Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-09-07 / 36. szám
BALJÓS JEL Vaszil Bikov új regényéről N aponta szinte egymást érik az aggasztó hirek a világ minden pontjáról... Háborús fenyegetések, új fegyverfajták, rakétatelepités Nyugat-Euró- pában. .. Az aggódó emberiség minden erejével, minden eszközzel azon van, hogy elhárítsa az egyáltalán nem elkerülhetetlen háború veszélyét. E nemes, szent harcból aktivan kiveszik részüket a világ haladó írói. Az emberiség nem felejtheti el, mit jelentett a háború, mennyi szörnyűséget hozott magával, mennyi veszteséget okozott. Vaszil Bikov, az egyik legismertebb szovjet író is sokat foglalkozik ezzel. Új kisregényének cime ugyancsak a háborús fenyegetésre utal. Vaszil Bikov művei a Szovjetunió határain túl is ismertek és népszerűek. Kisregényeit (Alpesi ballada, Az út végén, farkascsorda, Ki tudja, visszatérsz-e?) számos idegen nyelvre ' lefordították. S bár az Író a múlt eseményeiből meríti témáját (csaknem valamennyi kisregénye a második világháború időszakában játszódik), művei mégis időszerűen csengenek, és felkeltik az olvasóközönség érdeklődését. Miről szól az újabb mű? Volt egyszer egy öregember meg egy öregasszony - Petrok és Sztyepanyida. Együtt élték le munkás életüket. Osztoztak örömben, bánatban is. Talán így éldegéltek volna takaros belorussziai tanyájukon mindhalálig, ha nem szól közbe a háború, mely olyan borzalmakat tartogatott, amikre legrosszabb álmaikban sem gondolhattak. A történet időpontja 1941 kora őszre esik, de az író a „mindent megőrző emberi emlékezet“ segítségével visszavezet bennünket a kollektivizálás időszakába (a húszas évek végére, a harmincas évek elejére) és a háború előtti esztendőkbe. így az olvasó előtt újra peregnek a történelem lapjai. Igaz, számunkra már maga a háború is történelem - súlyos tanulságokkal. A kisregényben nincs szó ütközetről. De küzdelemről igen. Arról a küzdelemről, ami az egyszerű belorusz parasztemberek lelkében zajlik, s arról a közvetlen küzdelemről, amit az igazságtalanság, a gazság, a fasizmus ellen vívnak. Az Író szeretettel és megértéssel rajzolja meg hőseit, s még némi elnézést is tanúsít gyengeségeik iránt. Ezek az egyszerű parasztemberek, akiknek élete a mindennapi kenyérért folytatott keserves gürcölés közepette telt el, roppant érzékenyek az igazságtalanságra. A hitleristák idegen, érthetetlen lények számukra. De nem kisebb veszedelmet hoznak rájuk azok, akiket tegnap még magukfajtának tartottak, de mára árulóvá váltak, beálltak a fasiszták csatlósának: policájnak. Ezek ismernek mindenkit, tudnak mindenről, éppen ezért még fájdalmasabb sebeket tudnak okozni, s okoznak is, aljasul megcsúfolva falubelijeik emberi méltóságérzetét. De az író és az olvasó számára nem az effajta elfajzott árulók, báránybörbe bújt farkasok a fontosak, hanem a mindennapi emberek, az ő egyszerű - vagy talán nem is olyan egyszerű - jellemük, mely oly sokféleképpen nyilvánulhat meg a rendkívüli körülmények között. Vajon hogyan viselkednek az emberek, ha rájuk tör a vész? Az író két tipikus emberi magatartásmodellt vizsgál, elemez és tár az ítélkező olvasó elé. Az első modell szerint engedni kell a rossznak, meg kell békélni vele, alkalmazkodni kell, akkor talán életben maradhat az ember. Ezt a magatartást választja Petrok, ez a passzív, óvatos ember, aki a háború alatt is legfőképp azzal törődik, hogyan menthetné meg magát, házát, családját. Eddig mindig sikerült kievickélnie a bajból, hátha most is sikerül... De a mindig részeg, dühös policá- jok nem hagyják nyugton, újra meg újra a nyakára járnak. Petrok szeretne a kedvükbe járni, ezért pálinkafőzésbe fog, hogy ezzel megváltsa magát a gazembereknél. Csakhogy az egyszeri díjjal nem elégszenek meg, követelik a másodikat, a harmadikat... Aztán se vége se hossza a zsarolásnak... És Petrok az áhított nyugalom helyett még nagyobb bajt zúdít saját fejére. Sem az alázat, sem a béketűrés nem képes megfékezni a veszedelmet. Hát akkor mi segíthet? A másik modell szerint a gonoszsággal nem lehet megbékélni, fel kell venni vele a harcot. Ezt képviseli a lázadó természetű Sztyepanyida, aki sokszor megfontolatlanul cselekszik, de harcol. „ Nehéz élete tanította az igazságra, és morzsánként szedte össze emberi méltóságát. Aki pedig egyszer embernek érezhette magát, többé nem válhat oktalan barommá... Alighanem úgy van az, hogy az ember a jóra jóval válaszol, de aligha válaszol jóval a gonoszságra. A gonoszság semmi mást nem szülhet, csak gonoszságot. Csakhogy az emberi jóság tehetetlen a gonoszsággal szemben, a gonoszság csak az erőt tiszteli, csak a büntetéstől fél. Csak az elkerülhetetlen megtorlás képes megfékezni ragadozó természetét, s képes megfontolásra kényszeríteni. Ha az nincs, valami ahhoz hasonló káosz lenne úrrá a földön, amilyenről a Bibliában esik szó.“ Sztyepanyida maga a megtestesült emberi tenniakarás. Sorsa legválságosabb pillanataiban, amikor felkapta az élet forgószele, s úgy látszott, hogy tőle magától nem függ semmi, ö akkor is az igazság harcosaként lépett fel. A szovjethatalom földet, hazát adott Sztyepanyi- dának és családjának. Ez az „aktivista“, ahogy a policájok megvetően nevezik, egész életében harcban állott, s mindig azt tartotta, hogy képes valamin változtatni. Aztán kitört a háború... A német hadsereg szörnyű veszedelmet zúdított a viA béke éneke Gyurák Éva linómetszete • A giccsnek - az álművészetnek - nemcsak műtárgyai vannak, nemcsak irodalma, elmélete is van. Az egyik ilyen elmélet - a Hermann Istváné szerint —: a giccs a valóság eszmenyitó tendenciáihoz tartozik, amennyiben társadalmilag nem létező fénykort hazudik bele a világba. Balázs Béla viszont kivonatolt érzelmességnek mondja a giccset, amely úgy viszonylik az igazi művészethez, mint kisajtolt limonádé az eredeti gyümölcshöz. Abraham A. Moles szerint a giccs a boldogság művészete, noha stílusát a stílustalanság jellemzi, a tisztát a tisztátalannal helyettesíti. Igaz, korunkban a művészet kereteibe illeszkedett például az antidráma, az ellenfabula, a nem-regény (a dadaistákról nem is szólva), de a giccs antiművészete nem azonosítható a művészi kísérletekkel. Ha az előbbiek célja az intellektuális megújulás, a giccs az értelem tagadásával vagy megkerülésével érvényesül. Úgyszólván paródiája a művészetnek, ésszerű megközelítésben annyira mulatságos, hogy alig határolható el a komikumtól, olykor valósággal a komikus műformák eszközeivel lép fel: kicsinyít vagy felnagyít, megőrizvén a dolgok, eszközök, jellemek eredeti jellegzetességeit. (Mint például diadalív a kulcskarikán, miniatűr porcelán elefánt, Eiffel-torony mint ceruzahegyező, és így tovább). Swift halhatatlan műve, a Gulliver gigantikus méretűvé növesztette óriásait és mértéktelenül lekicsinyítette liliputjait, persze nem öncélúan, hanem azért, hogy kimutassa: szellemi mértékeink mennyire viszonylagosak. Swift voltaképpen parodizálta kora erkölcseit, uralkodó politikai, gazdasági viszonyait - komikus kicsinyítéseivel és művészi felnagyításaival. Röviden még a paródiánál maradva, említsük meg Karinthy Frigyes torzkép-remekléseit, amelyek különösen emlékezetesek a giccsirodalom kigúnyolásában. Mosolygott például Szabolcska Mihály „pántlikás“ érzelmes költészetén és megsemmisítő gúnnyal a mindenképpen érvényes stílusutánzással valóságos élveboncolást hajtott végre semmitmondó, hamis népiességén. Az álegyszerű - együgyű - jámborságot fokozza le Karinthy paródiája, a giccsköltészetnek ad kegyelemdöfést. (Szabolcska Mihály: „ Valami kész csoda esett minálunk... Ablakunkon bebótintgat / Az akácfa virága!“ Mire Karinthy efféle „eszményi“ képet nyújt a falu világáról: „A mi falunkban nyáron nő a zab / És éjszaka van, ha nem süt a nap: / Forgácsot vág ki fából a gyalu, / Csodálatos, csodálatos falu.“) A különbség csak az, hogy a giccs nem akar a művészet paródiája lenni, szándéka ellenére válik azzá - ezért érintkezik a komikummal. A művészet látszatában lép fel, § lényege szerint sértés a művészet ellen, voltaképpen a művészet patologikus formája. Objektíve: nevetséges. I llő viszont gondolnunk arra, hogy az álművészet nem független attól az igénytől, amely a múvészetpótlék fogyasztói részéről ösztönzi létrejöttét. A műélvezőknek eléggé széles rétege a filmprodukcióktól, a színházi művektől, irodalmi alkotásoktól olyan életképeket kíván, amelyek szépítő tükörben, nyájasan vagy szenvelegve látszatvalóságot mutatnak be, olyan bevallott - vagy bevallatlan - igénnyel, hogy az eszményített kép, tárgy, ábrázolat valóságot fejez ki, legalábbis a valóság lehetőségét nyújtja. Az érzelmességre redukált giccs a harmónia ábrándját nyújtja ott is, ahol ellentétek feszülnek. IngerpótA giccs - igazat hazudik lékkai helyettesíti a szenvedélyeket, eszmények helyett leértékelt előítéleteket hoz forgalomba. A lenyugvó nap utolsó sugarait prezentálja a társadalmi viharok ellenében, s álviharokat nyújt ott, ahol pedig csak sekély érzelmek kavarognak, rendszerint tömény szirupban. A giccs alapsajátossága tehát, hogy hazudik, de fogyasztója - élvezője - kívánja ezt a hazugságot, sőt egyenesen tiltakozik, ha az igazságot akarnák ráerőszakolni. A giccs ilyenformán létező szükségletet elégít ki, különben létre sem jönne. E „szükséglet“ nélkül nem ereszthettek volna olyan mély társadalmi gyökeret a történelmi mítoszok, a vallásos legendák, a személyi eszményítés heroikus közhelyei. A giccs a rajongásra épít, sirámra, lerendezésre, pózra és pátoszra - csak éppen a természetességet kerüli - mert ez létét vitatná el. Az álművészet létalapja az illúzió, s ezen túl: a szenzációéhség, az egzotikumvágy, pontosabban az áltermészetesség, ami természetesnek hat. Hamis kérdésfeltevésre csak hamis választ lehet adni, így hát elég, ha a művészi alaptétel felfújt összefüggésekre építkezik, maga az „építmény" szilárdan helytáll az ábránd talaján. Harsányi Zsolt így teremtette meg a giccsízlés számára Noszty Feri és Tóth Mari szerelmi idilljét, amely házassággal végződik, noha Mikszáth reálisan ennek ellenkezőjét írta meg. Harsányi Zsolt hazug verziójának annak idején nagyobb sikere volt, mint Mikszáth Kálmán idillromboló igazságainak. A giccs nem idegenkedik a felhő ábrázolásától, de a felhő föltétlenül bárányfelhő legyen. A szerelem bujaságot vagy felemelő bánatot hordoz. A férfieszménykép lágra, harcba kellett szállni ellene, és Sztyepanyida küzd, lázad, bár lázadása magányos, és aligha kecsegtet sikerrel. De Sztyepanyida egyszerűen nem tud másmilyen lenni. Képtelen odaadni a németeknek a tehene tejét, inkább megitatja a földdel. Ám ravaszkodására hamar fény derül, s akkor a németek Sztyepanyida szeme láttára végeznek a tehénnel. Ekkor újabb lépésre szánja el magát: ellop a németektől egy puskát, és behajítja a kútba. Az asszony továbblép a tiltakozás, a magányos küzdelem útján. Elhatározza, hogy felrobbantja a hidat, amelyen a németek a faluba érkeztek, magukkal hozva a háborút. Úgy érzi, ha nincs többé hid, senki sem juthat be a tanyájára, tehát egy darabig nyugton élhetnek. Hiszen vannak emberek, akiket nem háborgatnak a távoli falvakban, ahová nem visz út a számtalan mocsár miatt. Sztyepanyida lázadása egyre határozottabb, s ha az asszony nem pusztul benn az égő házban, talán partizán lehetett volna belőle. Útja törvényszerűen oda, a fasizmus ellen harcolók soraiba vezet. ... Földünkön sokasodnak a baljós jelek, a vész földünk minden lakóját fenyegeti, mint az a fel nem robbant bomba, melyről a kisregényben szó van. Az embereknek össze kell fogniuk, és közös erővel kell szembeszegülni a gonoszsággal- A Baljós jel, mely látszólag a „távoli múltat“ idézi, valójában nagyon is aktuális. „A mindent megőrző emberi emlékezeten nem fog az idő, képes jelenné tenni a múltat, s összekötni a jelent a jövővel. - írja Bikov, s egész műve a háború emberellenes voltáról szól. Vaszil Bikov nagyszerű tollú író. Ezúttal is gondosan megírt, tartalmas mű került ki a keze alól. A cselekmény ráérősen folydogál, de nagy drámai feszültség rejlik benne, mely az események kibontakozása során egyre fokozódik, és a befejezésnél éri el csúcspontját. A kisregény egy nyugodt, ám annál fenyegetőbb kijelentéssel végződik: „De a bomba várta, hogy eljöjjön az ideje...“ Ez a mondat figyelmeztet, éberségre int. Milyen kevés, mégis milyen sok tennivalója van az emberiségnek: meg kell tanulnunk, hogy levonjuk a következtetéseket a történelemből, meg kell tanulnunk közösen élni és harcolni. Sok még a földön a „baljós jel“, s a fel nem robbant bombák várják, hogy eljöjjön az idejük - erre figyelmeztet újólag Vaszil Bikov kisregénye. EVELINA GURECKAJA a kemény öklű csodaember (lehet mesterdetektív is). A giccs szemlélete zsörtölődés vagy szemhunyoritás: információeszménye: az intimitás; történeti szemlélete, kulisszatitok; társadalmi szemlélete: szeressük egymást, gyerekek; jellemképei: örök jó, örök rossz, örök emberi; esztétikai ideálja a siker; lélektani mércéje: a horoszkóp; bölcsessége: közhelyek és szállóigék. Egyáltalán nem megvetendő arzenál. M entségére sok mindent fel lehet hozni. Többek között közérthetőségét, amely a giccs tömegbázisa. De ez nem minden. A giccs kiszolgálja az emberek ösztönös szépségigényét - álszépségekkel, igazságigényét - áligazságokkal, romantikaszükségletét - álromantikával, az érzelmek tiszteletét - élelmességgel, jóságvágyait - szentimentalizrriussal, a tiszta erények iránti vonzalmát - eszményítéssel. Shakespeare kifejezésével élve - „a giccs mindig igazat hazudik.“ A giccs a valóság , látszatát kelti, olykor oly szuggesztív erővel, ami magával ragadja a művészetekben kevéssé otthonos nézőt vagy olvasót. S ezzel - ha úgy tetszik - elő is készíti (készítheti) a talajt a későbbi valódi műélvezetre. A giccs általános jelenség. Abraham A. Moles művében kimutatja, hogy fellelhető minden korban és minden művészetben, s a fogyasztói társadalom győzelmével éri el tetőpontját. A giccs szüntelenül jelen van, akárabűn. Agiccs édes és megnyerő... egészséges, és mentes az abszolút művészet minden bűnös szertelenségétől és túlzásától.“ Modern világunkban a nagyáruház kristálypalotája - a giccs paradicsoma. Itt minden látható és megvásárolható, ami a mindennapos „boldogsághoz“ szükségeltetik. A nagyáruház „esztétikai" katlanában olyan művészi szirup rotyog, amely édesebb a kelleténél, de amely éppen töménységében hordja azt az ábrándot, hogy élvezője valami nagyságban és kivételes előnyben is részesül. Hegel a művészetet a legmagasabtjrendü örömnek ítélte, csakhogy - mint Moles megjegyzi - senki sem élhet örökké a csúcsokon. O lykor nehéz megvonni a határvonalat a művészet és a giccs között, ámde az álságoknak az a sorsa, hogy előbb-utóbb a valóság ellenállásába ütköznek. Az álművészet rendszerint a sikervágy, a sikeréhség szülötte. A nagyobbik baj az, hogy ez a sikervágy igen gyakran eléri a célját, s a híg, olvadékony szándék sikerkultusszá terebélyesedik. A kultikus elragadtatás pedig még akkor is ártalmakat teremt, ha tisztes ügyet kívánna szolgálni. Mert a kultusz - személyi kultusz vagy tárgykultusz - kirekeszti a méltó emberi mértéket, a józan értelmet, s akarva- akartalan a komikus lejtőjére siklik. ROBOTOS IMRE
