..........I........I................................I.....till.................Illllllil.......II....I...........I.... van s záz éve annak, hogy 77 éves korában elhunyt Vandrák András, az egykori eperjesi (Presov) kollégium tanára, kantiánus filozófus. Fries követője és a bölcselet továbbfejlesztője. Ma már e név nem sokat mond a 19. század kultúrtörténetében jártas olvasónak sem, habár Vandrák nemcsak a kollégium vonzáskörzetében volt ismert, hanem a hazai pedagógia, filozófia, irodalom berkeiben, sőt, Magyarország határain túl is. Ennek bizonyítéka, hogy 1847- től az MTA levelező tagja és 1858-ban a jénai egyetem díszdoktorává fogadja. Tanítványai és tisztelői közt megtaláljuk a kor számos jelentős irodalmárát (akik közül néhányan egy ideig az általa is vezetett irodalmi diáktársaságban kezdték bontogatni szárnyukat), politikusát és más közéleti személyiségét. Egyetlen példaként említsük meg Arany János nevét, aki huszonöt éves tanári jubileumára verset írt Vandrákhoz. Arany e versében a tanár Vandrákot köszönti, akinek a jelszava - „Nem ismertetni: nyugalom, félreismertetni: fájdalom, elismertetni: ez a jutalom“ - is arra utal, hogy izig-vérig pedagógus alkat volt, aki az oktatást és a nevelést csakis felbonthatatlan egységben volt képes felfogni és alkalmazni. A megértetés volt vezető elve nemcsak a közvetlen tanítási folyamatban, hanem tankönyvei írásánál is, ahol az összefüggések feltárása mellett figyelembe vette tanítványai nyelvi ismereteit is. Ismeretes ugyanis, hogy a városban ebben a korban magyar, német, szlovák, sőt, szerb nemzetiségűek is tanultak, ezért Vandrák elkerülhetetlennek tartotta a bonyolultabb fogalmak anyanyelvi szintre való szállítását, és nem átallotta a tisztázatlan magyar kifejezések pl. szlovák megfelelőikkel való magyarázását. Erős nemzeti érzése nem gátolta meg abban, hogy igazságosan és érzékenyen döntsön nagyon kényes kérdésekben. Ez a kollégium nevezetes volt toleranciájáról; ez a megértés jellemezte Vandrák viszonyát is diákjaihoz, és erre céloz Arany is. Mindamellett, hogy Vandrák tantervek kidolgozásában is vezető szerepet játszik és népszerűsítő cikkeket ír, mint filozófus alkotta a legjelentősebbet; e munkáinak alapján tudjuk öt elhelyezni a 19. század szakirodalmárainak soraiban és megítélni teljesítményének valódi értékét. E helyütt nem kívánunk átfogó képet nyújtani filozófiájának mibenlétéről, csupán árnyaltabbá szeretnénk tenni a róla már megrajzolt portrét két, az utóbbi időben napvilágra került, kézirata és a 19. századi magyar filozófia fejlődéstörténetébe való beilleszkedése alapján. Mindkét említett kézirat akadémiai értekezésként íródott; az első - Fries Jakab Frigyes bölcseletének méltánylása“ - székfoglaló előadás, a másik - ,,A ’subjectivitas és objectivitas", 'személyle- gesség és tárgylagosság‘ fogalmai tudományos becsének kellő mértékrei szállítása“ - pedig vitairat gyanánt. Annyiban nem változtatnak Vandrák rendszerének elbírálásán, hogy szervesen illeszkednek annak alapelveihez, más oldalról azonban tisztáznak néhány olyan részletkérdést, amelyek egyrészt a Fries tanításához fűződő viszonyát nem érzelmi alapon hanem filozófiai meggondolások nyomán értelmezik, másrészt betekintést nyújtanak a Vandrákot foglalkoztató élő filozófiai problémákba és közvetve megvilágítják kora fő filozófiai áramlataihoz való viszonyulását. Mindezek ugyanis nem olvashatók ki nyomtatásban megjelent munkáiból (főként tankönyveiből), lévén azok nem polemikus, hanem oktató jellegű, esetleg saját rendszerét bemutató írások. A Fries filozófiáját bemutató értekezése egy azon előadások közül, amelyek ezidóben nagy számban hangzottak el az Akadémián a filozófia történetéről. Valamiben azonban különbözik is tőlük, mert nem jelent eltávolodást a hagyományos metafizikai problémáktól, hanem egyenesen a filozófia alapkérdéseiből kiindulva magyarázza a friesi alapelvek jogosultságát. Ismeretes, hogy Vandrák valamiféle középutas megoldást keresett a materializmus és az idealizmus között, ezért szerinte a „józan“ filozófia ,,mindezen egyoldalúságok és extremismoknak részint kikerülése, részint kiegyenlítése" kell hogy legyen. Az alapot ehhez számára Fries azonossági elmélete nyújtotta, amely lételméleti és ismeretelméleti megfontolások alapján elveti a létezőket elsődlegesen meghatározó anyagi vagy eszmei lényeg feltételezését, valamint az érzéki és racionális vagy pedig közvetlen és közvetett megismerés ellentétbe állítását. Fries, Vandrák szerint, azon kevesek közé tartozott, akik helyesen fogták föl a kanti fordulat lényegét, annak minden pozitívumával és negatívumával együtt. Figyelemreméltó ebben a vonatkozásban, hogy Vandrák nem csak a ta- nítványi elkötelezettség alapján helyezi Friest ilyen magas polcra, hanem főként azért, mert Fries nem az elvont filozófiai eszmék oldaláról közelít a valósághoz: a kanti rendszer hiányosságait úgy kívánja kiküszöbölni, hogy a megoldás kulcsát a filozófián kívül, ,,a positiv, reál és exact tudományokban“ keresi. Vandrák tehát Friesnél éppen azt a modern követelményt hangsúlyozza ki, amely a tudományok és a filozófia összekapcsolódásában látja a tudományos megismerés előrehaladásának a zálogát. És valóban, Fries a pszichológia és a matematika alkotó továbbfejlesztésével alapozta meg saját rendszerét és revideálta némely vonatkozásban Kantot. Érdekes eszme- történeti összehasonlításokra adhat lehetőséget az is, hogy Fries szerint a történelem ,, emberi munka és eredmény... a természeti törvények és események folytonos befolyása mellett“: hiszen ez a gondolat megtalálható Hegelnél, és nóta bene, ebből indul ki a marxizmus történetfilozófiája is. Vandráknál ez az elv oda vezet, hogy egész filozófiáját az emberi tevékenységet meghatározó célok elemzésének szentelte. így aztán egy sajátságos értékfilozófiát teremtett meg Magyarországon, Friesből kiindulva, de a századvégi axiológiát jócskán megelőzve. Ebben közrejátszott az is, hogy az esztétikának kitüntetett szerep jutott a rendszeren belül mint olyan részelméletnek, amely összekapcsolni képes a közvetett és a közvetlen megismerés eredményeit, és ezáltal magyarázni az emberi tudat valamint az emberi cselekvés egységét is. így Vandrák, habár Hegel bírálata kimondottan bennefoglaltatik filozófiájában, figyelembe veszi azt a hegeli megjegyzést, miszerint a korabeli lélektanban annyira meghonosodott a lelki képességeknek egymástól való függetlensége, hogy azokat különálló erőnek fogják fel; ezért a lelki adottságok hármasságát Vandrák mindenütt szerves egészként mutatja be. A másik kézirat (amely nyomtatásban a Világosság című magyarországi folyóirat idei októberi számában jelenik meg először) első tekintetre egy terminológiai probléma nyelvészeti tisztázásának tűnik, figyelmesen elolvasva azonban kitűnik, hogy a megnevezett fogalmak használata mögött eltérő, sőt, ellentétes filozófiai elméletek húzódnak meg; és Vandrák ezekre irányítja a figyelmünket, demonstrálva egyben azt is, hogyan érvényesül tankönyveiből ismert álláspontja egy filozófiai vitában. Eme értekezésében fejti ki a legpontosabban a hegeli filozófiával szembeni kifogásait, társulva így a magyarországi Hegel-vita antihege- liánus résztvevőivel. Más oldalról viszont le kell szögeznünk, hogy Vandrák Hegel- ellenessége nem azonos amazok elfogult bírálatával, hanem átgondolt és máig érvényes ellenvetéseken alapszik. Vandrák már Fries méltatásakor kihangsúlyozza a valóság és az elmélet szembesítésének fontosságát, itt pedig leszögezi, hogy még viszonylagos értékkel bíró lételmélet sem dolgozható ki ,,concret, teljes empíria" nélkül; tehát hogy a spekuláció - amelynek ma már szinte pejoratív értelmet tulajdonítunk, de amely elkerülhetetlen lépcsőfok a lényeg megragadásának útján - nem állhat meg magában, mert így elszakad a valóságtól és tiszta szubjektivizmushoz vezet. Hegel pedig éppen e követelménnyel ellentétben - így Vandrák ,,dialektikai abstrakcióinak metafizikai s objektív érvényt nemcsak tulajdonít, de követel“. Vandrák szerint szétválasztandó az ismeretelméleti és a lételméleti viszonyulás, ellenkező esetben ugyanis a gondolat elmélyítését szolgáló kategóriákat használók „azt vélik, hogy azokkal nem az alakuló képzetek és gondolatok, de a való tárgyak, a világ, szellem lényegét és igazságát fogják kisütni“, tehát hogy a fogalmak a valóság előfeltételeként lépnek fel. Arra nincs bizonyítékunk, sót, csaknem teljesen kizárhatjuk annak a lehetőségét, hogy Vandrák ismerte volna a marxizmus klasszikusainak Hegel-bírálatát, de hogy „a fejről talpra állítás“ elve nála is megfogalmazódik, az tény. Ezzel pedig Vandrák a korabeli magyar antihegelisták fölé nő egy fejjel. E két kéziratot Vandrák szellemi fejlődésének láncolatába helyezve és a 19. század közepének-másik felének magyarországi filozófiai vitáit ismerve most már elfogadható pontossággal kijelölhető Vandrák helye a magyar filozófia történetében. Nagy általánosságban elmondható, hogy a nagy tradíciókkal rendelkező magyarországi kantianizmus ún. félkanti- ánus ágába tartozott. Ezen a megállapításon túl azonban már óvatosan kell bánnunk a minősítésekkel, mert filozófiai korrektsége és az a racionalista hagyomány, amelyhez kötődött, rokonítja őt némely nézeteiben például Erdélyi Jánossal is, aki pedig hegelista volt. Ez egyiküknél sem tekinthető eklekticizmusnak, hanem annak tudható be, hogy filozófiai mintaképüket nem tekintették abszolút tekintélynek, és a friesi filozófia az egyik oldalon, a hegeli pedig a másikon „csupán“ kiinduló pont volt számukra a valóság megragadásánál, nem pedig örök érvényű modell. Szembetűnő a hasonlóság a gyakorlati foganatositású egyezményes filozófia és Vandrák emberi célokat és értékeket tárgyaló rendszere között. Ebben közrejátszott az, hogy Szontagh, az egyezményes filozófia képviselője és Vandrák egyaránt Friest vallják tanítómesterüknek. (Érdekes és talán nem mellékes tény az sem, hogy mindketten Csetneken (Stítnik) születtek, habár erre sem Szontagh, sem Vandrák sehol sem hivatkozik.) Ez az egyezés azonban kimerül a tartalmi célkitűzések leszögezésével és néhány ismeretelméleti tétel programszerű megfogalmazásával; a kifejtés logikuma és mélysége már jelentős eltéréseket mutat Vandrák javára. Ami pedig a legjelentősebb: Vandrák nem azonosul az önálló és egyedi jelleggel bíró magyar filozófia megteremtésének eszméjével. T alán a kulturális élet központjától, Pesttől való viszonylagos elzártsága magyarázza azt, hogy Vandrák nem sorolható egyetlen jelentős vagy hangadó csoportba sem, ami egyrészt azt eredményezte, hogy nem voltak olyan támogatói, akik nagyobb ismeretséget szereztek volna a nevének, másrészt azonban lehetővé tette, hogy függetlenül értelmezhessen és bírálhasson irányzatokat és eszméket. Nem beszélhetünk azonban teljes elszigeteltségről, hiszen a liberalizmust valló és polgárosulást követelő írásain keresztül a centralistákkal kerül azonos platformra (ennek egy jele az is, hogy Eötvös kultuszminisztersége idején munkatársul kérte öt). Mindent összevetve megállapítható, hogy Vandrák a 19. század magyar filozófusainak sorában előkelő helyet foglal el rendszerének kidolgozottsága és mélysége, valamint szuverén gondolkodói vonásai révén, ezért reméljük, hogy ezt a helyét mielőbb elfoglalja tudatunkban is. MÉSZÁROS ANDRÁS EGY ELFELEDETT MAGYAR FILOZÓFUS Vandrák Andrásról - halálának centenáriumán ÚJ szú E E 1 fc Mongóliában kiosztották a tavalyi év legjobb iroIVI dalmi alkotásaiért járó állami díjakat. Ebben a magas kitüntetésben ezúttal Donrov Namdag és Dembégin Mjagmar részesültek, akik mindketten hazájukban a népszerű és olvasott írók közé tartoznak. Donrov Namdag az új mongol irodalom klasszikusai közé tartozik. Az 1911 -ben született író sajnos az úi irodalmi kitüntetés átadását már nem érte meg, idén tavasszal rövid betegség után meghalt. A díjat a mongol drámairodalom fejlesztéséért és a fiatal irógenerá- ció neveléséért kapta. A bíráló bizottság nagyra értékelte a mongol történelemmel és a népi forradalommal, valamint a jelen korral foglakozó drámáit, külön kiemelve a Bonyodalom és az Orolmá anya című színműveit. Donrov Namdag a harmincas években tűnt fel. Akkoriban legnagyobb sikerét a modern mongol irodalom megalapítójának tartott Nacagdordzsammal együtt írt drámájával, a Nem én vagyok című alkotással aratta, amellyel egyből bekerült a mongol irodalmi köztudatba is. Egyik legismertebb műve A három sarajgoti kán. Ez a mű egy legendás népi hősről, Geszerről szóló monda alapján született. A monda egyébként egész Közép- Ázsiában s a Tibet hegységben is igen elterjedt és közismert, ezért nem csoda, hogy maga a színdarab is rendkívül népszerű lett, s jelenleg is az ulánbátori színházak repertoárjának egyik állandó darabja. Az utóbbi időben született drámái közül a legnagyobb feltűnést az irodalmi berkekben az Orolmá anya című dráma keltette. A dráma főszereplője és hősnője egy háromgyermekes anya. Fiai más-más társadalmi réteg érdekeinek a szolgálatában állnak. Az egyik rendkívül vallásos, s lámaként él. A másik ellenforradalmár, míg a harmadik a születő új szocialista rend, a népi forradalom győzelmének a megőrzéséért harcol. A dráma az anya lelkében zajló harcot ábrázolja, aki nem tudja Mongol irodalmi díjak kinek engedjen; a szülői érzelmeknek, vagy pedig meggyőződésének, a társadalmi igazságnak. Donrov Namdag sikeres novellaíró, költő, s néhány regénye is megjelent. Ezek közül a Nyugtalan éveket 1962-ben mongol állami díjjal jutalmazták. A másik kitüntetett Dembégin Mjagmar húsz évvel később született mint Donrov Namdag, s a mongol írók középnemzedékéhez tartozik. Elsősorban mint novella- és elbeszélésíró ismert és megbecsült. Az állami díjat a mai mongol emberek életének művészi megformálásáért kapta; elsősorban az Árvíz, Én és a föld és A molnár című írásaiért. Dembégin Mjagmar a modern irodalmi eszmék szószólója, képviselője. Alkotásaiban igyekszik az emberek lelki világát bemutatni. Regényei, drámái, versei és mindenekelőtt novellái és elbeszélései a mongol irodalom fejlődésének egy új, magasabb fokozatát jelentik mind formai, mind tartalmi szempontból. Az Én és a föld című díjazott elbeszélés hőse egy fiatal traktorista, aki balesetet okozott és emiatt börtönbe kerül. Itt azután különböző jellemű emberekkel, bűnözőkkel ismerkedik meg. A börtönben állandóan szülőföldjére és szüleire gondol. E kapocs segítségével aztán sikerül túljutnia ezen a nehéz próbán is, s apja példája nyomán szabadulás után megpróbálja az új körülmények között is elérni életcéljait. Az Árvíz egy aggastyánról szól, aki egy terhes nőt próbál megmenteni a tajtékzó hullámok karjai közül. Sikerül neki, de ez a tette az életét» kerül. A novella olvasása közben valószínűleg eszünkbe jut Ernest Hemingway nagyszerű írása, az öreg halász és a tenger. A molnár című elbeszélés a második világháború idején játszódik. Sagdart, a molnárt katonai gyakorlatra hívják be, s a malmot felesége veszi át. Az asszony terhes, s nehezére esik a munka. Mégis végzi rendületlenül. Mindez megnehezíti a szülést, amely végül az asszony életébe kerül és Sagdar egyedül marad kislányával. Dembégin Mjagmar megírta a novella folytatását is, A molnár lánya címmel. Étiben már a modern család, a gyermek- nevelés és az ember helyének keresésével a társadalomban foglalkozik. Dembégin Mjagmar több művét a Szovjetunióban is kiadták oroszul és ukránul. KOKES JÁNOS 1984. IX. 14.