Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-05-18 / 20. szám
A _x mondják, egyike az amerikai politikai MZl „aritmetika“ íratlan szabályainak, hogy az USA valamely kormányzatának igazi arculata csak az országiás harmadik évében rajzolódik ki. Az első két év a „tanulás“ ideje, az utolsóra pedig a soron következő választások nyomják rá kitörölhetetlenül a bélyegüket. Ha mindezt tekintetbe vesszük, igazán nem mondhatni, hogy a Reagan kormány harmadik évében bárminemű meglepetéssel szolgált volna. A washingtoni politikára vetett fürkész tekintetnek az első pillanattól kezdve feltűnt, hogy a hangsúly az erőszakos cselekedetekre és a féktelen kommunistaellenességre tétetett. A harmadik esztendő mindössze annyit hozott, hogy e kormány természete leplezetlenül bontakozott ki előttünk. A tényeket mindenki ismeri: az USA-ban hozzáláttak a nukleáris fegyverkezés új szakaszát elindító elhatározás valóra váltásához, Európában kierőszakolták az amerikai rakéták telepítését, más földrészeken átváltottak a nyílt agresszív cselekményekre. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy az amerikai politika minőségi változáson * ment át. A kormányzat maga sem csinált ebből titkot. Shultz külügyminiszter személyesen jelentette be, hogy „fordulóponthoz“ érkeztek. A The New York Times a „fordulópont“ kifejezést értelmezve megállapította, hogy „egy teljesen új ameriÁm említhetünk más példát. Salvadorban nem vélt veszély fenyegette az amerikai katolikus apácákat, hanem reakciós bandák ténylegesen legyilkolták őket. Vajon az történt-e, hogy az USA kormánya sietve síkra szállt volna a hatalom salvadori birtokosai ellen? A legkevésbé sem, sőt. Éppen azokat látta el bőkezűen fegyverekkel, éppen azokat képeztette ki a fegyverek használatára, akiket közvetlen felelősség terhelt a szóban forgó amerikai állampolgárok haláláért. Úgy látszik, szükség esetén Washington nem sajnálja az amerikai életeket sem, föláldozza embereit, áldozatul dobja az emberi jogokat is, hát még mennyire a világ más országaiban élő népekét. Lehetetlen nem szólni a mai amerikai kormányzat irányzatának egy további aspektusáról. Arról tudniillik, mennyire fittyet hánynak Washingtonban azokra a nemzetközi jogi intézményekre, amelyekre a múltban oly nagy előszeretettel hivatkozott az USA. Noha az Amerikai Államok Szervezetét maga az USA segítette világra, a szervezet alapokmányának a beavatkozást tiltó paragrafusát egyszerűen levegőnek tekintette. Az ENSZ-t kertelés nélkül és hivatalosan is úgy tartják nyilván az USA-ban, mint „ellenséges“ szervezetet. Bármennyire is összeegyeztethetetlen a beosztásával, Kirkpatrick asszony, az USA ENSZ-képviselője a világÁLLAMI RANGRA EMELT TERRORIZMUS Veszedelmes irányzatok az USA külpolitikájában ÚJ SZÚ 5 1984. V. 18. kai külpolitikai doktrínáról van szó, mely szentesíti az USA katonai cselekedeteit“. Miként jellemezhető az új doktrína, és melyek az alkotóelemei? Mindenekelőtt azt kell látni, hogy a földkerekség számottevő részét nyíltan „amerikai érdekterületnek" nyilvánították. Például a Grenada ellen elkövetett agresszió csakis ezzel magyarázható. Kirkpatrick asszonytól, az USA ENSZ-képviselőjétöl hallottuk, hogy „saját körzetünkben, saját földrajzi körzetünkben hajtottunk végre akciót.“ Ugyanezt a módszert alkalmazhatja a Fehér Ház Salvadorral, Nicaraguával vagy Kubával szemben. „A mi körzetünk“, mondják és kész. Akiket a jósors abban a szerencsében részesített, hogy az említett országok polgárai, a washingtoni kormány szemében jószerivel nem mások, mint az „amerikai birodalom“ valamiféle alattvalói. Nyugat-Európában Washington Pershing-2 és szárnyas rakétákat telepít, miközben valamennyit a Szovjetunióra irányozza .be. Ezeket a fegyvereket a szovjet határoktól nem túl távol helyezik el. Ha a Szovjetunió ugyanígy járna el az USA-val szemben, amerikai részről nyomban közölnék, hogy elemi biztonságukban vannak fenyegetve. De hát Reaganék úgy látszik, kétféle földrajzot ismernek. Az USA korlátlan jogokat támaszt és határtalanná tágítja „létérdekeit“. Idézzük föl az elnök szavait, aki ekként beszélt: „Hazánknak a világ jó részén vannak kötelezettségei“. Csakhogy milyen érvekkel igazolható, miszerint a távoli Csádban, Angolában vagy Libanonban végbemenő események az USA biztonságát érintenék, illetve sértenék? Washington úgy tekint a világ országaira, mintha dominókövek volnának és libasorban rendeződnének el. Á divatba hozott „dominóelmélet“ szerint elegendő egy követ meglökni, s láncreakciószerűen eldől az egész sor. A következtetés kézenfekvő: bárhol, az USA-tól bármily távol történjék is valami, az, úgymond, veszélybe sodorja Amerikát. Márpedig ha a dolog így áll, akkor e folyamat feltartóztatása végett az USA-nak be kell avatkoznia, s a beavatkozás „törvényes“ is, meg „szükséges" is. Különösen riasztó eleme az új amerikai politikának, hogy nyíltan igényt támaszt az úgynevezett „preventív“ fellépésre is, s nem elégszik meg azzal, hogy akkor avatkozzék be, midőn az USA szempontjából valami nemkívánatos fejlemény történik. Maga Reagan volt az, aki feladatul tűzte ki, hogy „előre kell látni“, honnét indulhat ki „fenyegetés“ az USA-val szemben. Akadt olyan amerikai politikai személyiség is, aki azt javasolta, hogy az USA és szövetségesei kössenek szerződést, amely „figyelmeztető csapást“ irányoz elő. Mi egyéb ez, ha nem az „első csapás“ koncepciója? S a földkerekség bármely része közvetlen áldozatává válhat ennek a vállalkozásnak. Hogyan is állunk tehát az „emberi jogok védelmének“ témájával, mi marad az amerikai politikának eme hagyományos szólamából a fentiek fényében? Itt egy új árnyalat jelentkezik, annak hangsúlyozása, hogy az amerikai alattvalók „jogai“ szorulnának úgymond védelemre. Ám nem az USA-ban, hanem lehetőség szerint árkon-bokron túl, a földkerekség nagy részén. Ugyan mit számít, ha - miként az amerikai sajtó a grenadai események kapcsán megjegyezte - egyetlen amerikai állampolgár élete sem forgott veszélyben? szervezetről úgy nyilatkozott, hogy „olyan politikai szervezet, melyet jelentős mértékig ellenfeleink (mármint az USA-éi) ellenőriznek“. Az elnök még ennél is nyíltabban fejezte ki magát. „Az ENSZ-ben száz tagország csaknem egyetlen kérdésben sem ért velünk egyet". De vajon e körülmény nyugtalanítja-e őt netán, még el is gondolkoztatja, hiszen látnia kell, milyen csúfosan áll az amerikai politika szénája? A legkevésbé sem. Példa nélküli a következtetési amelyet levon. Szavait idézve: „ettől még nem megy el az étvágyam“. Elképzelni is nehezen lehetne valakit, aki megvetőbben nyilatkoznék arról a szervezetről, melynek bölcsője mellett mások társaságában ott állt Franklin D. Roosevelt is. Magától értetődik, hogy az állami politika rangjára emelt terrorizmus és a nemzetközi útonállás gyakorta elemi erővel hozta mozgásba mindazokat, akik a „titkos háború“ szolgálatában álló amerikai szervezetekben dolgoznak. A kongresszus számlálatlanul szórja a pénzt erre a célra, nem kis összegeket szavazva meg rá. 1982 novemberében 19 millió dollárt irányoztak elő csupán a Nicaragua ellen folyó tevékenységre. Az elnök kijelentette, hogy a titkos műveletek „törvényesek“ és „hasznosak". Mi sem természetesebb annál, hogy egymás után távo- lítják el az útból azokat a megkötéseket, amelyeknek a CIA tevékenységét a 70-es években alávetették, s így a nagyon is kockázatos kalandok előtt zöld út nyílt. Végül, belpolitikáiig a soviniszta közhangulat fölszítása került nyíltan előtérbe. Mekkora hisztériát csaptak a dél-koreai repülőgép provokációja kapcsán, ugyanezt tették, midőn amerikai tengerészgyalogosok haltak meg Libanonban vagy amikor „győzedelmesen" bevonultak Grenadába. A cél mindig ugyanaz, s a szenvedélyek mesterséges felkorbácsolása nem múlik el nyomtalanul. A felmérések és közvéleménykutatások eredményei azt mutatják, hogy tekintélyes számú amerikait sikerült ekként megfosztani józan ítélőképességétől, megfélemlíteni és félrevezetni. Persze, nem arról van szó, hogy mindenkit, nem arról, hogy egész Amerika beletörődik ebbe a helyzetbe. Gondoljunk csak a számtalan tüntetésre, a sajtó állásfoglalásaira, köztük a legtekintélyesebb lapok némelyikének véleményére. A soviniszta légkörhöz szervesen kapcsolódik az a törekvés, hogy korlátozni próbálják a polgári demokratikus szabadságjogokat. A Pentagon megkísérel szájkosarat rakni a „szabad" amerikai sajtóra, megfosztani iparkodik ama lehetőségétől, hogy felderítse, miként is zajlott le a valóságban az amerikai csapatok behatolása Grenadába. A jelenlegi kormányzatnak ilyen az új doktrínája. De bármennyire újszerű is ez a politika, az ember nehezen szabadul attól az érzéstől, hogy igazán nem is új, hogy a világ látott már ilyet. Mert hiszen az állami politika rangjára emelt terrorizmus minden, csaknem új. Emlékezzünk vissza, milyen véres másnaposság járt ugyanennek a politikának a nyomában négy évtizeddel ezelőtt. S mai veszélyei ennél még sokkal nyilvánvalóbbak, hiszen ma nem néhány millió ember élete forog kockán, miként a második világháború idején, hanem az egész emberiségé. (Pravda) NATO-STRATÉGIA r mm Az észak-atlanti és a földközi-tengeri vizekről Norvégia partjaihoz átirányított amerikai hajók 8500 tengerészgyalogossal, 52 repülőgéppel, 36 helikopterrel, 17 nehézpáncélossal és 34 ágyúval fedélzetükön indultak „bevetésre“. Köztük a Strike Fleet nevű repülőgépanyahajó, mely egyenesen Észak-Amerika Virginia államának Norfolk kikötőjéből hajózott az európai kontinens vizeire, hogy részt vegyen egy hadgyakorlat nagyszabású norvégiai partraszállásában. A NA- TO-szövetséges Norvégia ázonban ezzel a partraszállási akcióval - a forgatókönyv szerint - ,,még ,.nincs megvédve“. A NATO Észak-Európá- ban rendezett és egész márciusban tartó hadgyakorlatán ehhez szükség volt még 300 repülőgépre, 150 hadihajóra, 900 szárazföldi katonai járműre és kilenc NATO-ország összesen 40 000 katonájára. Az Egyesült Államok és a NATO azt akarta bizonyítani a hadgyakorlattal, ha a helyzet úgy kívánja, képes csapatainak egy részét Európából és az amerikai kontinensről egyaránt zökkenőmentesen átirányítani Észak-Európába, hogy a „ Norvégiába betolakodott ellenséggel szemben adott esetben megvédje saját és szövetségesei érdekeit Az Észak- és Közép-Norvégiára összpontosuló hadgyakorlatnak e hivatalosan megfogalmazott katonai célja mellett részfeladata volt, hogy a „magas Észak“ téli körülményei közt tegyék próbára a NATO ütőképességét az északi szárnyon. Ezért a NATO úgy határozott, hogy az ,.Operation Teamwork“ és az ,,Ava- lenche Express“ nevű hadgyakorlatot összevontan rendezi meg, s így ez vált az eddigi legnagyobb szabású hadműveletté az északi sarkkör felett. A hadgyakorlat nem terjedt ki Norvégiának legészakibb, a szovjet határhoz legközelebb eső részére, Norvégia ugyanis - noha NATO-tag - a II. világháború óta nem járul hozzá ahhoz, hogy külföldi (NATO) csapatok a szóban forgó Ruija megye területére lépjenek - ezzel elejét akarta venni egy esetleges szovjet-norvég határ menti feszültség kialakulásának. Az erőfitogtatás mégis jogos aggodalmat kelt a környező országokban. Tromssa déli részén a Malagna fjord partjait ellepő 10 000 amerikai és angol tengerészgyalogos három AWACS felderítő-repülögéppel kísért partraszállása alig 500 kilométerre volt a Szovjetunió határaitól. A szovjet sajtó a hadgyakorlattal kapcsolatban „támadó szándékot“ és „provokációt“ emlegetett. (NATO-körökben ma nyilvánosan beszélnek arról, hogy máris kiépítettek egy olyan tengeri ellenőrzési vonalat, mellyel a szovjet flotta egységeinek és tengeralattjáróinak mozgását válsághelyzetben megakadályozhatják.) Ez a vonal jelenleg a brit Shetland- szigetektól Izlandon át Grönlandig vezet és bármikor áttehetö az Észak- Norvégia partjait a Spitzbergákkal összekötő szakaszra, így a szovjet flotta egységeit „elzárhatják“ az észak-atlanti vizektől. A NATO számára a Norvég-, illetve Északi-tenger ellenőrzése stratégiailag létfontosságú. Ennek jelentőségét Harry Train amerikai admirális is aláhúzta, amikor egyik nyilatkozatában azt mondta: ,,Ha krízishelyzetben az USA-nak, illetve a NATO-nak le kellene mondania Norvégia és az Északi-tenger ellenőrzéséről, a NATO a hagyományos fegyverek vonatkozásában elveszítené a háborút. “ Mindezek magyarázzák, hogy a NATO-tervekben az északi szárny - s benne Norvégia - földrajzilag és így stratégiailag kiemelt helyen szerepel. A NATO északi szárnyának megerősítését sürgető terveiben a Rea- gan-kormányzat arra törekszik, hogy Észak-Európát teljesebben használja fel katonai elképzeléseinek megvalósítására és a térséget felvonulási területévé változtassa. A mostani hadgyakorlat erre éppúgy rávilágít, mint arra, hogy a bizalom- és biztonságerösítő intézkedésekkel és leszereléssel foglalkozó stockholmi konferencián előadott amerikai javaslat a katonai mozgások előzetes bejelentéséről valóban csak kétes értékű. A „partraszállás“ során a Kola-félszi- get körzeteibe időlegesen telepített eszközökkel és a Norvégia északi területein máris meglevő elektronikus felderító-rendszerekkel pontosabb ismeretek szerezhetők, mint az előzetes jelentési kötelezettségek esetén. Ráadásul a norvég területeken működtetett megfigyelőállomások segítségével az Északi-tenger vizei ellenőrzés alatt tarthatók. Feltehetően mindezekről szó volt a hadgyakorlat előtt Oslóban a hadügyi szakértők nemzetközi értekezletén, amikor a NATO északi szárnyának stratégiájáról tartottak megbeszélést. (Innen indult Bemard Rogers, a NATO európai főparancsnoka is a hadgyakorlat színhelyére.) Előzőleg azonban a tábornok csatlakozott az értekezleten részt vevő volt amerikai hadügyminiszter, Robert McNamara véleményéhez, miszerint a NATO- nak a hagyományos fegyverzetek területén erejét jelentősen növelnie kellene. A Rogers sajtóértekezletén elhangzottak feltűnést keltettek Helsinkiben. Rogers válasza ugyanis egy „feltételezett szovjet támadással“ kapcsolatos kérdésre úgy szólt, hogy amennyiben Finnország nem lenne képes saját területének védelmére, úgy ez a NATO-t nehéz helyzet elé állítaná. Bár a további, ezzel kapcsolatos kérdésre nem volt hajlandó válaszolni, Finnországban úgy vélekedtek: a kijelentés félreérthetetlen volt Ez Helsinki számára azt a kérdést veti fel, hogy adott esetben a finn állam a NATO, illetve a Varsói Szerződés országai közé szorulva miképpen őrizheti meg semlegességét. Hiszen úgy tűnik, hogy ezt a státusát NATO-oldalról hajlamosak lennének megkérdőjelezni. Más nyugtalanító tényezők is akadnak. Elkészültek az amerikai nehéz- fegyverek számára a norvégiai raktárak (ahol a norvég kormány tudta nélkül akár atomfegyvereket is tárolhatnak). A közelmúltban kiszivárogtak hírek egy norvég-amerikai titkos megállapodásról, amely lehetővé tenné 350 amerikai - szükség esetén nukleáris fegyverekkel is felszerelhető - katonai repülőgép számára nyolc norvég katonai repülőtér használatát. Mindez a finn külpolitika nyugtalanságát tovább növeli. S a jelenlegi hadgyakorlatot is úgy tekintik Helsinkiben, hogy ennek fő célja a NATO ,,katonai határainak“ északabbra tolása és egyben a Norvégiára gyakorolt nyomás a nukleáris fegyverek békeidőben történő telepítésére. A nyugtalanság másik forrása Helsinkiben egy térkép. A hadgyakorlat idején tartott sajtóértekezleten egy Észak-Európát bemutató térképen Finnország egyformán piros színt kapott a Szovjetunióval, s a semlegesség sárga színével csak Svédországot jelölték. Ráadásul Rogers kijelentette: amennyiben Finnország egy válság során teljesíti a finn-szovjet békeszerződés alapján előírt kötelezettségeit, a NATO kénytelen lenne Finnországgal szemben katonai lépéseket tenni. (Hivatalos norvég körök a térképpel kapcsolatban azt hangsúlyozzák: nincsen tudomásuk róla. A finn sajtó viszont azt emlegeti: ez m^r a második eset, hogy Norvégiában ilyen térképet mutogatnak egy sajtókonferencián.) Mivel Finnországban jól tudják, hogy különösen északi területeik, a Lappföld iránt egyre erősödik az érdeklődés - így a NATO főparancsnokának Finnországot illető kijelentései figyelmet keltettek. A lapok hangsúlyozták: Finnországnak nem kell Norvégiához hasonlóan a NATO gyámkodására hagyatkoznia. Nemzeti függetlenségét és semlegességét saját védelmi politikája és a Szovjetunióval kötött békeszerződés garantálja. (Magyarország)