Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-05-04 / 18. szám
ÚJ szú 5 1984. V. 4. A gépkocsivezető fékezni kezdett, s én elbúcsúztam vendéglátóimtól, az össz-szövetségi szerzői jogvédő ügynökség munkatársaitól. A járdára lépve csak néhány másodperc múltán tudatosítottam, hogy esteledik: kigyulladtak a kirakatok neonjai. Körös körülöttem moszkvaiak siettek dolgukra. A szálloda portáján vettem csak észre, hogy már hat óra múlt, s nekem még nagy terveim vannak. Szobámba érve gyorsan tárcsázok. A vonal másik végén egy hang mondja: ,,Alo!“ Bemutatkozom. Egy öblös férfihang ugyanezt teszi:- Rebcsuk. Amikor mondanám, hogy a második világháborús élményeiről, s főleg a Csehszlovákia területén folytatott harcokról szeretnék vele beszélni, holnapi időpontot javasol. Csakhogy én már nem leszek itt. ,,Kemény szíve“ akkor lágyul meg, amikor közös ismerősünkre hivatkozom, aki mellesleg a Szovjetunió bratislavai főkonzulja. De még így is a fejemre olvassa - persze tréfásan miért nem kerestem fel hamarabb. Igaz, ami igaz, de hát a hivatalos program, miegyebek, ahogy az lenni szokott, úgyhogy egyszerűen nem volt...- Na jó - szakítja félbe magyarázkodásomat. - Elmegyek magáért. Hol lakik?- A Minszk szállóban.- Tíz perc múlva ott vagyok, várjon a bejáratnál... Leteszem a kagylót, s táskámba kerül a fényképezőgép mellé a magnetofon is. örülök, hogy találkozni fogok ezzel az emberrel, akinek az élete állítólag egy kész regény... A 60 ÉVES „ÖTVENES“ A szürke Volgából megtermett férfi száll ki, lehet úgy ötvenéves. Ezen egy pillanatra fenn.is akadok, de máris betessem kell félni. Nézze, itt van például az apám esete. Négy osztállyal és néhány éves felcseri gyakorlattal Rosztovba küldték az orvostudományi intézetbe. Talán kétségbe vonja az iskola színvonalát, de higgye el, kiváló orvost neveltek belőle. Aztán az Észak-Kaukázusról Kijevbe költöztek... Apja céltudatossága, kitartása nyilván példaként szolgált számára. A szekrényből saját iskolai bizonyítványát húzza elő. A hetedik osztályban a legjobb tanuló volt. A Komszomol speciális iskolába küldi, ahol az általános ismeretek mellett a tüzérségi tudnivalókkal foglalkoznak a legtöbbet. Nyáron és télen gyakorlatok éleslövészettel. Emellett még a helyi pionírház lövésszakkörébe is eljártak. robbanékony természetét, aki környezetében általános figyelmet kelt, s ha a közelben lányok is vannak. . . Mosolyogva, s jó adag öngúnnyal a hangjában meséli ilyen „kalandjait“. Igen, a humor, a vidámság jellemezhette mai ünnepeltünket a Nagy Honvédő Háború első hónapjaiban. S nehéz hónapok voltak azok, amelyek elszánt harcosokat igényeltek, olyanokat, akik például egyszerű, gázolajjal teli üvegből készült gyújtóbombákkal vették fel a harcot Lenin- grádnál a fasiszták harckocsijaival. Nem magáról beszél. A Tomacsov melletti harcok résztvevőire emlékezik. Ott voltak köztük a környező falvak 15 éves kamaszai is, akik nem akarták, hogy evakuálják őket. „HA VALAMIT NAGYON EL AKARSZ ÉRNI...“ Találkozás Dmitrij Rebcsuk vezérőrnaggyal sékel a kocsiba. Én meg fel is teszem az első kérdést, s tudakolom, hogy Moszkvában született-e? Rázza a fejét, s mosolyogva meséli családfája történetét. Egészen a 17. századba megyünk vissza egy isten háta mögötti kis faluba, ahol a helyi földesúrnak egyszer igen megtetszett az épp arrajáró kereskedő kutyája. Két jobbágyát adta érte. Az egyik volt Rebcsuk, beszélgetőpartnerem ükapja. Aztán beszél apja szülőfalujáról, Sztanisovkáról, a parasztok akkori sanyarú sorsáról. Mint mondja, apja 18 éves koráig még a nadrágot sem ismerte... (Beszélgetésünk folyamán többször is szóba hozza édesapját, s szemében még mindig a meleg fiúi szeretettel áthatott kifejezés játszik.)- Tudja, nadrágja ugyan nem volt, de kijárta az alapiskola négy osztályát, tudott írni, olvasni, s ez akkor már jelentett valamit. A polgárháborúban szanitéc volt, s utána egy kórházban dolgozott. Egy fejjel mindenkinél magasabb volt, olyan férfi, aki vonzotta a lányok tekintetét. Nos, amikor a falujukba új doktornő érkezett, még hajadon... szóval nem csak a munka hozta őket össze, összeházasodtak, s így születtem én 1924. március 21-én. Meghökkenve nézek órám naptárára, hiszen ma van március 21! Az én „ötvenesem" tehát épp ma hatvanéves. Hát ezért javasolta a holnapi találkozót. Bizonyára családi ünnepre készül... Elszégyelltem magam, hogy ilyen erőszakos voltam. Mentegetőzök, de csak legyint. Egy vendéggel több... A fékre tapos, s a volga Moszkva központjában egy klasszicista stílusú épület előtt áll meg. Kiszállunk. A lakás már szinte tele. Bemutat feleségének, fiainak, unokáinak. Megint bocsánatot kérnék, de a háziasszony máris betuszkol minket a kisebbik szobába, amely valamikor biztos a gyerekeké volt.- Itt nyugtuk lesz, az únnepeltre még amúgy sincs szükségünk. Csak dolgozzanak nyugodtan, van még egy kis idejük. Az asztalra teszem a magnetofont, és kérem vendéglátómat, folytassuk az autóban elkezdett beszélgetést. „TÜZÉRTANONC“ ÉS „ORVOSKOLLÉGA“- Talán a jelszavammal kezdeném, nevezetesen, hogy ha az ember valamit nagyon, de nagyon el akar érni, semmitől- Itt is az volt a szabály, hogy a legeredményesebb diák felvételi vizsgák nélkül kerülhetett a katonai főiskolára. Nos, amikor elvégeztem a középiskolát, én voltam az első tanuló és a leningrádi mechanikai és optikai katonai főiskolát választottam. 1941. május 16-át írtunk akkor.. Negyvenegy május közepe. Hány hét volt még hátra? Számolom a napokat, amelyek a Szovjetunió megtámadásáig maradtak. Bizonyára azért jött a parancs, hogy a tüzérségi szakiskola végzősei csak saját szakterületükön folytathatják tanulmányaikat. Három nap múlva már Leningrádban volt, de az orvosi bizottság a vizsgálat után nem javasolta a továbbtanulást. Gyerekkori baleset, leesett az almafáról, eltörte a kezét. Mutatja, hogy még ma sem tudja megvakarni a tarkóját.- Fogtam a papírjaimat, kiléptem az épületen, átmentem az utca másik oldalára, egyenesen az orvosi akadémia parancsnokához. Idg szintén fel kellett venniük tanulmányi eredményeim alapján. A mai napig büszke vagyok arra, hogy három egész napon át a Kirov orvosi akadémia hallgatója voltam. Ha orvosok közé kerülök, mindig eszembe jut, tulajdonképpen kollégák vagyunk... Mindketten nevetünk. Fia lép be a szobába, természetesen megpúpozott tálcával, no és telitöltött poharakkal. Ö is nevet, amikor megérti, hogy az „orvoskollégákról“ beszéltünk.- Bizony, csak három napig voltam orvostanhallgató, amikor június 22-én megkezdődött a háború. Gondoltam magamban, az egész ország harcol, s épp én tanuljak öt évig? Megint fogtam a papírjaimat, átmentem az utca másik oldalára, egyenesen a tüzérségi akadémia parancsnokához. Sikerült őt meggyőznöm arról, hogy már jól felkészültem a harcra. Fogta az irataimat, s ráírta: ,,Az orvosi bizottság döntése érvénytelen. Szanyev ezr. “ VORONYEZS, KURSZK, KIJEV Magam elé tudom képzelni az energiával és optimizmussal teli fiatalembert, aki büszke arra, amit addig elért. Ereiben a bátrak, sőt vakmeröek forró vére folyhatott, csak nehezen ijedhetett meg bármitől is. Hihetetlen biztonsággal és határozottsággal haladt kitűzött célja felé. Ehhez hozzávehetjük az olyan ember Szeretném felgyorsítani az események elbeszélését, hogy hamarabb jussunk el a Csehszlovákia felszabadításáért vívott harcokhoz. Megérti, s csak egy mondat erejéig említi a kosztromi féléves gyorstanfolyamot, ahol hadnagyi rangot kap, s ahonnan ismét irány a front. Voro- nyezsnél teljesít szolgálatot, ahol a szovjet hadsereg először védekezik, majd hatalmas ellentámadásba lendül. Ezeket a pillanatokat tartja harci tevékenysége kezdetének. Az utolsó óráig harcolt. A háború pedig Prágában ért véget! Persze itt még nem tartunk. Voronyezsnél vagyunk, majd Kurszknál. Aki pedig Kurszknál harcolt, az nem szoríthatja emlékeit egyetlen mondatba! És bennem sincs annyi tiszteletlenség, hogy erre ,, kény szer ítsem“, annál is inkább, mivel az, amit mond, felér egy történelem- könyvvel. A csehszlovákiai események 1944_45-ben zajlottak le, tudom, részt vett bennük ő is, hát mostmár kivárom!- Kurszk? Itt tényleg a szovjet hadsereg utolsó, jobban mondva első katonája voltam a felszabadított területeknek a legnyugatibb csücskében. Előttem csak a ,,senkiföldje“ volt, aztán a németek. . Mint tüzérségi megfigyelőnek és az ezred felderítőjének itt volt az ,,állomáshelyem“. Vajon milyen érzésekkel várhatta a fasiszta támadást? Hiszen akkor már tudnia kellett, hogy szörnyű csata lesz!- Felkészültünk a német támadásra. Tudtuk, hogy körül akarnak minket zárni. De 1943-ban már tudtunk harcolni is és a győzelemben is hittünk. Igyekszem megérteni a szovjet katonák és tisztek érzéseit, amelyek a sztálingrádi történelmi ütközet után alapvetően megváltoztak. De most érdekes dolog fejtegetésébe kezd.- Nézze, amikor Voronyezsnél harcoltunk, bizonyára nem voltam eléggé óvatos, mert a fasiszták megfigyelője, nyilván az én ,.kollégám“ észrevette a napsugarakban csillogó rangjelzéseimet, miközben a lövészárok előtt kúsztam. Szóval, tüzet nyitottak rám. De legalább két hadosztály! És két év múlva? Például a Kárpátokban, Dukla alatt teherautókkal jártunk a frontvonalakhoz. Senki sem lőtt ránk. Miért? Mert már nem telt nekik erre. Ellenkezőleg, én adtam parancsot be- osztottaimnak: menjetek már, lövöldözzetek egy keveset, nehogy berozsdásodDmitrij Rebcsuk tábornok (A szerző felv.) jón a géppisztolyotok csöve ebben a sűrű ködben! Ez alapvető különbség volt. Gazdasági is... Nagy hévvel, a tények ismeretében beszéli el a szovjet hadsereg jól előkészített hadműveleteit, amelyekben maga is részt vett, a kurszki győzelemtől a Dnyepr folyón való átkelésen keresztül egészen Kijev felszabadításáig...- Az elsők között értem Kijevbe, amelyet szülővárosomnak tartottam, a háború előtt ugyanis szüleimmel itt éltem. Reméltem, hogy találkozhatok édesanyámmal. Megyek felfelé az utcánkon, mindenütt rombadőlt házak. A mienknek is csak a leégett falai álltak. Sehol senki. Hát azért csak felírtam: ,.Otthon voltam 1943 november 6-án“, s odaírtam alakulatunk nevét és címét. Képzelje el tényleg megtaláltak, édesanyám írt is. Két éve, amikor Kijev megalapításának jelentős évfordulóját ünnepelte, sok házat renováltak. Megtalálták az én üzenetemet is. Az újságírók - micsoda kíváncsi nép! - meg természetesen sorra kerestek fel engem... DUKLÁNÁL Édesanyja leveléből tudta meg, hogy apja elesett a fronton. De ez a tragikus hír nem bizonyult igaznak, s most hallgatom apa és fiú hihetetlen találkozásának történetét. De feszülten figyelem a rohanó perceket is, mert tudom, hogy már nem sokáig tartóztathatom föl vendéglátómat.- Duklánál a 38. hadsereg soraiban harcoltunk - kezdi az engem leginkább érdeklő emlékei felidézését. - S ami magát biztosan érdekli, a Svoboda tábornok által vezetett 1. csehszlovák hadtest kötelékében. Hogyan harcoltunk? A mi 135. tüzérségi dandárunkat kitüntették a Lenin renddel, a Kutuzov renddel, a Szuvorov renddel... Nos, ilyen volt a mi dandárunk! S a harcok? Szörnyű még rá gondolni is. Éjszaka az akciók tervezése, reggel a támadás tüzérségi előkészítése, majd maga a támadás, s estére egy-két kilométerrel odébb voltunk. Erdős hegyek, október-november, agyag, sár hideg, majd az esők, viz és víz mindenütt. Az ágyúkat pedig kézzel kellett felhúznunk a hegytetőre. Gondolja el, nehéztüzérség. Aztán megint új célok és új tervek. Nem emlékszem, hogy az egész háború alatt annyi tartalékot kapott volna valaki, mint mink. Nagyok voltak a veszteségeink, de nagyok voltak a céljaink is...- Emlékszem, november elején egy napra, amikor a fasiszta tüzérek igencsak ,,elárasztottak“ bennünket. Fel kellett deríteni, honnan lőnek. Rádiósom, Baldirev, ez a fiatal uráli gyerek, akit sapkája miatt, amelyet mindig a fején hordott, csak ,,Csónaknak“ neveztünk, most is velem jött. Egy erdei tisztásra érve távcsővel elkezdtük a megfigyelést. Hgfnar felfedeztük őket. Jeleztem Baldirevnek, teremtsen a mieinkkel rádiókapcsolatot. Antennára volt szüksége, s ezt általában úgy oldottuk meg, hogy egy drót végét feldobtuk a fára. Baldirev alatt három lépés után akna robbant. De még így is összeköttetést tudott teremteni, s én hívhattam a szanitécokat, no és leadhattam a fasiszta ágyúk koordinátáit. Ilyen volt a mi „Csónakunk“. De nem csak ő, ezrével voltak a hozzá hasonlók, lányok is... Egy pillanatra elhallgat, képzeletében bizonyára Dukla halott és élő hőseinek arcképei vonulnak el. Lehet, megint a sarat tapossa, az ágyútalpat támasztja vagy távcsövével az ellenséges állásokat figyeli ... Mialatt beszélgettünk, szép számú vendégsereg gyűlt össze. Rokonok, barátok, régi harcostársak. Igazán illetlenség lett volna tovább szóval tartani az ünnepeltet. Persze, el nem mehettem. A másik illetlenség az lett volna, ha nem kóstolom meg a valóban finom muskotá- lyos pezsgőt. Amikor már tényleg búcsúzom, vendéglátóm ismét „megró“:- S ha megint eljön Moszkvába, találjon megfelelőbb időt a találkozásra... Mentegetőznék, elnézést kérek a zavarásért.- . . Nem erről van szó - szakít félbe hanem arról, hogy elmesélhessem a többi csehszlovákiai élményemet is. Mielőtt még kezet nyújtana, egy névkártyát húz elő.- Hiszen még fel sem irta a,, koordinátáimat“. Nehogy sokáig keressen legközelebb, mert remélem találkozunk még! Én is remélem. Elköszönök. Az autóban olvasom a névkártyát: Dmitrij Rebcsuk vezérezredes, a katonai tudományok doktora, tanszékvezető professzor, az OSZSZSZK érdemes tudósa... LADISLAV TAKÁÓ