Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-13 / 2. szám
r Frt leszállt az ünnep előtti éjszaka. Lj A szállodai ágyon fekve fülelek nekem még ismeretlen város morajára, mo- corgására, elcsitulására... Hallgattam távoli zúgását, zaját, és úgy tetszett, hogy ebben a zajban összekeveredett a föld minden hangja, mint ahogy a fehér színben egyesül a spektrum valamennyi színe. De miként a fehér, amely a színek sokféleségét rejti magában, nem fárasztja a szemet, ugyanúgy ez az egyenletes zúgás sem ingerelt, ellenkezőleg, megnyugtatott, szinte ringatott hatalmas szárnyain. Éjszaka így csicsijgatja levelén a fa a lepkét vagy a szitakötőt. Ebből a zajból időről időre hirtelen kivált egy- egy hang, és előretört: hol egy kis kutya vakkan- tott aprókat (és én a sötétben mosolyogva elképzeltem, hogyan szökött meg a cikruszból, ahol aznap este láttuk, és most ujjongó ugatással magasztalja szabadságát), hol villamos csilingelt, hol egy pityókos hang gyújtott rá egy-egy nótára, de azon nyomban abba is hagyta. És ezeket az érthető, földi zajokat elnyomva, hirtelen föléjük emelkedett egy hatalmas, de érthetetlen hang, mint egy óriás szava. Fülelve mozdulatlanná dermedtem... Lehet, hogy ez csupáncsak magnetofon, amelyet megváltoztatott az éjszakai város visszhangja? Vagy hangtölcsérbe beszélnek a teherpályaudvarokon? Vagy a küszöbönálló díszszemlének szalagra vett próbája ez? De nekem valahogy az az érzésem, hogy maga a természet szól hozzánk az ég kozmikus magasságából vagy a föld mélységes mélyéből. A hang váratlanul elnémul, mintha szó közben félbeszakították volna, majd újra feltör. És -nekem úgy rémlik, hogy a Jó meg a Rossz harcol egymással. A Jó figyelmeztetni próbál bennünket, hogy megóvjon valamitől. A Rossz meg túlharsogja a szavát, igyekszik visszahúzni a nemlétbe. ... Szemben a kényelmes szállodai ágyon, elnyújtózva, mélyen aludt serdülő lányom, és semmit sem hallott. Láttam gyámoltalan, hegyes kis vállát, amelyet kivett a paplan alól - fénylett és kemény volt, akár a kavics, amelyet simára görgetett a tenger. Haragos arckifejezéssel aludt. Napközben sikerült végigszaladnia számtalan üzleten, két múzeumon, egy katolikus lengyel templomon, három báron, megnézett egy cirkuszi előadást, és bosszankodott az éjszakára, amiért megfosztja a lehetőségtől, hogy tevékenykedjék, követeljen, falja a látnivalókat... Napközben rengeteg kedvtelés súlyától eltörődve, megpróbáltam észre téríteni.- Ugyan minek mindent egyszerre? Ma menjünk el a katolikus templomba, holnap meg LARISZA RUMARCSUK a múzeumba. A műélvezetet nem kell kimerítő kötelességgé változtatni.- De hisz mindenhová el kell jutni. Mi pedig csak három napra jöttünk - vetette oda menet közben a lányom.- Miért kell? - dünnyögtem én. - Ha így rohanunk, semmi sem marad meg az emlékezetünkben.- Akkor ültél volna meg otthon - nyafogta a lányom. - Minek kellett idejönni!- Neked nincs belső világod! - mondtam ki az ítéletet.- De igenis, nekem van belső világom! Csak más - ellenkezett a maga igazának biztos tudatában a lányom. És csakugyan: nagyon különböztünk egymástól. És egy boltív alá húztam öt, ahol a kövezett, öreg kis udvar meghitten világított apró ablakaival. Ő meg engem - zajos térre. És öt- több évszázados mellékutcába. Ö engem- bizományiba. Én őt - a régi lengyel temetőbe. O engem - mai bár kis pincéjébe, amelynek vörös-zöld cégtáblája ádázul és csalogatóan csillogott. Meg kell mondani, hogy ő jobban tanulmányozott engem vagy talán nagyobb hajlékonyság volt benne. Mindenesetre szüntelenül és nem is sikertelenül különféle apró ^elfogásokhoz folyamodott.- Menjünk be ebbe a katolikus templomba. A cirkuszig még van időnk - ajánlottam.- Micsoda?! - színlelt felháborodást a lányom. - Eszerint templom után menjünk cirkuszba? De hisz ez szentségtörés! Erre elszégyelltem magamat.- Jaj de jó lenne kocsikázni egyet ezen a kis villamoson. Amerre a szemünk lát! - kiáltott fel. - Akarsz? Én természetesen örömmel beleegyeztem, sajnos, nem is gyanítottam a fondorlatot. Alig mentünk néhány megállót, a lányom máris fész- kelödni kezdett, és lázasan kérdezgette az utasoktól, hol kell leszállni, hogy egy bárba juthassunk. Az ö „jóvoltából“ éppen ma nevetséges históriába keveredtem. A soron következő bárnál fiatalok tolongtak. De az én lányom hajlékony kígyóként átsiklott ezen a tömegen, és ügyet se vetve az üvöltözésemre: „Hová mész pénz nélkül? Ne felejtsd el, hogy én nem mászom be utánad!“ - ott termett a bár üvegajtaján belül. Onnan küldött felém kétségbeesett jeleket az arcával és mind a két kezével. De én persze semmit sem értettem, és' csüggedten álltam oldalt, mert lehangolt a helyzet fonáksága: elmenni sem lehet, a tömegen se nyomakodhatok át... De a fiatalok egyszer csak kezdtek szétválni. Azt hallottam: „Engedjetek utat ennek az asszonynak! Engedjetek utat ennek az asszonynak!“ Csak kisvártatva jöttem rá, hogy ez rám vonatkozik. Nem maradt más, mint bocsánatkéréseket mormolva a bár ajtaja felé indulni. De az ajtónál fennakadás keletkezett: nem tudtam átfurakodni a résen - a portás ugyanis csak akkora nyílást hagyott, hogy elkerülje ennek az egész lavinának a nyomását.- Én itt át nem furakodom! - suttogtam, és igyekeztem megóvni a gombjaimat.- Nem baj, mi majd segítünk - támogatott a portás. így aztán az egyik oldalról a portás húzott a karomnál fogva, a másik oldalról meg a tömeg nyomott. Lányom eszelős ujjongása közepette, jócskán összegyűrve, összekócolva végre én is az előcsarnokban találtam magámat.- Képzeld el - csacsogta boldogan a lányom. - Azt mondom neki (mármint a portásnak): be kell engedni még egy embert. „Egyetlenegy embert sem, - mondja szigorúan. - Csak sorrendben.“ „De ott maradt a mamám“ - mondtam könyörögve. „Á, a mama! - szólt meghökkenve. - No, a mamát csakugyan be kell engedni“.- Ugye leleményes vagyok! Ne félj, míg engem látsz! Amikor késő este hazafelé, a szállodába mentünk, a lábam úgy zsibbadozott, mintha egy nap alatt bejártam volna az egész földgolyót. Csak puha ágyat, mély csöndet meg talán forró teát kívántam. De a lányom kinyitotta az ablakot, aztán a függönybe burkolózva áthajolt az ablak- párkányon, és mohón fülelt az étteremből hallatszó zenére. „De ott maradt a mamám“ - mondtam - mint akit agyonütöttek. Én meg sajnáltam, hogy nem hallja velem együtt ezt a furcsa hangot, az éjszaka hatalmas szavát. Hisz ö talán megértette volna azokat a szavakat, amelyeket nekem sehogy sem sikerült megkülözböztetnem. De rövid fontolgatás után azt gondoltam, hogy ö akkor se hallaná meg ezt a hangot, ha felkölteném. Ha pedig meghallaná, magnófelvételnek tartaná, és természetesen kinevetne. MAKAI IMRE fordítása ANATOLIJ RASZ Egy csöppet előbb mentem haza a munkából a szokásosnál. Az a munka másnap is megvár. Hazamentem, lezuhanyoztam, haraptam egy keveset. De a lelkem nyugtalan volt. Megnyugtatásul - mondtam magamban- fölhívom magamat. Már csak a hangomat kelleti kellően elmá- sitani. Tárcsázom á számomat.- Tessék! - hallom a másik végen a tenort, alighanem Korja- ginét.- Jó napot - próbálkozom a legmélyebb basszussal -, Ivan Petroviccsal szeretnék beszélni.- Sajnos nincs pent, kifutott egy pillanatra. Talán ha egy óra múlva visszahívná...- Miért? Egy óra múlva benn Hpsz Ivan Petrovics?- Nagyon valószínű. No, jól van, gondolom magamban. Egy óra múlva újra hívom magamat. Most nőhangon rikácsolok.- Halló. Hallhatnám Ivan Pet- rovicsot? Feltétlenül beszélnem kell vele.- Ivan Petrovicsot sürgősen magához rendelte a főnök - hallok a vonal másik végéről egy unott női hangot.- És mikor lesz újra szabad Ivan Petrovics?- Ezt bizony bajos lenne megmondani. A főnökségnek mégsem parancsolhat az ember...- Köszönöm szépen. Kérem, hívhatnám még egyszer?- Természetesen. Bármikor! Nono, ez egy kicsit azért túlzás! Bármikor! Legközelebb a munkaidő végén hívom magamat. Már harmadízben változtatom el a hangomat: orromat szíva, tőmondatokban beszélek.- Ivan Petrovicsot!- Ki kéri?- Nem fontos! Sürgős az ügy. Halaszthatatlan! Égető!- Sajnos, Ivan Petrovics ma már nem lesz.- Ugyan miért? Nincs még egészen vége a munkának!- önnek igaza van. De Ivan Petrovicsot is sürgős ügyben engedték haza. Az ingatlankezelőtől keresték. A felső szomszédja elárasztotta a lakását. Úszik ott minden, a bútorok, a tévé, a telefon!- Ó, az más. Megértem...- Kérem. Hívja holnap reggel. Megkönnyebülten teszem helyére a kagylót. Nos, ellenőriztem magamat. Látod Ivan Petrovics, mondom magamnak, milyen rendes munkatársaid vannak? Otthon csücsülsz, ők pedig harcosan kiállnak melletted. így van ez nálunk: ma nekem, holnap neked! FERENCZ GYŐZŐ fordítása te / az leszek én / az vagyok én..., azt hittük, mi, négy beat-bárdok, most már sarkaiból dől ki a falu. Az emberek megértik, hogy mi éppen azt nem akarjuk, mi azt tagadjuk, mi éppen azt átkozzuk: az elvonult, a magányos farkassá változott, a gyanakvó, beteges remeteséget, az elzárkózottságot, gyanakszunk az új lakónegyedekben csillogó giccsházakra, az örökös autóglancolásra ésa- többi. Haragos voltál, sirokkó, hideg és szeszélyes. A falu kocsmaudvara mégis megtelt emberekkel. Tata volt a pénzszedő. A falábú, hű harangozó. Az est fénypontja pedig No- csi, ki tízpercenként a részegségtől tántorogva elvonult a pódium előtt, hogy valahol megtalálja az illemhelyet. Párszor el kellett őt vonszolni a reflektorfényből, mert a bőgő gitáros elemi erejű tercelö sikoltására megannyiszor a földre roggyant. Aztán a földre rogytunk mi is, négy beatbárdok. Úgy ám, sirokkó, mintha érteném, ezt súgtad akkor, mikor találkoztunk a villanypózna tetején, ahol beszereztem egy hiányzó hangszórót a szent ügy érdekében: „... alakuljon ki egy színesebb, tartalmasabb csehszlovákiai magyar tánczene, s minél hamarabb tudja maga mögött a mi gyarló kísérletezésünket. Csupán kihívás legyen fellépésünk...“ Ám az erdei kísérteteknek erdőben a helye, s emberibb szóval nem tudtunk szólni. Kár! Nem hallgattalak, mert nem értettem szavadat, üzenetedet déli szél. Akkor külön utakon jártunk. Egyedül maradtam egy félelmetes betegséggel, amely váratlanul tört rám. Két éven keresztül leselkedett rám a gyűlöletes nyavalya, tört elő a legváratlanabb percekben, öt-hat óráig a földhöz szegezett, majd amilyen hirtelen jött, úgy el is tűnt, otthagyva engem hányadékban, agyongyötörve. Vágytam, mennyire vágytam távoli hazád, sirokkó, súlytalan repülésed, végnélküli légtered. Hol volt nekem erőm lépésre, útra? Akkor találkoztam a színekkel, az ecsettel, a palettával, a vászonnal, s kezdetlegesen megfestettem hő vágyaimat. Vágytam, égtem a szabadság után, a megszabadulás után! Eljöttek a jobb napok. Egészség - drágakő! Kajakot vettem és patakokon, folyókon ismét összetalálkoztunk jó öreg déli szél. Próbára tettél folyamon, ezer kilométereken. Leckét lecke után adtál, intőt intő után kaptam. Jó öreg mesterem, mily igazságtalannak tartottalak, s mily türelmes voltál. Akárcsak Te, anyám. Ahogy Te tűrted agyonhajszolt napjaidat! Soha úgy nem tudok tisztelni szegénységet, mint a Tiédet, soha elszánt keménységet nem tudok megbocsátani, csak a tiédet. Mert fájt a Te keménységed. Te óvó, gondos anyám! Szélösvényeden haladok, sirokkó. Kajakom orra túrja a vizet, evezőmmel megpas- kolom a hullámok hátát. A Hold, a keresztapám, a hátam mögé került, ahogy a patak egy kanyarulattal északnak fordult. A vízi nád, ahogyan kilométereken keresztül kiséri, s szinte befedi a patakot, mint a kéve, úgy dől két oldalára közéje vágódó, suhanó hajóm testétől. A növényvilág dzsungeléból csak lepedőnyi égboltot látok, leselgetem a Göncöl-szekeret. Én lesni szoktam, mert sokszor igyekeztem elképzelni, hogyan fordul és mennyire változik más-más szélességi körök alatt. Igyekeztem, akaratoskodtam, innét Közép-Európából kilesni. A passzátban rohan hajóm. Harminc fokos dőlésszögben a jobb csapáson. Az árbocon a hatszáz négyzetlábas nagy-génus tar- cavitorla, a kétszáznyolcvankilenc négyzetlábas fövitorla és a háromszázötven négyzetlábas hátsó tarcsvitorla..., magam készítette szólóvitorláson, négy vonással északnak a Kis Antillák előtt. A mai este mégis szebb, ma ez a valóság. Társa vagyok a patak sodrának, a vetődő halaknak, a szétszórt felhőknek, a rám váró folyamnak. Ma az ösztönök uralkodnak fölöttem. Ma a víz és a tűz rabja vagyok. Akárcsak te is. Tata, te is Puki és többiek. Már a falu érverésében lüktet az új vér, tisztít a tűz és a víz, nő az ember. Szemem előtt elsuhan a főutca képe, csak fél szemem akad fönn egy házon, s borongós a pillantásom. Valami eltűnt belőlem, elillant, hiába hiányolom, többé már nem tér vissza. Nem is tudom, mikor, s hogyan történt, később lettem csak figyelmes. Elkéstem. Ez a mi eladott házunk! Mint elszakított köldökzsinór testem, s falum között. Hogyan lehet az, hogy más a tekinteted, Tata, s neked is Puki? Mi történt? Gondolatom vizsla-szeme berohanja a falu rejtett sarkait, régi meghitt búvóhelyeit, de idegen lehelet csap meg, bamba sötétség vicsorog vissza rám. Valami megtörtént, valami szemmel nem látható. Elmerülök az emberek tekintetében, állok földbe gyökerezett lábbal? Mintha parton állnék és szivfájdí- tóan intenék a falunak, amely mint a komp, lassan elúszik más irányba. És senki se int, senki se búcsúzik! Dúdor István: Terezini erőd
