Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-06-08 / 23. szám
ÚJ szú 5 1984. VI. 8. EMIGRÁNSOK, AKIK HAZATÉRNEK OROSZORSZÁGBA Nyugaton ezerféleképpen lovagolták már meg az Oroszországból külföldre távozottak téNyugaton ezerféleképpen lovagolták már meg az Oroszországból külföldre távozottak témáját. De vajon mennyit tud a világ a repatriált oroszokról? Azokról a százezrekről, akik hazatértek és térnek haza szülőföldjükre, amely a világ vezető szocialista hatalma lett. Az oroszországi szocialista forradalom első perceitől fogva - vagyis immáron hetedik évtizede - alakítgatják külföldön ,,a kommunista rendszer szörnyűségei elől menekülő“ orosz emigráns legendáját. Ez az emigráns-figura éppen annyira megszokottá vált a nyugati regényekben és filmekben, amennyire távol áll a valóságtól. Mindamellett ez az irodalmi alak igen életképes, minthogy évtizedek munkájával formálták meg, és sajnos, nem éppen orosz emberek részvétele nélkül. Mihail Csehov, a neves emigráns színész még a húszas években pompásan alakított Párizsban orosz herceget, akit a szükség arra kényszerített, hogy egy francia nagypolgár otthonában szolgaként vállaljon munkát. Óriási közönségsikere volt a néma zárójelenetnek: a herceg az Orosz Birodalom maradványainak valamiféle jubileumi ünnepségére készül. Felölti magára gondosan megőrzött aranysujtásos egyenruháját, az ajtó felé tart, de menetközben felemeli a szemetesvödröt, hogy levigye a szeméttárolóhoz. Egyenruha ide, egyenruha oda, csak nem kockáztathatja állását azzal, hogy nem teljesíti tisztességgel kötelességeit. .. Talán mondani sem kell, hogy a nézők ezzel a „kedves és megnyerő“ arisztokratával rokonszenveznek, aki annyit szenvedett érdemtelenül a forradalom miatt. Párizs e percekben természetesen nem gondolt azokra a francia arisztokratákra, akik a győztes forradalom elől Oroszországba menekültek. E pillanatban a közönség abban a szilárd meggyőződésben szemlélte a darabot, hogy a külföldön élő orosz feltétlenül herceg, akit tönkretettek a tudatlan bolsevikok, vagy tábornok, akire érthetetlen módon vereséget mértek a tudatlan vöröskatonák, vagy pedig olyan értelmiségi, akit a bolsevikok nem méltattak érdemei szerint. Elég a példákból. De vajon mi volt a helyzet a valóságban? Hiszen a fehér hadseregek, amelyeket a forradalmi nép az ország határain túlra kergetett, csakúgy, mint a világ hadseregeinek zöme, alapjában véve katonákból álltak, nem pedig tábornokokból. Ám nem is ez a legfontosabb. Elhibázott maga az az elképzelés, miszerint az orosz emigránsok túlnyomó része elutasította a forradalmat, és emiatt szökött külföldre. EMIGRÁNSOK EGYENRUHÁBAN ÉS ANÉLKÜL Az Orosz Birodalmat legtöbben még a forradalom előtt hagyták el, a cár idejében, akit a mostani emigráció szentté szeretne avattatni. Az úgynevezett „első hullám“ részvevői, akikből az orosz emigráció gerince alakult ki, a teljes jog- fosztottság és a kilátástalan nyomor elől menekült. A XIX. század elejétől a XX. század elejéig több mint 4,5 millióan települtek át az Újvilágba. A népes „első hullámhoz“ tartozó tipikus orosz emigráns korántsem viselt tábornoki egyenruhát vagy szmokingot. A leggyakrabban sokgyermekes munkásember volt, aki odahaza egyre csak küszködött a nyomor ellen, azután legyintett egyet a cáratyuskára no meg a birodalmára, és nekivágott az óceánnak: hátha ott szükség van két dolgos kézre, hátha ott jobban alakul az élete. VISSZATELEPÜLÖK A FORRADALOM UTÁN Meg kell mondani, hogy éppen a forradalom előtt kivándorolt emigráns dolgozókból verbuválódtak a visszatelepülök első csoportjai - nyomban Szovjet- Oroszország megalakulása után. Az 1921. augusztus 22-i kormánydekrétum meghatározta, miként juthatnak szovjet állampolgársághoz az említett kategóriába tartozó személyek. 1922 októberétől 1925 augusztusáig - tegyük hozzá, olyan időszakban, amikor Oroszország az aszály és a háborús pusztítások következtében tragikusan éhezett - 21 paraszti csoport (2698 fó), valamint 11 ipari munkás-csoport (3249 fő) kért letelepedési engedélyt a Szovjetunióban. Az úgynevezett szabadfoglalkozásúak kategóriájába tartozók közül 1773-an egyéni elbírálás alapján kaptak ebben az időszakban engedélyt a beutazásra. Valójában hány ember jutott az emigránsok sorsára az 1917. évi októberi forradalom és a négyéves polgárháború nyomán? Az 1921 -ben elvégzett számítások szerint 1,5-2 millió fó. Figyelembe véve az ország akkori 150 milliós lélek- számát, ez mintegy egy százalékot jelentett; ami semmiképpen sem tekinthető tömeges menekülésnek. Ám sokan visszatértek szülőhazájukba azok közül is, akik fegyverrel a kézben aktívan harcoltak a szovjethatalom ellen. Létezik egy 1921. november 3-i keltezésű dekrétum, amely amnesztiában részesíti a fehérgárdista katonai szervezetek egyszerű tagjait. „A szovjethatalom - mondja ki a dekrétum - nem lehet közönyös azoknak a munkásoknak és parasztoknak a sorsa iránt, akik tudatára ébredtek eltévelyedésüknek, és most vissza akarnak térni hazájukba, hogy becsületes munkával tegyék jóvá hibájukat, és segítsék a népgazdaság helyreállítását.“ Az 1921-es esztendőben több mint 120 ezer egykori fehérgárdista tért vissza Szovjet-Oroszországba: nemcsak egyszerű katonák, hanem tisztek is. Ez a folyamat nem volt egyszerű, és bővelkedett drámai epizódokban. Azokat, akik haza készülődtek, az egykori ezredtársak a bolsevikok által végrehajtott tömeges kivégzésekkel riogatták, ha pedig ez sem hatott, maguk lőttek rájuk, (gy gyilkolták meg Szófiában Alekszandr Agejev orosz tisztet, a Hazatérők Szövetségének egyik szervezőjét, a Vissza a Szülőföldre című lap szerkesztőjét. Az említett újság első számában a következő sorok olvashatók: „Arra hívjuk fel az orosz emigráció minden becsületes tagját, mindazokat, akiknek drágák szülőhazánk érdekei, hogy tömörüljenek szervezetünk zászlaja alá, és velünk együtt lássanak hozzá azoknak a hibáknak a kijavításához, amelyeket tudatosan vagy öntudatlanul követtünk el." Ezért a felhívásért Agejev az életével fizetett. A fehérorosz mozgalom vezéreit, akik támogatásra leltek külföldön, különösen aggasztota a régi orosz hadsereg főtiszti állományának hazatérése. Márpedig szép számmal akadtak a legfelsőbb katonai vezetők között is olyanok, akik a repatriálást válaszottták: Szekretov tábornok, egykori hadtestparancsnok, Gravic- kij tábornok, volt hadosztályparancsnok és sokan mások. A cári hadsereg tábornokai és ezredesei, akik a katonatisztek rétegében érvényesülő szolidaritásból eredőn az ellen- forradalom oldalára álltak, most rádöbbentek, milyen bűnt követtek el népükkel szemben. Mostantól fogva csatlakozni kezdtek az orosz törsztiszti állománynak ahhoz a részéhez, amely sehová sem távozott Oroszországból, és nyom bein a forradalom oldalára állt. A „nem menekülők“ aránya igencsak jelentős volt. Elég, ha utalunk arra, hogy már a polgár- háború idején 250 egykori cári tábornok harcolt parancsnoki posztokon a Vörös Hadsereg soraiban. Nagy port vert fel az is, hogy Ignatyev gróf, az Orosz Birodalom párizsi katonai attaséja elismerte a szovjethatalmat. Szigorú értelemben a grófot nem is lehetett emigránsnak tekintenie az októberi forradalom idején Párizsban tartózkodott, és diplomáciai posztján tovább teljesítette kötelességeit Oroszország érdekében. Ignatyev jelentős pénzösszegek fölött rendelkezett. Sok millió frankot utaltak át neki az első világháború idején francia fegyverek vásárlására. Kezdetben a cári kormány küldte a pénzt, majd a burzsoá Ideiglenes Kormány, amely 1917 februárjától, a monarchia megbukásától az októberi szocialista forradalomig volt hatalmon. A fehéremigránsok vezetői a továbbiakban - a maguk szemszögéből logikusan - arra számítottak, hogy Ignatyev gróf, aki a monarchia elitjéhez tartozott, feltétlenül átadja majd ezeket a milliókat a bolsevikok elleni harc céljaira. De nem így történt. Ignatyev, a becsületes orosz hazafi nemcsak salját magának nem vett el egyetlen centime-ot sem a francia bankokban a nevén levő összegekből, hanem meg is őrizte azt a pénzt az orosz nép hasznára, ellenállva eközben mindenfajta intrikának és provokációnak. Ignatyev 1937-ig a párizsi szovjet kereskedelmi kirendeltségen dolgozott, majd hazatért. A Vörös Hadseregben altábornagyi rangban szolgált, és megírta memoárját, melynek egy részét a második világháború idején a szovjet központi folyóiratok közölték. Az emlékirat óriási sikert aratott. Ignatyev „ötven év szolgálatban“ című könyve - amely a szerző visszaemlékezéseit tartalmazza - teljes terjedelemben 1950-ben jelent meg Moszkvában. NEM A NYÍRFÁK ÉS NEM IS A TEMPLOMOK... A húszas évek közepe táján kezdtek visszatérni a Szovjetunióba az oroszországi értelmiségnek azok a kimagasló képviselői, akik kezdetben nem értették meg és nem fogadták el a forradalmat. Ezek soraiban említhetünk olyan kiváló írókat, mint Alekszej Tolsztoj és Andrej Belij, olyan sajátosan orosz festőművészt, mint Ivan Bilibin vagy a világhírű zeneszerzőt, Szergej Prokofjevet. Ezek az értelmiségiek jobbára olyan emberek voltak, akik a forradalom előtti Oroszország kiváltságos rétegeiből kerültek ki, és akik egyáltalán nem nyomorogtak Nyugaton. Hazatérése előtt Alekszej Tolsztoj a következő üzenettel fordult külföldön élő honfitársaihoz: „Jómagam természetes típusa vagyok a szomorú kálváriát végigjárt orosz emigránsnak. A fehérek és a vörösök nagy harca idején a fehérek oldalán álltam. Fizikai gyűlöletet éreztem a bolsevikok iránt. Az orosz állam romba döntőit, minden baj forrását láttam bennük... A vörösök felülkerekedtek, a belső háborúság véget ért, mi, Párizsban élő orosz emigránsok azonban továbbra is az egykori háború inerciája jegyében éltünk. Képtelen híresztelések és fantasztikus remények tápláltak bennünket. Napról napra újból megjelöltük azt a határidőt, ameddig a bolsevikoknak meg kell bukniuk. Ébren is lázálmokat láttunk... Fantasztikus elképzeléseinket Oroszországról, mint valamiféle sírokkal borított, elnéptelenedett és sivár pusztaságról, fokozatosan a valósághoz közelebb álló kép váltja fel. Oroszország nem halt ki és nem veszett el... És arra szólít fel lelkiismeretem, hogy ne bújjak a pincébe, hanem térjek haza Oroszországba... Ezennel szakítok az emigrációval.“ A szovjethatalomnak azt a képességét, hogy megóvja Oroszország nagyságát, szemléletesen bizonyították a második világháború évei. A fasizmus elleni harc terheinek oroszlánrészét a Szovjetunió vállalta magára, és ezáltal erkölcsi tekintélye tovább növekedett a világközvélemény legszélesebb köreiben. Ez büszkeséget ébresztett a haza iránt még az emigrációnak azokban a képviselőiben is, akik korábban elvakultan gyűlölték a szovjethatalmat. A szovjet állam kellőképpen értékelte ezt a hangulatot, és nyomban a háború után nyilatkozatban szögezte le: megkaphatják a szovjet állampolgárságot mindazok, akik a cári Oroszországból származtak el, vagy pedig már a szovjet időkben saját akaratukból vesztették el az állampolgárságot. Ebben az időszakban emberek tízezrei keresték fel a külföldi szovjet képviseleteket, töltötték ki a megfelelő okmányokat és tértek haza ,a Szovjetunióba. Az orosz emigráció még legjobboldalibb részének is ezt a hangulatváltozását mind Nyugaton, mind Keleten gyakran szokásos honvággyal, nosztalgiával magyarázzák. Szavak özönével próbálták bizonygatni: létezik egy örök Oroszország - a nyírfák és a csendes falusi templomok országa - és valahol a periférián létezik a szovjethatalom és a szocialista rendszer, amely teljesen idegen Oroszországtól; az emigránsok lelkét pedig az előbbi vonzza. De miért kellene ilyen primitív módon véleményt alkotni a repatriálókról? Józan gondolkodású emerek ŐK, jórészüknek külföldön is biztos a társadalmi helyzete, s a szocialista Oroszországba térnek haza. Azért, hogy ott éljenek és dolgozzanak, nem pedig csupán azért, hogy szeretteik sírja közelében nyugodjanak. Korunk a világos politikai választás korszaka. Az orosz emigráns, aki hazatér a Szovjetunióba, mindenekelőtt annak társadalmi rendszere, életformája mellett dönt. A Miért tértünk vissza hazánkba? című könyv nyomán „Az Egyesült Államok lengyel politikája az 1980-as-1983-as évek tényeinek és dokumentumainak tükrében“ címmel érdekes kiadványt jelentetett meg Varsóban a Polska Agencja Interpress sajtóiroda. A lengyel belügyekbe brutálisan beavatkozó amerikai politikát leleplező - dokumentumokat, cikkeket és elemzéseket tartalmazó - kötet anyagát két ismert tudományos intézmény, a Nemzetközi Kérdések Lengyel Intézete és a Kapitalizmus Problémáinak Kutató- intézete állította össze. A kiadvány cáfolhatatlan tények segítségével tárja a széles közvélemény elé annak a washingtoni adminisztrációnak a lépéseit, amely az 1980 és 1983 között Lengyel- országban lezajlott eseményeket egy eszközökben nem válogató, agresszív kommunizmus- és szovjetellenes kampány céljaira igyekezett felhasználni. Ez a kampány nemcsak Lengyelország és a Szovjetunió, hanem valamennyi szocialista ország, és tá- gabb vonatkozásban az egész nemzetközi kommunista mozgalom ellen irányult. „Az Egyesült Államok az elmúlt években és a jelenben is kivételesen agresszív politikát folytatott és folytat, amely Lengyelország alapvető érdekeit, nemzeti önérzetét és szuverenitását sérti. Az Egyesült Államok, kihasználva nagyhatalmi pozícióját, a NATO- tagállamok lengyelellenes tevékenységének lett a szervezője“. A kötet előszavában rögzített megállapítást a közzétett dokumentumok - amerikai politikusok, köztük Reagan beszédei, a Szabad Európa és az Amerika Hangja rádióadók lengyel adásainak szövegrészletei, az amerikai sajtóban megjelent cikkek, a lengyel helyzettel foglalkozó könyvek szemelvényei - egyértelműen igazolják. Dokumentumok az Egyesült Államok lengyel politikájáról A kötet tehát fontos szakaszt dokumentál Lengyelország és az Egyesült Államok kapcsolatainak történetéből: azt a szakaszt, amely különösen élesen ébresztette rá a lengyeleket és egyben más népeket is az amerikai imperializmus lényegére. Az Egyesült Államok viszonya a lengyel- országi eseményekhez című fejezetben ez olvasható: „A Reagan-adminisztráció ebben az időszakban azt a fó feladatot tűzte maga elé, hogy a lengyelországi helyzetet kihasználja a szocialista rend elleni harcra: hogy elősegítse a lengyel antiszocialista erők hatásának átszivárgását más szocialista országokba. Ezért ösztönözte és támogatta a legradikálisabb tendenciákat, függetlenül attól, mekkora kockázatot jelentettek ezek a tendenciák a lengyel államiság, éo általában az ország életének stabilizációja szempontjából.“ Minden, a fentihez hasonló állítást, a Rea- gan-kormányt illető vádat számos - elsősorban Washingtonból származó - dokumentum támaszt alá. Kiderül belőlük, hogy a Fehér Ház a lengyel eseményeket eltökélt számítással az Egyesült Államok imperialista érdekeire akarta kihasználni: az ellenforradalom szítására, a szocialista országok egységének megbontására, a Szovjetunió és szövetségesei stratégiai pozíciójának meggyengítésére, az antikommunista propagandaháború terjesztésére. Washington e kampányok szervezésében nem riadt vissza semmiféle lépéstől, mert abból indult ki, hogy az adódó „alkalmat" nem szabad elszalasztani. Megszegték a Lengyelországgal aláírt megállapodásokat, a nemzetközi jogot, és lengyelelllenes, kommunistaellenes kampányokra igyekeztek kihasználni az ENSZ különböző fórumait. Lengyelországot sújtó gazdasági szankciókat léptettek életbe és ezen az úton próbálták aláásni a szocialista lengyel gazdaságot. Az 1981-1983-as években a gazdasági korlátozások következtében Lengyelország több mint 12 milliárd dolláros veszteséget szenvedett. A szerzők hangsúlyozzák: minél határozottabban rajzolódtak ki Lengyelországban a normalizálódás körvonalai, minél jobban erősödött a párt és a néphatalom, minél eredményesebbé vált az ellenforradalommal vivőt harc, annál eltökéltebb lett a Szabad Európa rádió lengyelellenes, kommunistaellenes propagandája. A kötetet öt nyelvű - orosz, angol, spanyol, német, francia - tartalmi kivonat egészíti ki. (INTERPRESS)