Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-05-04 / 18. szám
A környezetvédelem problémája /i a tudományos-technikai előrehaladás időszakában különösen fontossá és élessé válik. Érthető, hogy az írókat is izgatja. A alábbiakban két közismert szovjet író: Csingiz Ajtmatov Lenin- díjas kirgiz prózaíró és Leonyid Novi- csenko ukrán kritikus beszélgetését közöljük erről a rendkívül időszerű témáról. Novicsenko: Tudományos-technikai forradalom, ember, természet... A téma fontossága mindenki előtt nyilvánvaló. Ajtmatov: örülök annak, hogy a sajtó, a rádió, a televízió nyilvánossága előtt folyik ez az országos méretű, komoly beszélgetés a környezet védelméről, arról, hogy mi lesz ezután a természettel- a levegővel, a vízzel, az erdőkkel... Azt látom, hogy az emberek világszerte kezdenek elgondolkodni ezekről a kérdésekről. Novicsenko: A természettel, a környezettel való viszony korunkban nagy és húsbavágó társadalmi problémává vált. Az utóbbi időben jónéhány folyóirat- és újságcikket, könyvet olvastam erről a témáról, köztük Nyugaton publikáltakat is. A külföldi tudósokat, filozófusokat, publicistákat, közgazdászokat, szociológusokat aggasztják azok a veszélyek, melyek a kapitalista országokban semmivel sem szabályozott ipari erők viharos fejlődésével összefüggésben fenyegetik a természetet és az emberiséget. Már Marx megmondta, hogy „... a kultúra - ha ösztönösen fejlődik, s nem tudatosan irányítják- sivatagot hagy maga után.ú“ Mi, a szocializmus országa, más helyzetben vagyunk, minthogy nálunk a gazdálkodás más, tervszerű alapokon folyik, s céljait nem az önző magánérdek, hanem az egész társadalom java szabja meg. Mégis úgy érzem, hogy nem szabad lebecsülni azokat az objektiv nehézségeket és veszélyeket, amelyek a mi hazánkban is felüthetik a fejüket, ha nem fordítunk kellő figyelmet a tudományostechnikai előrehaladás és az urbanizáció összes megnyilvánulásainak és következményeinek előrelátó társadalmi és állami ellenőrzésére. Ajtmatov: Úgy van, a szocializmus, amely a tervgazdálkodásra épül, lehetővé teszi, hogy szervezettebben és hatékonyabban ellenőrizzük ezeket a folyamatokat. De semmiképpen sem szabad megnyugtatni magunkat. A természet jövője mindig is izgatott, mindig élt bennem a vágy, hogy őszintén, köntörfalazás nélkül szóljak róla. Novicsenko: Gondolom, ez az érzés vezérelte önt mint művészt, mikor regényében, a Fehér hajóban megalkotta a Koronás Szarvas Anya figuráját. Ajtmatov: Lehetséges. Jobban mondva, így van. Novicsenko: A Fehér hajóban engem mint olvasót különösen megfogott a korszerűség erkölcsi kérdéseinek okos és szívből jövő összekapcsolása az ember és a természet viszonyával. Úgy érzem, ezt az a törekvés sugallta (hogy ne lépjük túl mai beszélgetésünk kereteit), hogy megóvja az embert a meggondolatlan cselekedetektől a természettel szemben. A természet témája kezdettől fogva kíséri az irodalmi alkotómüvészetet. Ami természetes, hiszen az ember a természet része, ugyanakkor azonban értelmes, szociális lény, aki bizonyos értelemben fölébe emelkedik a természetnek, amikor egész történelmi útját a természet hatalmas erőivel harcolva, versenyezve s egyúttal velük együttműködve járja be. Ajtmatov: A művészet és az irodalom kétségtelenül a legkorábbi időktől fogva szoros kapcsolatban van a természettel. Mégpedig nemcsak a „profi“ irodalom, hanem a folklór is: a mesék, regék, népdalok. A kirgiz népnek van egy eposza: a Kodzso-dzsas, amely egy fiatal vadász nevéről kapta a címét. Nagyon régi eposz, azokba az időkbe nyúlik vissza, mikor az ember, ha szabad ezt a kifejezést használnom, együtt élt a természettel, még nem -vált el tőle. Kodzso-dzsas rendkívül ügyes lövész, egy egész törzset élelmez a vadásztudományával. Törzsbeli kötelességének engedelmeskedve, ismét vadászni indul a hegyekbe. Odamegy hozzá a Szürke Kőszáli Kecske az öreg Szürke Bakkal, s könyörög neki, hogy szánja meg a Bakot, ne ölje meg, mert megszakad a nemzetségük. De az ember kilövi nyilát, s a Bak lezuhan a szikláról. Csak a szintén megsebesült Szürke Kecske menekül meg a vadász elől, aki utánaered, s a hajsza közben egy sziklalabirintusba kerül. El is pusztul ott, mert nem hallgatott a kecskenemzettség vezérasszonyának , bölcs intelmére. 0 J SZÓ Ezt az eposzt különféleképpen lehet m értelmezni, én azonban így fejtem meg: az ember ősidőktől fogva gondol arra, hogy még a saját létszükségletei kedvéért sem szabad minden életet kiirtani 1984. V. 4. maga körül. Novicsenko: Úgy látszik, össze kell tudni egyeztetni a pillanatnyi, rövid időre szóló érdekeket, az éppen adott gazdasági helyzet érdekeit a tartós, az egész népet érintő érdekekkel, sőt bizonyos szemszögből nézve az egész emberiség érdekeivel. El fog jönni az az idő, amikor valamennyien becsülni fogunk minden csepp tiszta vizet... Ajtmatov: Szükségünk van a szénre, olajra, földgázra, nélkülük nem létezhet a társadalom. De meg kell tanulnunk összeegyeztetni szükségleteinket, cselekedeteinket a jövő szükségleteivel. Ez nem csupán gazdasági, ez elvi fontosságú kérdés. Novicsenko: Úgy tetszik, az irodalom - mint különben egész társadalmi nevelési rendszerünk - a természettel való új viszony irányába hat. A temészeti világAjtmatov: Milyen igaza van! Úgy érzem, az irodalomnak nemcsak általában a természet védelmében kell hallatnia szavát, hanem különös gondot kell fordítania az emberi léleknek arra a morális és pszichológiai egységére, mely a természet észlelésével kapcsolatos. Ezzel kell törődnie az irodalomnak, ez a kötelessége, a hivatása. Az írónak azonban, hogy nyomatékosan szóljak, ki kell hegyeznie a gondolatot, kicsit sötétebbre festve a helyzetet a valóságosnál; olyan érzelmeket kell ébresztenie, mint Stanley Kramer amerikai filmrendezőnek sikerült az Áldd meg az állatokat és a gyermekeket! című filmjével. Nem higgadtan és fontolgatva, hanem az érzelmek vörös izzásával, egy kis indokolt túlzással kell sugallnia az embernek: Óvd a természetet! MINDENÉRT, AMI A FÖLDÖN TÖRTÉNIK Beszélgetés a természetről és az irodalomról gal való viszony pedig nem csupán gazdasági viszony. Baráti viszony is, telve bölcs gondoskodással a társadalom gazdagságáról, melyet nem elég megőrizni: szaporítani kell. Nem foglalkoztat bennünket eléggé a természet iránti valóban korszerű viszony, amely nem lehet olyan, mint mondjuk száz, vagy kétszáz^ vagy akár csak harminc évvel ezelőtt volt. A természet gyakorlati, gazdasági tevékenységünknek nemcsak tárgya és természetes környezete: egyúttal esztétikai és bizonyos értelemben erkölcsi szükségleteinket is kielégíti, megfigyelésre és gondolkodásra tanít. A költészet, az irodalom története az ember végtelen természetimádatának, a természettel való szívbéli, érzelmi kapcsolatának gyönyörű művészi példáit tudja fölmutatni. Boldog az az ember, boldog az a művész, aki meghitt, „titkos“ beszélgetésre képes az erdőkkel és vizekkel, a madarakkal és fűszálakkal. Korunkban nemhogy csökkent volna ez az igény a természet világában való költői szemlélődésre; én úgy látom, inkább megnőtt: az urbanizáció, a mindennapi élet feszített tempója megtanít arra, hogy új módon becsüljük ennek a kapcsolatnak az örömét. A mai ember a természet átalakítója. Kényszerítve van rá, hogy „betörjön“ a környezet „természetes“ életébe, mégpedig az idő múltával mind mélyebbre. Úgy tetszik, pszichológiai értelemben is keresni- kell valamilyen szintézist, amelyben a természeti világggal való aktív, alkotó kapcsolat párosul azzal a „régi“ képességgel, hogy élvezzük költészetét, örök szépségét, legyünk, ha úgy tetszik, jóságos, megérté szemlélői. Novicsenko: önt jelen esetben a természetvédelem kérdései izgatják. Én ebben teljesen egyetértek önnel. De hadd térjek át az „irodalom és természet“ problémájára (erre kötelez irodalomkritikusi mivoltom) tágabb, hogy úgy mondjam, általánosabb vetületére Védjük a természetet, neveljük arra az embert, hogy óvja, tisztelje, mint a földi élet forrását és letéteményesét? Magától értetődik, hogy ez nagyon fontos feladata társadalmunknak, következésképpen irodalmunknak is. De akárhogy legyen is, ez csak egyik része a mai ember és a természet viszonya sokkal tágabb kérdésének. Ajtmatov: A legfőbb tényező az ember természetátalakító szerepe, forradalmi s egyben igazán felelős viszonya a környezettel. Tudom és belátom, hogy az embernek át kell alakítania a természetet. Egyetlen dolog izgat: az, hogy az embert ne ragadja el ennek az átalakító szerepnek a heve, hogy legyen valamilyen ellenőrzés, legyenek visszatartó, fékező tényezők is, mert manapság a természetet átalakítani nem olyan nehéz, de visszacsinálni olyanná, amilyen „a világ teremtésekor“ volt, lehetetlen. Novicsenko: Nem szabad megfeledkeznünk az érzelmi szféráról. A természet ebben az értelemben, a maga ősi, természetes „leikével“ és „szabadságával“, melyről Tyutcsev írt valaha, óriási korrigáló erő a mai emberi pszichikum számára a gépek zajában és a városi aszfalt monoton simaságán. A természetben nem szabad csak a gyönyörködés tárgyát látni. Bizonyos értelemben igaza volt Bazarovnak, Tur- genyev Apák és fiúk című regénye hősének, amikor az idealista beállítottságú vidéki urakkal vitázva azt állította, hogy a természet nem templom, hanem műhely. Persze, hogy elsősorban műhely. De meg kell őriznünk tiszteletünket a természettel mint a természeti élet szépségének hatalmas világával szemben. Ebből a szempontból úgy gondolom, a lelketlen technicizmus éppolyan helytelen, mint a természet érzelgősen meghatott csodálata, melynek végső bölcsessége, hogy úgy kell hagyni mindent, „ahogy van“. Ajtmatov: Ez is igaz. Csak az ember őrizkedjék a gőgtől az anyafölddel szemben. Bármilyen magasan röpüljön is a világűrben, mihelyt elszakad a Földtől, abban a pillanatban szembekerül a Földre való visszatérés problémájával. Az ember a Föld gyermeke. Valahol, valamikor, valamiben a természet tisztelettudó gyermekének kell éreznie magát, s meg kell hajtania előtte a fejét. Egyáltalán nem vagyok az érzelgősen meghatott természetrajongás híve, habár úgy vélem, különösebb kár nem származik ebből sem. Novicsenko: Úgy gondolom, hogy a mi társadalmunk úgy fejleszti tovább hatalmas ipari és műszaki bázisát, hogy közben meg tudja óvni a természet kincseit, meg tudja őrizni tartós kapcsolatát éltető világával, nem fog elveszíteni semmi lényegeset azokból az örök értékekből, amelyekkel a természet ajándékozza meg az embert. Azt hiszem, ebben mind a ketten egyetértünk. Némelyik nyugati „fantit“ és egyes japán írók műveit olvasva, az ökológiai pesszimizmus ijesztő hullámával találom szemben magam... Ajtmatov: Úgy látszik, ennek is megvan a maga oka. Novicsenko: Ezt a pesszimizmust kétségtelenül korunk valóságos bonyodalmai táplálják. De hát nem a mi feladatunk, hogy azokat a filozófiailag helytelen következtetéseket támogassuk, melyeket korunk valóságos ellentmondásaiból vonnak le egyesek. Nem hiszem, hogy társadalmunk csakugyan az előtt a perspektíva előtt állna, melyet Isaac Asimov ábrázolt egyik regényében: hogy a harmadik évezred Amerikája egy tucat gigászi megapoliszból fog állni, melyek mindegyikében 10-20 millió ember zsúfolódik majd össze. Ezeket a városokat áttetsző kupola fedi, amely megszűri a napsugarakat, elzárja az embert a természetes földi atmoszférától. Ennek a regénynek egyik fejezetében egy gyilkos után nyomoznak. Amikor eszükbe jut, hogy a Kupolának mégis vannak észrevehetetlen kijáratai a környező térbe, fölmerül a kérdés, vajon a gyilkos nem arrafelé menekült-e. Mire a rendörfelügyelő nyugodtan azt válaszolja, hogy ez lehetetlen, hiszen a város lakói képtelenek elviselni, annyira utálják a külső levegőnek azt az örökké változó és ingadozó állapotát, amelyet szélnek neveznek... Ajtmatov: Asimov félelmetes képet festett, és önnek igaza van, amikor azt mondja, hogy ettől a jövőtől mi meg tudjuk óvni a társadalmunkat. Mégis szüntelenül résen kell lennünk, gondolnunk kell arra, hogy a tudományos-technikai forradalomnak nemcsak áldásai vannak, hogy nem mindig a kívánatos irányban hat lelkivilágunkra. Az jó, hogy a tudományos, technikai haladás közelebb hozza hozzánk a világűrt, de legalább ilyen fontos, hogy az ember a gépek és rakéták századában is ember maradjon, ne váljék hideg fejjel fontolgató lény- nyé, aki elfelejti, hogyan illatozik a rózsa, milyen a tulipán virága, s hogy örül a napnak és a tavasznak minden élőlény. Novicsenko: Befejezésül szeretném még egyszer elmondani, hogy a tudományos-technikai forradalom minden bonyodalom mellett, melyet az ember életében okoz, különösen pedig a környezetével való viszonyában, ugyanakkor hatékony eszközöket tud adni a kezébe az élő természet megóvására, fejlesztésére, gazdagítására. A korszerű földművelés, melynek termelése idővel sokszorosára kell, hogy nőjön ahhoz, hogy az emberiséget elláthassa élelemmel, nem létezhet a fémek, az elektromosság, a műtrágyák stb. roppant tömege nélkül, melyet viszont az ipartól kap. Az erdők zöldjét nem lehetne megvédeni a kártevőkkel szemben a modern tudomány eredményei nélkül, és most nem annyira a kémiára, mint inkább a biológiára gondolok. A kommunizmust építő társadalomnak elegendő megbízható eszköze van arra, hogy biztosítsa az ipar és a természeti környezet - a „második természet“ és az „első természet“ - harmonikus viszonyát. Ajtmatov: Az irodalomnak pedig az a hivatása, hogy az embereket arra nevelje, hogy jó egyetértésben éljenek egymással. ® 1 'S 2 2 0 ‘O I <0 I c § re § 1 I N
