Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-06-15 / 24. szám
A ház hatalmas, emeletes. Kopogok a bejárati ajtón. Nincs válasz. Végül a pinceablakból, térdmagasságban kukucskál ki egy kendős fej:-Itt vagyunk, lent. Hátulról tessék jönni! Hátulról megyek. Lefelé - az emeletes házba. Vagy négyszer négy méteres mindenes helyiségbe érkezek. Van itt tűzhely, heverő, mosdó, televízió - minden. Minden, ami a mindennapi élethez szükséges. Fel, a „házba“, a földszintre, az emeletre nem is kell menniük napokig, néha hetekig sem. A szobakonyha helyiség a család számára a lakótér. És most is, mint mindig, ha hasonló helyen járok, felvetődik bennem a kérdés: akkor minek épült föl ez a nagy ház, ha nem lakják? Rákérdezek. A Duna menti faluban az emlékezetes árvíz után sorjában épültek a hatalmas házak. Akkor az emberek csak lakást akartak a régi helyébe: hajlékot, otthont. Nemjgen adtak a formára. De épültek, épülnek a faluban azóta is házak. Ám a helyzet szinte alig változott. Hiába, hogy ma már nem sürgeti őket a fedélnélküliség; hiába, hogy ma már maradna idő és pénz is az ízléses megoldásokra; hiába... Hasonlóan ormótlan, ízléstelen házak épülnek, egyik a másikat követve. Mintha csak az egykor megkezdett sort kötelező lenne hasonló módon folytatni. Tudom, nemcsak a Duna menti falvak házai, épületei olyanok, amilyenek. Országszerte jellemző a kép: falvaink építkezési stílusa egyhangú, szürke. Emeletes, robusztus, ízléstelen, versenyszellemben épült házak sorakoznak egymás mellett. Ritkán töri meg a sort egy-egy földszintes, hangulatos, építészetileg nagyon egyszerűen, ízlésesen megoldott építmény. Pedig nyilvánvaló, hogy melyik forma lenne á kívánatosabb. Főleg annak tudatában - s erről lesz szó az alábbiakban hogy a nagy, emeletes házak, a legtöbb esetben kihasználatlanul állnak. Jobbik esetben is csak ritka alkalmakkor, esetleg ünnepnap népesítik be a szobákat. Hiszen az év nagy részét a család az alagsor mindenes helyiségében, vagy a házhoz ragasztott mellék- épületben, a „nyári konyhában“ éli. Sok itt az ellentmondás. Mert hogy is van ez? Az ember gürcöl, dolgozik, takarékoskodik, kölcsönöket vesz fel. Az építkezés ideje alatt lót-fut, mérgelődik, idegeskedik az anyagbeszerzési gondok miatt. Káromkodik, hogy a kőművesek, víz- és központifűtés-szerelők méregdrágán dolgoznak. Nem megy nyaralni, kirándulni - minden erejét, pénzét a házépítésbe öli Aztán két-három-öt év alatt elkészül a nagy mű. Áll a ház. Megint néhány év, amíg helyére kerül a berendezés. S aztán? Mint aki jól végezte dolgát, gyönyörködik művében. Hízelgő a tudat: ő is épített házat, neki is telt nagyra, palotára. Végül is: értéket hozott létre - önmaga és a társadalom részére. Csakhát, a házak azért épülnek, hogy lakják, használják őket. És nem azért, hogy hivalkodjanak velük, mutogassák őket. Igen, igen... Ez így mind szép, mind igaz, talán nem is vitatkozna velem senki. Csakhát merőben más a gyakorlat. Az asszony a mindenes helyiségben hellyel kínál. Mondom, lányukat, a falu ifjúsági szervezetének vezetőjét keresem.-Jaj, lelkem - mentegetőzik - már itthon kéne lennie, de biztos megint valamilyen gyűlésük van. Várja meg, csak jön már. Várok, s közben beszélgetünk. Beszélgetünk a házról, a mindennapokról, a munkáról. Megtudom, hogy tíz évvel ezelőtt épült a régi, hosszú parasztház helyére az új épület. A földszinten van három szoba, konyha, fürdőszoba, mellékhelyiségek. Fent, az emeleten úgyszintén. A háziasszony világéletében háztartásbeliként dolgozott, a férfi pedig a szövetkezetben traktoros. Két gyermekük van. A szövetkezet könyvelőségén dolgozó tizenkilenc éves Kati, és a tavaly műszaki főiskolát végzett Feri.- Amikor elkezdtünk építkezni azzal számoltunk, hogy a gyerekek közül valamelyik biztos itthon marad, velünk lakik majd. Az emeletet neki építettük De a Ferire már nem számíthatunk. Megnősült, a városban maradt, ott lakik az anyósáékkal, bérházban. De itt van még Kati.- Szóval mégsem áll majd kihasználatlanul a ház? Az asszony szorosabbra köti kendőjét.- Benne nagyon bíztunk, de 6 is itt hagy bennünket. A vőlegénye a közeli városban lakik. Kati a lagzi után hozzá költözik - mondja és hátat fordít, nehögy meglássam az arcára futó könnycseppeket. - Nem örülünk ennek, de mit tehetünk. Vénségünkre magunkra maradunk ebben a nagy házban. Es tudja, most már okos mindkét gyerek. Nem hallunk tőlük mást csak azt, hogy minek építkeztünk, hogy inkább használtuk volna föl okosabban azt a temérdek pénzt. Demi csak nekik akartunk jót. Tudom, nehéz lenne megmagyarázni ennek a minden bizonnyal jószívű anyának, hogy gyermekeinek döntése mögött nem a hálátlanság húzódik, hogy ök nem a szülőknek fordítanak hátat, hanem.. Hanem, esetleg a falusi életformának; esetleg a kényszer, a jobb boldogulási lehetőségek ezt a megoldást követelik tőlük. Nehéz valamit is mondani, hiszen a szülőkben egy világ, egy álom omlott össze. S talán képletesen a ház is, amely számukra az élet értelmét jelentette: a jövőt, az öregkort, a gyerekek közelségét, a gondoskodást. Nem maradok tovább. Katit inkább a buszmegállóban várom meg. Évek óta ismerem a falu 74-es számú házának gazdáját, Imrét. A szövetkezetben dolgozik, etetőként. Többször vendégeskedtem már nála. Most is meghív Nem utasítom vissza. Imre tizenkét évvel ezelőtt építette föl hatszobás, emeletes házát De a nagy ház még kész sem volt, amikor már az udvar végében elkészült a kis szoba-konyhás melléképület. Abban laktak, amíg felépült a nagy ház, s abban maradtak azután is. Talán abban is fognak meghalni. Imrének három gyermeke van, három fiú. Úgy tervezte feleségével, hogy a három gyermek közül az egyik, a legfiatalabb majd velük marad, övé lesz az új ház. A másik kettőnek pedig segített az új utcában a házak építésénél. Megnősült a legfiatalabb, Karcsi is. Hozta is a fiatalasszonyt a készbe, az új házba, de... De fél év után a menyecske összecsomagolt, s azt mondta a férjének: vagy vele tart, vagy elmegy egyedül. Vissza a szüleihez. Az elhatározás oka: a menyecske nem jött ki az anyósával. Karcsinak nem maradt más «választása, követte a feleségét. Most a szomszéd faluban élnek, egy szobájuk van. Imre és asszonya sértett, kiábrándult. Ahogy a Karcsi gyerek elment, bezárta a lakást. Az asszony persze fel-feljár a házba: kiszellőztet és sopánkodik, sóhajtozik az üres szobákat járva. Kisírja ott magát, aztán újra bezárja a házat. Imre ha nehezen is, de megbékélt a tudattal: fölösleges, kihasználatlan művet alkotott. Egyszer merészkedtem feltenni a kérdést:- Miért nem lakjátok ti a házat, mégis csak kényelmesebb lenne ott? Talán sértette önérzetét, hiúságát a kérdés, nem válaszolt. De minden bizonnyal elgondolkozott rajta, mert egy másik alkalommal ezt mondta:- Gondoltam már én is arra, hogy felköltözünk a házba, de valahogy nem vagyok rá képes. Megszoktam a szobakonyhát. Itt kéznél van a kert, minden. Nem kell lépcsőket mászni, nem kell lehúzni a cipőmet, a sáros csizmámat. Itt a gumit könnyen feltörli az asszony, de ott szőnyeg van. Meg hogy nézne az ki, hogy hazajövök a tehenektől, felmennék a házba, betelepednék a fotelba. El sem tudom képzelni. Jó ez már nekünk így, ahogy van. Azt most már meg sem merem kérdezni: akkor mi lesz a nagy házzal? Új utcasor nyílt az alig ezer lakosú faluban. Huszonnyolc ház épült föl néhány év alatt. Egytől egyig mind hatalmas. Végigjárom többször az utcát, beszélgetek az emberekkel. Kérdezősködöm, miért ilyen házak, tervek mellett döntöttek. Hamar kiderül, hogy a járási nemzeti bizottság építésügyi osztályán az eléjük tett tervekből válogattak. A többség emeletes házat akart, így annak is, aki esetleg földszinteset készült építeni, igazodnia kellett a többiekhez. Meg aztán, a huszonnyolcból csak egyetlen ember akart földszintes épületet. A többiek igazodtak a falu, a környék építészeti stílusához. Igazodtak ahhoz az íratlan szabályhoz, amely eluralkodott mindenfelé. Mármint: az építkező egyben kivagyiságát, gazdagságát is kifejezi azzal, milyen házat épít. Ha valaki csak földszinteset épít, arról a falu szája hamar elterjeszti: azért, mert nem telt neki nagyobbra. S ugyan ki szeretne pénztelennek, nincstelennek feltűnni a falu szemében. ..? Senki. Aki elvétve mégis vállalkozik erre, nem követi a „divatot“, azt a falu jó ideig a száján hordja, nem épp hízelgő jelzőkkel illeti. így járt a H. család is Egyszerű, ízléses, földszintes, négyszobás, lapos tetős házat készültek építeni. Olyan formás szép házat. Hamar híre ment a tervüknek. S mivel fiatal házasok voltak, s a fiatalok szülei nem dúskáltak anyagiakban, rájuk fogták, azért, mert nem telik nagyobbra. Nincs pénzük - mondták s talán még azt a kis viskót se tudják tető alá hozni. Kőművest, szakmunkást is csak elvétve kaptak, mivel a szakmában elterjedt- hogyan, hogyan nem - H.-ékhoz nem érdemes menni dolgozni: ott nincs pénz, nem tudnak fizetni sem. H.-ék nem adták fel egykönnyen. Ami munkát csak lehetett elvégzett a család, s ha akadt kőműves, annak hetekkel előre fizettek.- Nagy ára volt a különcségnek- mondja a fiatal házigazda. - Nagy ára, de akkor sem hajoltam meg a divat előtt. Mondjanak, amit akarnak. Én nem akarom egy életen át a ház adósságait nyögni. Nekem lakás kellett, kellemes otthon, ahol jól érzem magam. Ma már megvan. De nem biztos, ha most kezdeném, hogy újra végigjárnám ezt az utat. Mert gonoszok tudnak lenni az emberek, ha valaki eltér a bevett szokásoktól. Az új útca házait csupa fiatal család építette. A legtöbbjük - már akikkel sikerült erről a témáról beszélgetnem - eleve olyan házról álmodozott, amilyet építettek. Többen nyíltan megváltották: azért, hogy ne maradjanak le a szomszéd mögött. Az emeletes házak öt-hat-hét szobásak. Nincs egyetlen család sem, amely a ház minden helyiségét lakná. Legtöbbjük csak a földszinten rendezkedett be. Az emeletet a ma még bölcsödés, óvodás korú gyermeknek tartogatják. De a földszinten is csak a konyhát lakják- meg a hálószobát. A konyhában fogadják az alkalmi látogatókat, ott telik el életük legnagyobb része. Vannak családok, amelyek ezt sem engedték meg maguknak. A házhoz épített mellékhelyiségben élnek. Óvják, védik az új házat, annak berendezését:- Minek piszkítsunk ott, csakhogy több legyen a takarítás? - mondja egy fiatal háziasszony a kertben- Este feljárunk aludni, de egész nap a kinti konyhában vagyunk - mondja az autószerelő házigazda.- Kicsik a gyerekek, tönkre tennék a berendezést. Nem azért vettük a drága bútort - mondja az anyuka, aki a féltve őrzött ház kulcsát mindig a zsebében hordja.- Sosem tudjuk, ki jön a házhoz. Ha vendég érkezik, hadd tudjuk a tiszta, szép szobákat megmutatni. Mert tudja, ahol laknak, ott nem lehet mindig rend- mondja a fiatalasszony a házhoz „ragasztott“ épületben P -ék is a ház melletti mindenes helyiségbe vezetnek, ahol nagy a fölfordulás A háziasszony épp a nagymosással van elfoglalva, közben még süt is. A mosáshoz a vizet a tűzhelyen melegíti.- Van fönt fürdőszoba - mentegetőzik- bojler, melegvíz, de nem akarok ott rriocskítani. A beszélgetés során azonban kiderül, hogy a fenti fürdőszobát hetente egyszer mégis használják. Szombat este, amikor megfürdik a család. Akkor aztán gyorsan bebugyolálja a két gyereket, s lehozza őket ide a konyhába Utána kitakarítja a fürdőszobát, s egy hétig megint nem lép oda senki. Megnézheti, nálunk mindig rend van- mondja büszkélkedve, s végigvezet a nagy ház minden helyiségén. Valóban rend van. Csakhogy ez a félelmetes, katonás rend a múzeumok, a lakatlan házak rendjéhez hasonlít. Menekülök ebből a „szellemek“ lakta házból. Azon töprengek, az új utcasorházai között járva, hogyan kellene ezt a szellemet kiengedni a jól bezárt palackból. Mert ki kellene engedni, ez biztos! ZOLCZER JÁNOS ÚJ SZÍ 8 1984. VI. 22 (Molnár János felvétele) • Épül az új házsor. Vajon használják-e majd az összes szobát?
