Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1984-08-31 / 35. szám

F ormátlan, rosszul vasalt vidéki szabású ruhájában, pufók arcával, amelyet szétterpeszkedő himlőhelyek tarkáztak, de­geszre tömött aktatáskájával és klasszikusa­ival, amelyekből egy szuszra mérföldhosszú idézeteket szavalt a szöveg szépségétől itta­san és feledve zöngétlen hangja rekedtsé­gét, Málek tanár úr bizony nevetséges alak volt, amint megállt a hetedik osztály dobogó­ján. És bár külseje a diákokat a legcifrább csúfnevekre csábította, mégis ebben az isko­lában is rajta ragadt az a név, amely már húsz éve kísérte rögös pályafutásának állo­másain. „Fennkölt princípium“ - így hívták már a harmadik napon, miután végighallgatták néhány lelkes magyarázatát a latin és a gö­rög irodalom szépségeiről és hamarosan azt is elfelejtették, hogy tanáruknak rendes pol­gári neve is van. „Az erkölcs... hm... fennkölt principium, amelyet maguknak diákoknak is el kell sajá­títaniuk, egyszerűen nem engedi meg, hogy nevetséges és megvetendő cselekedeteket kövessenek el például, hogy lemásolják a szomszédjuk dolgozatát“,mondta egy napon, mialatt elmélázva nézegette a latin dolgozatfüzetek ibolyakék fedőlapját. Az utóbbi napokban csak az írásbeli feladat egyes mondataira gondolt. Méltó befejezést akart adni a hetedik osztály iskola­évének. Ez annyira lefoglalta minden figyel­mét, hogy ügyet sem vetett a környező világra, mintha az megszűnt volna számára, minden borzalmával, minden rémségével együtt. Alig emelte föl azonban csontos mu­tatóujját, amelyen örök és lemoshatatlan tin­tafoltok díszelegtek, hogy méltóságteljesen tollbamondja az első mondatot „enuntiatio- nem prímám“, hirtelen kíméletlenül félbe­szakították. Ideges kopogtatás hallatszott, és az intézet igazgatója nyitott be az osztályba, sietve betéve maga mögött az ajtót. Mintha rettentő nyomás fojtogatná, háttal az ajtó­nak tántorodott, úgy rémlett, gutaütéses szé­dülettel küzd és arra is alig van ereje, hogy fáradt mozdulattal intsen a diákoknak, üljenek le. „Rohanva jöttem Thermopylaetől, ó spár­taiak!“ súgta Riáánek a szomszédja, Mouc- ka fülébe és tréfával igyekezett elütni lázas belső nyugtalanságát. Mouőka azonban sá­padtan, ideges rossz sejtelemmel meredt az igazgatóra, meg se hallotta barátja szavait. Tétován beütötte a tollszárat a tintatartó­ba, aztán nem is tudva, mit tesz, a tollat keresztbe fektette a füzetén. A tollszár gurulni kezdett lefelé és minen fordulatnál fekete tintapettyekkel tarkázta a fehér papírlapot.- Havelka... Mouőka... Riáánek... ma­guk velem jönnek... - az igazgató hangját rekedtté tette az izgalom. Fennkölt Princípium tanár úr, akinek szi­kár mutatóujja még mindig mozdulatlanul meredt a magasba, mint amikor félbeszakí­tották a diktálását, határozottan tiltakozott:- Igazgató úr, éppen dolgozatírásra ké­szülünk... latin dolgozatra!... és a tanítás fennkölt princípiuma szellemében ezeknek a diákoknak a távolléte... A három hetedikes tétován fölkelt a pád­ból, és zajosan elrakta tanszereit. Társaikra néztek, mintha arcukról akarnák leolvasni, milyen sors is várnájuk. Emlékezetükben ijesztő élességgel rajzolódott ki annak az eszeveszett vitának minden szava, amelyet tegnap folytattak le az uszodában. A javíthatatlan Riáánek mégsem állta meg szó nélkül:- Hát ezt a dolgozatot is megúsztuk! Az igazgató nem bírta tovább. Gyors lép­tekkel kirohant a folyosóra. Fennkölt Princí­pium tanár úr felindultan hadonászva sietett utána. Nem fért a fejébe, hogy éppen három legjobb tanítványa, akiknek fogalmazványát oly'szomjas kíváncsisággal várta, nem vehet részt a dolgozatírásban. Havelka, Mouőka és Riáánek, a három hetedikes közben az ajtóhoz ért. S ekkor döbbenetes rémülettel felismerték, mi vár rájuk. Az ajtónyíláson keresztül három, szür­ke bőrkabátos férfit pillantottak meg, akik hanyagul a folyosó világos nagy ablakának azoknak a neveit, akiket aznap kivégeztek, mert helyeselték a Heydrich ellen elkövetett merényletet. Ők is köztük voltak: Havelka Frantiáek, Mouőka Karel, Riáánek Vlastimil. A tanárok már reggel hét óra után össze­gyűltek a tanácsteremben. Némán ültek, mintha egy szót sem volnának képesek kimondani. A júniusi nap sugara megvillant a tanácsasztal fényezett lapján. A fénynyalá­bokban sárgán aranylott a por. A húsz em- y bér, akik rémületükben elvesztették lábuk alól a talajt, úgy tántorgott a világos terem­ben, mintha örök éjszaka borult volna sze­mükre. Tehetetlenségüket csak növel­te, ha egy-egy újabb kartárs érkezett közé­jük. Kaltner, a cseh nyelv tanára, egy komor- képű, feketeüstökű férfi, aki azelőtt október llyesztő csendben felolvasott egy húsz sornyi nyilatkozatot, amely csöpögött az al­jasságtól és a szolgalelkúségtöl. Aztán le­csavarta töltőtolla kupakját, a papirost a ta­nári kar legidősebb tagja elé tolta és beideg- ződött lakájmozdulattal odakínálta neki a tol­lat. A hittanár, hetvenéves aggastyán, aki az ég tudja, hány éven szogálta már az államot, remegő kézzel fölemelte az ívet és gondo­san, szinte szótagolva még egyszer elolvas­ta a szöveget. Amikor végére ért, a papirost az asztal alá ejtette. - öreg ember vagyok. A sír szélén nem fogok hazudni... A tanári kar erre úgy döntött, hogy a nyilat­kozat helyett a bűnös hetedik osztály diákjai­hoz beszédet kell intézni, amelyben elitélik társaik elvetemült tettét és ezt a beszédet az osztálykönyvben is megörökítik. deszkájára támaszkodtak. Mouőka vissza­nézett az osztályra, könyörgő pillantását sor­ra jártatta az arcokon, mintha súgást várna, hogy válaszolhasson egy rettenetes kérdés­re. Lázas homlokát kiverte a veríték. Havelka Franta, aki az első padban ült, még visszafu­tott a helyére, riadt, szinte öntudatlan moz­dulattal lecsattantotta a tintatartó fedelét és visszatért Riáánek mellé, aki már a kilincset fogta. Riáánek nem fordult vissza. El sem búcsúzott. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, je­ges borzongás futott végig az egész hetedik osztályon. Ezerkilencszáznegyvenkettő júni­usa volt... Fennkölt Princípium tanár úr öt perc múlva visszatért az osztályba. Lábai remegtek, bo­torkálva ment a katedrára. Lerogyott, a szék­re, magas domború homlokát csontos kezei­be temette és idegen, gyermekesen pana­szos hangon halkan sopánkodott:- Hallatlan... hallatlan! Végre mégis összeszedte magát, szembe nézett a rossz sejtésbe dermedt osztállyal és rekedten dadogta:- Az osztálytársaitokat... letartóztatták ...Micsoda... hallatlan... félreértés... Az én... az én... tanítványaimat... Este hét órakor a borzalmas sejtelem valóra vált. A helyi hangos újság közölte huszonnyolcadika alkalmából hazafias fűzfa- poézissel tisztelte meg a helyi lapokat, nyug­talanul járkált az ablakok között és meg­megszakította a napsugarak áramlását. Hirtelen megragadott egy széket és háttal az ablaknak kezét szorosan a szék támlája köré kulcsolta, mintha támasztékot keresne a gonosz gondolathoz, amelyet a séta érlelt meg alacsony homloka mögött. Őskori szörnyhöz hasonlította a vakító reggeli sugáí- özönben, amikor eszeveszetten felüvöltött:- Ide vezet a lázongásuk! Sorra lemészá­rolnak mindnyájunkat! Akárcsak a tábori- tákat! Az iskola igazgatója halkan felnyögött, szívroham kínozta. A többiek egy szót sem ejtettek. Szinte lélegzetüket is visszafojtot­ták, mintha ítéletüket várnák. Csak a történe­lemtanár, egy kerek képű stréber merészelte megtörni a csendet. Aktatáskájából egy négyrét hajtott ív papirost vett elő, kiteregette az asztal lapján és behízelgő hangon, amelynek szokásos émelygösségét a rémü­let sem bírta megtörni, kijelentette:- Kartárs urak, föltétlenül szükségesnek tartom, hogy haladéktalanul őszinte odaadá­sunkról biztosítsuk az államtitkár urat és Moravec miniszter urat. Bátorkodtam előre megszövegezni...- De ki tartsa meg a beszédet!? A cseh nyelvtanár és történész egyszerre felelték:- Természetesen az osztályfőnök! Mindnyájan fellélegeztek, mint akik feje felől súlyos veszély múlt el. Fennkölt Princí­pium tanár úr hallgatagon meredt egybekul­csolt két kezére. O volt a hetedikesek osz­tályfőnöke. A római hetessel jelzett ajtó mögül nesz sem hallik. Hová lett az örökké zsivajgó méhraj, amely tegnap még vidáman zsibongott az ajtó mögött? Fennkölt Princípium tanár úr benyit osztálya ajtaján. De a taníványai, akik üdvözlésére felállnak, ma már nem azok, akik tegnap voltak. Szinte ködfátyoion keresztül ismer rájuk, az agyába beidegzödött ülésrend szerint. Az elmúlt éjszaka mindegyikük az Acheron túlsó partján járt, elkísérve a Hár­mat, akinek ma üresen ásít a helye. Amikor a tanár a katedrához ült, a diákok is gépiesen leültek. Nem voltak többé osz­tály. Nem voltak többé közösség. Mindegyik e f n e h P n V r s / j< z n n ü t( L n c r I i i r r I r I : i { I t \ f t t \ i < i í 1 i I 1 ( i I i I ( I I M\/°gnek a sátrak sorai, morajlik a fólia­IMV tenger. A szélcsapások a Kis Óuna felőli Török dombokról törtek a falura, miután a férfinépet már elnyelték a kora reggeli vonatok és autóbuszok. Ahogyan az asszonyok mond­ták: a semmiből érkeztek, alattomosan, gyilko­sán. Pedig a rádióban virradatkor úgy jelezték: Közép-Európa fölött felhőtlen az égbolt Csapa­dék a későbbiek során nem várható. Az enyhülés tovább tart. Elmondta ezt Budapest, s a szlovák rádió is. A nehézség csapjon az ilyen enyhülés­be! Mi több, tíz óra felé esett, s a nap is sütött. „Az ördög veri a feleségét“ - gondolták az asszonyok. Bezzeg most sehol sem tartóztatták a postásnőt egy-két szóra, amit azért se tehet­tek volna az arra ráérők, mert ő is ott sóhajtozott valahol kertjük sarkában. Lajtánét a tanító ezekkel a szavakkal bocsá­totta el: És ahányszor majd kitör a ribillió, idejön majd a gyerekért?! Mikor a tanító visszafordult, szemével Lajta Gyulát kereste, de annak nyoma veszett. Az osztály dacosan hallgatott. A gyerek talán akkor esett talpra az iskola udvarán. Kiro­hant a kapun, s loholt az első útkereszteződésig. Lajtáné csak itt ért a nyomába.- Hagyja, idesanyám - lihegte a fiú, s föl­emelte bal kezét az első gépkocsi láttán. A Tatra lomhán, nyöszörögve állt le. - Co by si chcel- kérdezi a sofőr, de a tízéves gyereknek befűl a nyelve az idegen szó hallatán.- Semmit, semmit - szól Lajtáné, de már állítják a következő kocsit. Emberükre találnak.- Álljanak meg a parkettgyárnál - kéri a gyerek -, üzenjen be Lajta Gyuláért, mondják meg idesapámnak, hogy a szél fölrúgja a sátrakat. A gyerek lohol az iskolába. Gyorsabb is, mint maga gondolná, mert a szél ökleli, kergeti. Ásó, kapa csattog, még több földet hánynak a sátrak oldalsó tövébe. De nem egy fóliasátor csak azt mondja: nyissz-sz, csatt-t, nyekk-k és repül, mint egy óriásszárnyú sirály.- Nagy lapáttal ver az ég - sommázzák a nyugdíjasok, mert az ö karjaikban bízik most a menyecske, de a komaasszony is csak az ö erejükben reménykedik. Szoknyás had verekszik a széllel. Úgy emel­kedik és süllyed a fólia a tartószerkezet fölött, akárcsak a lélegző tenger. Panaszos hangok vegyülnek ebbe a sóhajba, a vasbordák ívelése nyögdécselve állja a püfölést. Alattuk mélybarna a föld, s rajtuk megannyi ékességként, zöld smaragd színben kígyózik a reteklevelek sora, itt-ott már kikandikál piros buggyos hasa. Fölöt­tük könnyű pára úszik, s a szélpöffek idején záporként permetez a fóliára tapadt nedvesség. A nap már délidőt jelez, s a hőmérő higany­szála már tizennyolc foknál tart, odabenn a sát­rak alatt a könyú pára tejszerű köddé változik. Kellene a levegőcsere, a szellőztetés, mert ez a gőzfürdő nem sok jót hoz magával. Tartós meleg esetén felnyúlik a növények szára, amiért is a tápanyagot elorozzák a gumó elől, hogy aztán magszárba szökkenjenek. A bátrabbak megkísértik a sorsot, résnyire nyitják a sátrak kapuit. Előzőleg fóliacsíkokat hoznak le a padlásról, karókat vernek a földbe, ahhoz csomózzák asszonyi kezüknek minden erejével a csík egyik végét, míg a másik végére nehezéket kötnek, s ennél a végénél fogva ^tjhajítják a szalagot a sátor boltozatán. Pedig az ember azt mondta, kétméterenkénti lefogatás elég. Azt meg is tette. De az asszonyok aggód­nak, mert szellőztetni kellene. Legalábbis az ajtóknál több szalaggal biztosítják magukat és a fóliát. De nem elég súlyos a nehezék, a szél papírsárkányként sodorja odébb a sátor gerin­cén. Kemény fából készült karót kerít Lajta Ilonka. Kiáltás tör ki melléből, mikor elhajítja a fát. A hirtelen mozdulattól elveszíti egyensú­lyát, megcsúszik a síkos földön, térdre hull. El nem sírná magát. Ugrik és szalad a sátor túlsó oldalára Lucskos már egészen derékaljig, de mit bánja most ő azt. ember kedvére játszott. - A tyúkok a konyhaaj­tóba tojtak - mondja nagy kedvvel Ilon az ő Gyulusának. A férfi huncutul maradna, de a legmegbízhatóbb kalendárium megmutatja a legrövidebb utat a kertbe. A fenséges megúj­hodás... Erre készül föld, bokor, ember. Még a városbelieket is megmozdítja, nemhogy a kerttulajdonosokat. Mert milyen legyen az ember - okosítja most a férfi az ő Ilonkáját. Megmutatja nagy tenyerét, majd mellére teszi és mélyen meghajol. Az asszony fogafehérje meg­villan, amint felkacag. A barázda nő mögöttük. Szél nem rebben. Madár szól. A nap nevetve gurul. Igaz lehet, hogy ebben a pillanatban valahol éhségtől rúgja fel lábait az égnek egy ember? Lehetséges, hogy valahol most inc nak egy kísérleti felderítő repülőgépet? És n történhet, hogy valahol éppen egy ankétot deznek a falu emberének megváltásáról?^ ne legyen többé a föld rabja? Ilyen titkokat t Gyula nem fürkész. Tudja azt, hogy a rr február húszadikától március első napjaiig „i vetni. Tudja, hogy kettő, három fokon I csírázni, és három-hat fokos hideget is e POÓR JÓZSEF megfelelő edzettség esetén, és optimális hí nye a tizenhárom-tizenöt fokos meleg. Azt a kisfia tudja, hogy reggeltől estig enné és e amire a tanító azt mondja: Jó étrendi ha van, C-vitamin tartalma jelentős. A legfonto: az, hogy Lajta marka tudta azt, aatíre < rávezette. Olyan marok volt az, mellyel egy osztályú kalapácsvető sem vallott volna gyent. Estére pedig álltak a fóliakonstruk oldalaikon kiásta az árkokat, nyolc óra i Bezzeg három héttel ezelőtt milyen más volt a csütörtöki reggel. Gyula szabadot kért a par­kettgyárban, de mintha a falu összes férfija azt tette volna. Ám a falu emberét szólítja az időjá­rás, nógatja az asszony, a legmegbízhatóbb kalendárium. De ösztökéli benső kényszere is, amint a kiolvadt föld erős szagot kezd árasztani magából, mely serkentőszerként dobogtatja meg szívét, lelkét. Kell a fenének olyankor a kávé meg a cigaretta. Egy üveg bor ha kerül, annak nem lesz ellenére, még az asszonyság is rááll egy pohárkára, de már csak a munka hevében. Akkor reggel, mintha bemutató játszó­dott volna a falu utcáin. Furgonok, kettő, három-, négykerekű, házilag barkácsolt törpetraktorok prüsszögnek és szaladnak virgoncán különféle földmegmunkáló szerkentyűikkel, de láthatók negyvenéves teherkocsik, meg a gépek széles skálájából megannyi régi furcsaság, hogy a ku­tyák nem győzik megugatni és meghajszolni amazokat. Micsoda reggel volt! Még a gyerek is sírva ment iskolába. Azon kívül minden az

Next

/
Oldalképek
Tartalom