Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-05-04 / 18. szám
t iYESZTVENSZKIJ: vrem emlékének, a Szovjet jú katonái és tisztjei stek a Nagy Honvédő kartad? ízt álmodtad, irkövet? z oka, illatát, ak a topolyák, mlékezünk. djátok meg nekünk? falóinak 'ák? Virágzanak-e ? áll? ledtük. falóinak efák virágzanak logál. iga útján. \olnap. iga útján. jnk sorsa... falóinak k virágzanak ál. zállnak az évek fr-em térnek, m dalolnak yermekeiteknek, k!-mekeirtek orút, az álmot a nem térnek, "'S.-I TIBOR fordítása Egy sztyeppi kis faluban pihenünk. Ülök egy ház falánál, és egy nagy, bundás kutyát simogatok. Durva, kemény a szőre, nem szép, de átmelegítette hátát a nap, s nekem kellemes így ülni, fölé hajolni. A tetőről néha-néha koppan a vállamon egy csöpp az olvadozó hóból, az udvarban fel-felkiált egy lúd. Vékony hangon nyerít a csikó, kotkodácsolnak a tyúkok. Hosszú acélnyakukat kimeresztve az ablakok előtt állnak az ágyúk, a lovakat már kifogták előlük. A még fölnyergeit, izzadt lovak rágják a szénát. Ülök az áprilisi nap melegében, nézem a felszakadozó kék felhők pókhálóit, amint szállnak az olvadozó, feketéllő föld felett. Nem süketültem meg az ágyúdörre- nésektöl: hallom a ludak gágogását, hallom a tyúkok vidám kotkodácsolását, az olvadozó hó apró hulló cseppjeinek koppanását. Ez az én katona-tavaszom. Lehet, hogy már az utolsó. Figyelem a fiatal, áprilisi tavasz örömteli kiáltásait, halk rezzenéseit - s a szívem megtelik boldogsággal. Otthon vár a feleségem és két gyerekem. Egy kis szoba az alagsorban, benne a lépcső minden koppanását figyelő, éber fülek. Ott várnak engem. Az is lehet, hogy már rég elsirattak. Nézem a talpam alatt csörgedező vizet, az ágyúcsöveken ugráló verebeket, de Szerjozsa fiam sápadt, vértelen arcát látom, és a hároméves Nyuszkát, kék szalaggal aranyszöke hajában. Egymáshoz simulva ülnek az ablakdeszkán, néznek ki a már kiolvadt ablakon. Keresnek a járókelők közt, várnak, mikor jövök meg, mikor ültetem őket a térdemre. E két szomorú arcocska apai keserűséggel tölti el a szívemet. Zsebemből előveszem a már régi, gyűrött, számtalanszor elolvasott levelet. Vigasztal a feleségem:- En nem sírok... Légy erős te is... És amikor indultam?- Miért mész önként? Meguntad az életedet? Féltem, hogy nem fogja elhinni, megérteni, mennyire szeretem az életet - óvatosan feleltem:- El kell mennem... értük, a gyerekekért. Könnyek peregtek végig az arcán. Keserű, szerelmes, féltő könnyek, de én szilárdan álltam. • Most ö bátorít:- Ne félts minket, én türelmes vagyok - mindent kibírok. Aztán itt van Szerjozsa levele. Nem tud még írni, egyenes vonalakat, karikákat hullámokat, fecskefarkakat rajzolt, és a végén egy kis bokor levelek nélkül. Alatta magyarázat az anyjától:- Értsd, ahogy tudod. Megértettem. Először akkor olvastam, amikor éppen támadásba indultunk, és ezek a vonalak, fecskefarkak szépen, tisztán, erőtadón mosolyogtak rám. Titokban, nehogy a bajtársaim észrevegyék, megcsókoltam, aztán megszorítottam a puskámat:- Előre, apu! Most is így gondolom. Nem azért megyek a halálba, mert meguntam az életemet, nem azért, mert beteg és öreg vagyok. Én nagyon akarok élni. Boldogsággal tölt el a tavasz ebben a végtelenségben, a napkelte és a naplemente, a darvak távoli repülése, a kis patakok csörgedezése. Tekintetemmel szinte szerelmesen ölelek át minden felhőt, minden bokrot, és mégis megyek - meghalni. Nyugodtan és bátran nézek szembe a halállal. Jön felém a nehézágyúk sorozataiban, amelyek szétröppentik az olvadozó fekete földet, jön a puskalövések szürke füstjével. Látom, ahogy les rám az esti félhomályba bújt dombok alól, és mégis megyek, nem hátrálok. Azért megyek a halálba, mert élni akarok. Nem tudom, hogyan mondjam el egyszerűbben, más szavakkal, de ha körülvesz is a röhögő halál, nem érzem hideg, markoló kezét. Nincs bennem sem félelem, sem szomorúság, sem gyengeség. Nem állítanak meg gyermekeim szemei sem. Nem könnyesek - tiszták, mosolygósak, a gyermeki örömök melegével vannak átitatva, és nagyon nehéz számomra ezt a tiszta, mosolygós szemet olyan bánatosnak elképzelni, amilyen az enyém volt régmúlt gyermekkoromban. Nem tudom, mennyi könnyet hullajtott, nem emlékszem, kinek a keze cibálta hosszú hajamat. Egyet tudok, egyre emlékszem: gyermeki tekintetem szomorú és ALEKSZANDR SZ. NYEVEROV: öreges volt. Nem volt benne gondtalan nevetés, nem gyúltak benne apró örömszikrák, nem láttam a napot, amely most is örömmel tölt el. Amikor én születtem, a világos, tágas szobákban mások laktak, a „boldogok“, s nekünk anyámmal egy nyirkos pince jutott. Anyám mosónő volt. Az első, amit fel tudtam fogni, amire emlékszem - a fölém aggatott, csöpögő alsónadrágok és ingek. A napot ritkán láttam. Csak néha vetette be megtört sugarait a két keskeny, vasrácsos ablakunkon. Apámat talán soha nem is láttam. Lehet, hogy egy alagsori suszter volt. Lehet, hogy egy csendes, istenfélő öreg kupec. De az is lehet, hogy egy iszákos, püffedtképü hivatalnok. , S Mi voltunk „a boldogtalanok“. Úgy is mondta anyám:- „Boldogtalanok" vagyunk mi, Vaszka. Jobb volna, fiam, ha meghalnál... De én nem haltam meg. Kikerültem a nagyvilágba. Nem élt bennem sem szeretet, sem kedvesség, nem tudtam senkire szépen nézni. Kutyamód éltem: ha belém rúgtak - nyüszítettem, ha megsimogattak - mosolyogtam, hálás voltam. Akkor még nem tudtam, miért 1 vagyunk mi boldogtalanok, mások miért boldogok. Gyakran bámultam öreg, szomorú szememmel a végtelen, távoli égboltot. Nekem azt mondták, hogy ott ül a jóságos istenke, aki minden ember életét irányítja. Csak meg kell őt kérni, és segíteni fog. Maga az élet tanított. Az élet tárta elém a szent és megmásíthatatlan igazságokat, amelyeket már megértettem. Világossá vált előttem, hogy anyámmal együtt nem vagyunk hiába kilökve az alagsor egyik pincéjébe, hogy ez nem egy kiválasztott ember akarata, hanem azoké, akik fölöttünk, a tágas, világos szobákban élnek, ahová besüt a nap is, ahol villanyok is égnek. Egy osztály akarata ez, amelyért ezrek és ezrek kénytelenek állatok módjára bemocskolódni a sötét, alagsori pincék koszos zugaiban... Megértettem anyámat is, akinek kiverték a fogát, megértettem azt a sorsdöntő okot, amely arra kényszerítette, hogy mellettem feküdjön le a „társaival“. Józan szemében olyan mély szomorúságot, olyan meleg, jóságos anyai mosolyt láttam, hogy a szívem megtelt szeretettel és sajnálattal. Szép és fiatal volt - a nincstelenség és az igazságtalanság vitte az utcára, a lámpák fénye alá, és ezért, ütve-verve, megalázva „társaitól“, átkozta saját magát, az életet, a fiatalságát... Sokat megértettem. Ami a legfontosabb - megértettem, hogy én is ezen a világon élek, amely tele van széppel, jóval, élvezettel, gazdagsággal, de nem mint úr, csak mint szolga, mint egy egészséges, hűséges kutya, aki összeszedi a maradékot. Hétéves koromban kezdtem el dolgozni, nap mint nap dolgoztam, és mégis egy senki, egy kivert kutya voltam. Most, ahogy mosolyogva nézem Szerjozska vonalait és fecskefarkait, az iránta érzett szeretetem visz tánto- ríthatatlanul előre a harcba. Megalázott anyám iránti szeretetem erősíti fáradt lábaimat. Szörnyűség elképzelnem is Szerjozskát, hogy ugyanolyan kivert kutya, ugyanolyan megalázott szolga legyen, mint én voltam, akinek áruba kellett bocsátani egészséges izmait. Szörnyűség rágondolnom Nyusz- kára, világoskék szalaggal aranyszöke hajában. Ha arra gondolok, hogy az én lányomnak vidám, kedves mosoly helyett össze kell szorítania vékony, vértelen ajkát, szégyenkezve lesütni két szemét, és bizonytalan léptekkel kimenni az utcai lámpák hideg fénye alá; ha arra gondolok, hogy ö, aki egy alagsori szobában született, magára vonzza egy jóltáplált ké- jenc tekintetét, ha arra gondolok - megszakad a szívem... Nem látom a velem szemben álló puskákat, nem hallom a sortüzet. összeszorítom fogamat, leesek, kúszok, újra felugrok, rohanok előre! Nincs halál! Nincs bódító tavaszi napsugár!... Tele fiatalsággal, fékezhe- tetlen lelkesedéssel nem a tavaszi természet hangját hallom, hanem anyám szavait:- Menj, fiam, menj! Csak egyet érzek: Élni akarok! Ezért kötelességem végigharcolni ezeket a napsütötte tavaszi napokat, magamért, Szerjozskáért és Nyuszkáért, azokért, akik nem öreg, kisírt szemmel nézik a napot, a távoli égboltot. Az egyik kezemet átlőtték. De nem ez az utolsó áldozat. Vagy elesem ezen a tavaszváró földön, vagy győztesként térek haza. Más kiút nincs. Élni akarok. Azt akarom, hogy éljen és örüljön Szerjozska és Nyuszka, hogy éljen és örüljön a feleségem. És azért, mert élni akarok, azért, mert nincs más egyszerűbb és könnyebb út - a szerelmem, az élet iránti szeretetem visz a harcba. Hosszú még az én utam. Nemegyszer látom még a napkeltét és a naplementét a sztyeppéken, de a bánatom derűt és erőt ad Ez az én utam. BELLUS IMRE fordítása ÖRKÉNY ISTVÁN Tanuljunk idegen nyelveket! Nem tudok németül. Budgyonnij és Alekszejevka közt egy csomó löveget kellett föltolni egy dombra, mert kerékagyig belesüllyedtek a sárba. Amikor harmadszor került rám a sor, és körülbelül a felpart közepe táján elkezdett visszafelé csúszni az a dögnehéz tábori ágyú, úgy tettem, mintha szükségre akarnék menni és leléptem. Tudtam az irányt a körletünk felé. Átvágtam egy óriási napraforgótáblán, aztán kiértem a tarlóra. A zsíros, fekete föld úgy tapadt a bakancsomra, mint a búvárok ólomnehezéke, amellyel a tengerfenékre szállnak. Azt hiszem, húsz percig mehettem, amikor egyenesen beleszaladtam egy magyar szakaszvezetőbe és egy németbe, akiről nem tudtam, mi lehetett, mert nem ismertem a német rendfokozatokat. Már ahhoz is örületes balszerencse kellett, hogy pont beléjük szaladjak, mert teljesen sík volt a terep. A szakaszvezető állt, a német, szétterpesztett térddel, egy kis tábori széken ült. A szakaszvezetö dohányzott, a német evett. Egy fogpasztástubus formájú kenősajtot nyomott egy szelet kenyérre, és csak a szemével intett, hogy álljak meg.- Was sucht er Kiér? - kérdezte.- Mit keres itt? - fordította a szakaszvezető. Mondtam, elvesztettem az alakulatomat.- Er hat seinek Einheit verloren - mondta a szakaszvezető.- Warum ohne Waffe?- Hol a puskája? - kérdezte a szakaszvezető. Mondtam, munkaszolgálatos vagyok.- Jude - mondta a szakaszvezető. Ezt még én is megértettem. Megmagyaráztam, hogy nem vagyok zsidó, hanem mint a Népszava győri terjesztőjét egy különleges munkásszázadhoz hívtak be.- Was? - kérdezte a német.- Jude - mondta a szakaszvezetö. A német felállt. Leverte zubbonyáról a morzsát.- Ich werde ihn erschiessen - mondta.- Magát a Feldwebel úr most agyon fogja lőni - fordította a szakaszvezetö. Ereztem, hogy elönt a verejték, és kavarogni kezd a gyomrom. A német rácsavarta a kenősajtos-tubusra a kupa- \ kot, és elővette puskáját. Talán, ha beszélek németül, meg tudom neki magyarázni, hogy nem viselek sárga karszalagot, tehát nem is lehetek zsidó, és akkor minden másképpen történik.- Er soll zehn Schritte weiter gehn.- Menjen tíz lépéssel odébb - mondta a szakaszvezető. Mentem tíz lépést. Közben bokáig süllyedtem a sárba.-Gut.- Jól van. Megálltam. A Feldwebel rám fogta a puskát. Csak arra emlékszem, hogy egyszerre irtózatos nehéz lett a fejem, és majdnem szétrobbantak a beleim. A Feldwebel leeresztette a puskát.- Was ist sein letzter Wunsch? - kérdezte.- Mi az utolsó kívánsága? - kérdezte a szakaszvezető. Mondtam, nagydolgozni szeretnék.- Er will scheissen — fordította a szakaszvezetö.-Gut.-Jó. Amíg dolgomat végeztem, a Feldwebel súlyban tartotta a puskát. Mihelyt fölálltam, fölemelte.- Fertig? - kérdezte.- Kész? Mondtam, kész.- Fertig - jelentette a szakaszvezetö. A Feldwebel puskája nyilván felfele hordott, mert a köldöktájamra célzott. Körülbelül egy vagy másfél percig álltam így. Aztán, továbbra is rám célozva, azt mondta a Feldwebel:- Er soll hupfen.- Békaugrás - fordította a szakaszvezető. A békaugrás után kúszás következett. A kúszás után tizenöt fekvötámasz. Utoljára azt mondta a Feldwebel, hogy hátra arc. Hátraarcot csináltam.- Stechschritt!- Díszlépés! - tolmácsolta a szakaszvezető.- Marsch! - mondta a Feldwebel.- Menet, indulj! - fordította a szakaszvezetö. Elindultam. Járni is alig lehetett, nemhogy díszlépést kivágni. Röpködtek a sárgombócok a fejem fölött. Csak örületes lassúsággal tudtam haladni, és közben éreztem, hogy a Feldwebel a hátam közepére célzott. Még most is meg tudnám mutatni a pontot, ahová a puska csöve irányult. Ha nincs az a sár, csak öt percig tartott volna a rettegésem. így azonban talán egy félóra is elmúlt, míg hasra mertem feküdni és visszanézni. Olaszul se tudok: sajnos, nincs nyelvérzékem. Tavaly, amikor egy tíznapos Ibusz-társasutazással Riminiben nyaraltam, egy este, a Regina Palace nevű luxusszálló előtt felismertem a Feldwe- belt. Nem volt szerencsém. Ha egy fél perccel előbb érek oda, agyonverem; így azonban ö észre se vett engem. Többed- magával fölszállt egy üvegtetejű, piros autóbuszra, mialatt én, kellő nyelvtudás híján, csak magyarul ordítozhattam:- Ne induljanak el! Szállítsák le azt a fasiszta disznót! A portás, egy nálam fél fejjel magasabb, színes bőrű szudáni, megfenyegetett az ujjával, és intett, hogy hordjam el magam. Még neki se magyarázhattam el, mi történt, habár ö talán az olaszon kívül franciául és angolul is tudott. Én azonban, sajnos, a magyaron kívül semmiféle más nyelven nem beszélek. cJi^/pVAl
