Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-04-27 / 17. szám
f írott, dnrntt 9 Bár nem az én nagyapám volt, mégis nagyapónak szólítottam, mint mindenki a közös portán. Ő volt az első öregember életemben, s talán éppen ezért nekem mindmáig a legszebb. Az öregember. Kicsi koromtól láthattam naponta. Az ötvenes éveket írták akkoriban. Nagyapó, bármennyire is szeretett volna, már nem nagyon tudott részt venni a lelkes sürgésforgásban, ereje fogyatkozván a diófa árnyékában üldögélt, és csendesen pipázgatva szemlélte a felbolydult világot, az udvarra begördülő teherautókat, cséplőgépeket, traktort. Közben belül múltját, ifjúságát és a férfikorát élesztgette, élte át újra meg újra. Nem emlékszem rá, hogy valaha is beszélt volna róla. Nem voltak meséi, történetei sem. Talán mert nem is történtek vele soha különösebb dolgok, nem müveit csodát. Csak végigcsinálta az életet, mert azt minden időben, szélárnyékban és viharban, kötelesség végigcsinálni - dolgozni, gyermekeket szülni és felnevelni -, ha egyszer megszületett az ember. Es azok, akikkel megestek különösebb dolgok? Akik mondjuk ott voltak, életüket, családjuk biztonságát kockáztatva a számomra is már csak a történelemkönyvekből, elbeszélésekből ismert munkásmozgalmi harcokban? Akikre rálöttek, akiket bebörtönöztek, akiket százszor megaláztak, és akiket mégsem lehetett „elintézni“, mégis föl tudtak magasodni? „Nem voltak ezek különösebb dolgok. Csak a mából, a nyugalomból nézve látszanak annak. Akkor az nekünk természetes volt. Ha nyomorogtunk is, meg fájt is sok minden, csak azt tettük, amit meg kellett tennünk. Különben szemét emberek lettünk volna. Nincs ebben semmi különös.“ Egy régi idős riportalanyomat idéztem. Jobbára üldögélő, üldögélve tűnődő ember volt már ő is. Kortársai, valamikori küzdötársai között azonban nem egy olyannal találkoztam, Pista-Laci^Józsi -bácsikkal, akikben még eleven volt az erő, az életkedv. Szőlőben kapáltak, falat raktak, fűtő- házban teljesítettek szolgálatot, amikor rájuk leltem. Ha szépítettek vagy nagyítottak is olykor-olykor a régvolt eseményeken, cselekedeteiken, ha hangsúlyozták is, hogy nagy idők voltak azok, fiam, ugyanaz a lényeg fogalmazódott meg: nem tettünk semmi különöset, csak amit meg kellett tennünk. Rég volt, elmúlt - mondták hozzá, mintha valóban mi sem történt volna. Hogy ezek az öregek mennyire vannak jelen gyermekeikben, unokáikban, hogy mennyire hat a mában szellemük, tanításaik, köztük azoké, akik már nincsenek az élők sorában, nem tudhatni. De az bizonyos, hogy jelen vannak, hatnak. Itt van például a Csallóköz, egy évtizede új szűkebb hazám. Vajon csak a modern technikának, a gépeknek, a munkaszervezésnek köszönhető, ami itt látható, tapasztalható? Ami látvány itt fogadja és nem ritkán megállásra, álmélko- dásra készteti távoli országok e táj föútján átvonuló utasait is? A földek szépsége. A földeké, melyek az őszi vagy kora tavaszi meztelenségükben is mindig olyanok itt, mint a frissen vasalt, szétterített kendő. Aztán amikor zöldek, amikor aranysárgák. Ter- mésbegyüjtés után is oly hamar megújulnak, rendbe kerülnek, hogy észre sem veszed. Hogy kérdezned kell: kik és mikor csinálták. Az eredmények pedig közismertek. Világraszólók. Mindez, hiszem, az öregeknek is köszönhető. Mert a maguk idejében nemcsak megtették, amit tenniük kellett, hanem egyben példát is adtak fiaiknak, lányaiknak, miként kell dolgozni. Példát adtak munkaszeretetből, átadták nekik tapasztalataikat, megtanították őket: tisztelni a munkát. És más tájakon - kérdezhetné valaki -, ahol esetleg kevésbé jól mennek a dolgok? Biztosan nem azért, mintha más tájakon más emberek, öregek éltek volna, hiszen a Bodrogköz, Gö- mör vagy Mátyusföld munkásai és földművesei nemcsak hogy ugyanolyan cselekvő emberek voltak, hanem a legdrámaibb időkben is legalább ugyanolyan kemény tartású harcosokként küzdöttek a munkásmozgalom élvonalában, tömegeket mozgósítva. És ugyanúgy átadták ők is tudósukat, mindent mi lényegük volt, fiaiknak, lányaiknak. Ha más tájakon esetleg kevésbé jól mennek a dolgok, egyebütt keresendő okai vannak annak, amelyek egyébiránt már eléggé közismertek a napi sajtóból. öregjeinkre emlékezni, értünk is való tetteiket felidézni, akár tanulságképpen csak - kötelességünk. És kötelességünk alapjosan megismerni, megőrizni mindazt, amit örökül ránk hagytak, ami nemes belőlük bennünk folytatódik, a folytonosságot jelentve. Gyermekeink, következésképpen holnapunk miatt elsősorban. Ez annál is inkább fontos, mivel gyökereinket kikezdeni látszik az idő; az önismeretünkben mutatkozó hiányok egyre aggasztóbbak. Elhagyjuk öregjeinket, városokba költözünk, messzire a síroktól is. Ráadásul egyre inkább úgy tűnik föl, hogy csak a mának élünk. Amint egy cikkben olvastán nemrégiben, a ma aktív szülői szerepet betöltő nemzedék körében erősen terjedőben az újhedonisztikus életszemlélet, amelynek „a szótárában ilyen szavak és kifejezések a leggyakoribbak: az élvezet, az örömhöz való jog, örömforrás, egyszer élünk, stb., és nem jellemzők az olyanok, mint a másokért, a közösségért hozott áldozat, a társadalom iránti kötelesség, felelősség“. Vagyis éppen azok nem jellemzők, amelyek tájaink egykori harcos férfiúinak cselekedeteit meghatározták, és amelyek nekünk szóló tanításaikban kulcsfogalmakként szerepjelnek. Ha elfordulunk öregjeinktől, ha még csak pillantásra sem méltatjuk a történelmet, melyet ők is csináltak, melyet az 6 életsorsuk is jelent - vajon milyen öregek leszünk mi? Milyen örökséget testálhatunk mi a gyermekeinkre? És lesz-e, ami a folytonosságot biztosítja bennük? Más körülmények között élünk, más feladatokkal, mint századunk első felének férfiai, asszonyai. Apáink és anyáink. Épp>en május elsejéhez, a munka ünnepiéhez, és májushoz, az ifjúság és a szerelem hónapjához közeledvén érzem szükségesnek mondani: vissza az öregekhez, egy kicsivel gyakrabban. Nem másért, „csak“ emberi-erkölcsi példákért. Minden időben erőt adó örök értékekért. BODNÁR GYULA Egy hiteles hős Joszif Geraszimov új regényéről Az elmúlt évtizedek szovjet prózairodalmára visszatekintve elmondhatjuk, hogy a hétköznapiok egyszerű embereinek gondjaival, küzdelmeivel, érzésvilágával való ismerkedés jellemezte. Éppen ezért első látásra anakronizmusnak tűnhet Joszif Geraszimov tudatos kiállása a közéleti ember, a néha már gyanúsan csengő „pjozitív hős“ mellett. Hiszen többnyire fenntartással fogadjuk a kimagasló képiességü, a lehetetlent ostromló egyéniségek tetteit, mint ahogy a történetet első személyben elmesélő Golikov mérnök kapicsolata is bonyolult, ellentmondásos egykori főnökével, Remezzel. Joszif Geraszimov Túl a lehetőség határán című regényének cselekménye két idősíkban játszódik, ezen belül gyakoriak a filmszerű „vágások“, visszaemlékezések. A keretet az elbeszélő Golikov és lánya, Aszja repülőútja adja; ez a motívum többször visszatér, eleinte homályba burkolva az első osztály titokzatos utasának kilétét. Az olvasó fokozatosan jön rá, hogy ez az ember csak Remez lehet. Kettőjük sorsa hol összefonódik, hol újból elválik, egy szabályos és egy rendkívüli életpálya keresztezi egymást. Golikov, a háborúból visszatért, komoly felkészültségű fiatal mérnök a jarszki kohómúhöz kerül, később kandidátus és a műszaki tudományok doktora lesz, könyvei jelennek meg, tudományos munkásságát a külföld is számon tartja.’Egész életét meghatározó tényező marad Ignat Matvejevics Remezzel való ismeretsége, akivel szemben senki sem lehetett a gyárban közömbös, egyesek lázadoztak ellene, mások istenítették, évekkel távozása után is. ,,Ő maga valahol messze élt, az ismerőseim közül senki sem tudta, hol lakik és mit csinál, de egyéniségének, szellemének befolyása alól azok sem tudtak szabadulni, akik el akarták felejteni, mert túlságosan is sokat adott magából a gyárnak, olyan magjává lett, amely tovább éreztette hatását, akár a föld vonzásának rejtett erői. Ki tehát ez az ember, aki soha nem ismeri a jól végzett munka utáni elégedettséget, hanem egyre újabb és újabb csúcsok meghódítása felé tör? Jellemét a háborús évek pjörölycsapásai edzették acélossá. A Honvédelmi Bizottság olyan feladattal bízta meg, amely csaknem a lehetetlennel egyenlő: a kohómúvet két hónap alatt harckocsik gyártására kell átállítani. A gyár előző igazgatója az öngyilkosságba menekült a megbízatás elöl, Remez fjedig először nézett szembe a sorssal: vagy „túllépi a lehetőség határát“, vagy ö is leszámol az élettel. Fanatikus akaraterővel veti bele magát a munkába, kíméletet nem ismerve éjjel-nappal hajszolja önmagát és beosztottjait a szent cél, a győzelem elősegítése érdekében. Elismerésben és mellőzésben egyaránt bőven részesül, de amikor később hazug vád alapján megfosztják igazgatói állásától, és egy távoli üzembe küldik művezetőnek, a valódi tekintélyt mégis ó képviseli, az ö szavára hallgatnak a munkások. Legendák és rosszindulatú híresztelések fonódnak köréje, de mindig következetesen kiáll meggyőződéséért. A békés építés korszakában a múlt tapasztalatainak ismeretében fürkészi a jövőt, korát megelőzve megsejti a tudományostechnikai forradalomban rejlő határtalan lehetőségeket. Szenvedélyesen harcol az újítások, a hasznos és eredeti ötletek megvalósításáért, a túlfeszített munkatempó továbbra is életformája marad. Magabiztos nyugalma gyakran nyomasztóan hat környezetére és az olvasót is vitára ingerli. Jellemét magánéletének sikertelensége teszi hitelessé: hűtlen feleségét elkergeti a háztól, majd a sors szeszélyéből barátjától ragadja el annak hitvesét. Ennek az érzésnek finomabb megrajzolásával az író adósunk marad, árnyaltan mutatja be viszont a regény végén a főhőst, megfáradtán, magára hagyatva. Remez pjortréjának megrajzolásánál a közösségi ember, a fáradhatatlan vezető jellemvonásai dominálnak. A regény az úgynevezett ,.termelési regényedéhez áll közel, bár a gyártási folyamatok leírása rövid, a laikus olvasó számára is közérthető. A konfliktushelyzetek hasonlók, a főszereplő alakja viszont ezekben a szituációkban kissé egysíkú, didaktikus. Izgalmasabb az az oknyomozó módszer, ahogy Golikov számára fokozatosan feltárul Remez jelleme, kettőjük találkozásai minden esetben feszültséggel töltik meg a müvet, és tovább lendítik a cselekményt. Bárátságukra súlyos csapást mér Lena elhatározása, hogy elhagyja családját. Az előzmények ismeretében szinte törvényszerű, hogy a megkeseredett asszony Remez erős egyénisége vonzásának nem tud ellenállni. Az egykori barát és harcostárs kitörölhetetlen emléket hágy Golikovban: ,.Bárhogy is alakul a sorsom, ő számomra nem csupán az az ember, aki feldúlta a családomat, hanem több ennél: ö már régóta része az énemnek, az egész életemnek.“ A regény fő értéke, hogy hiteles légkört tud teremteni, akár a hadiüzemben folyó termelést mutatja be, akár a tudományos-kutató munka kulisszái mögötti világot tárja fel, vagy fjedig a kisvárosból ipari központtá fejlődött Jarszk mindennapi életét festi. Pár vonással életszerűen jeleníti meg a mellékszereplők galériáját, az autodidakta Ivan Mitrofanovics falusi tanítót, akinek értéktelennek hitt festményei halála után a múzeum díszévé váltak, a karrierista és bosszúszomjas Szemjon Andrejevics Kulikovot, a tudomány talárjába burkolózó, régi elképzeléseihez makacsul ragaszkodó, egoista Szamarin professzort, gyári munkásokat, tudósokat, mérnököket. Lélektanilag hiteles Golikov és felesége tartalmát vesztett házasságának, a család szétesési folyamatának bemutatása, és nem utolsósorban jelentős a főhős, Remez alakjának, annak jellemének bemutatása. Csaknem négy évtizedet átfogó, nem nagy terjedelmű regény hiteles tanúvallomás az emberi helytállásról, arról a korról, amely nemcsak Ignat Matvejevics Remeztől követelt hatalmas.erőfeszítéseket, hanem az egész szovjet néptől. B. L. (Peter Kocák rajza) Május
