Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-04-13 / 15. szám
IJSZÚ 5 184. IV. 13. Amerikai egységek Grenadában Harcias században élünk. Még jó másfél évtized van belőle hátra, de már „belefért“ két világháború és 250 helyi háború. Ebből 150 a „béke“ éveiben, 1945 után zajlott le. Ezekben a fegyveres összecsapásokban mintegy 90 ország (bolygónk országainak több mint fele) vett részt, s négy kontinens több mint 70 országának területén folytak. E háborúk összidőtartama eléri a 400 évet, a halottak száma a 25 milliót, ami több, mint az első világháború áldozatainak száma. Miért ez a nagy harciasság? Miért lesznek hű szövetségesek ádáz ellenségekké? Egyértelmű választ adni ezekre a kérdésekre nem egyszerű. De van néhány szilárd támpont, amelyre támaszkodni lehet Ennek a ,,szabálytalan világháborúnak“ a legjellemzőbb vonása, hogy a harcok nem csak a közvetlen részt vevő országokat érintik, hanem szinte minden esetben megfigyelhetőek az imperialista hatalmak szövetkezésének jelei az egyik, és a szocialista országok velük szembeni összefogásának megnyilvánulásai a másik oldalon. Durván fogalmazva minden regionális háború „kelet-nyugati" összecsapás. De nem a fegyverek, hanem az elvek összecsapása. Abból kell kiindulni, hogy nem elég egy csatát, egy helyi háborút megnyerni a harctéren. Annak következményeit el kell fogadtatni a környező országokkal, s végeredményben az egész világgal. A fegyveres győzelem akkor válik valódi győzelemmé, ha azt gazdaságilag és politikailag is sikerül elfogadtatni. Különben az érintett térség ismételt, folytatódó destabilizálódásához, egy újabb regionális összecsapáshoz vezet, és egyáltalán nem biztos, hogy abban megint a korábbi győztes diadalmaskodik. A „szabálytalan világháború" csatái szinte kivétel nélkül az ún. harmadik világban, a fejlődő országokban zajlottak és zajlanak. Az összecsapások okai leggyakrabban a régi gyarmati rendszer széthullásával, és ezt követően az imperialista újgyarmatosító, világuralmi törekvésekkel függnek össze. Vannak és voltak olyan regionális és polgárháborúk is, amelyekben nem mutatható ki az imperialista hatalmak közvetlen részvétele, de a térség békéjének, stabilitásának megbontásával végeredményben az 6 érdekeiket szolgálják. Elég, ha az iraki-iráni háborúra, vagy az indiai szeparatisták törekvéseire utalunk. Ezzel szemben a szocialista közösség országainak külpolitikai elvei összeegyeztethetetlenek a zavarosban halá- szással. Következetesen és kitartóan törekednek a regionális konfliktusok igazságos, minden érdekelt fél részvételével való tárgyalásos megoldására. Minden nemzetközi fórumot, minden eszközt felhasználnak a válsággócok helyzetének békés rendezésére, következetesen támogatják a nemzeti-felszabadító mozgalmakat az imperialisták orvtámadásaival szemben. Teszik mindezt a világbéke védelmére, amelyet a feszültséggócok különösen fenyegetnek. S itt kanyarodunk vissza fejtegetéseink kiindulópontjához, a regionális háborúk kelet-nyugati vonatkozásaihoz. Anyaországok főszerepben A helyi háborúk másik jellegzetes vonása, hogy a volt gyarmattartó hatalmak a közvetlen szereplőik - egészen pontosan: főszereplőik vagy éppen a kényelmesebb megoldást választva a háttérből irányítják az eseményeket. Emlékeztetőként hadd álljon itt néhány régebbi és egészen friss példa: franciák Vietnamban, Csádban, angolok Szuezben, Ománban, a Malvin-szigeteken, amerikaiak Koreában, Vietnamban, Kubában, Guatemalában, Dominikában, Libanonban, a líbiai partoknál, az Indiai-óceánon, Grenadában, a Hormuzi-szorosban... amerikaiak mindenütt. A századforduló és 1945 között csak Latín-Amerikában 44 ízben avatkozott be az észak-amerikai haderő. 1945 óta sem jobb a helyzet: Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában egymást követik a nyílt és burkolt amerikai intervenciók. Ha úgy tetszik, nincs ebben semmi meglepő: külpolitikai céljai elérésére Washington nem zárja ki a katonai erő bevetését, sőt egyenesen helyesnek, kívánatosnak tartja ezt a módszert. Ezen az állásponton a vietnami kudarc sem tudott változtatni. Pedig akkor megdőlt az amerikai katonák verhetetlenségének mítosza, megalázó vereséget szenvedtek a század leghosz- szabb háborújában, amelyben összesen 560 ezer amerikai katona harcolt, s közülük 65 ezer elesett. Külpolitikájában a jelenlegi amerikai kormány egyértelműen a „kemény vonal“ híve. Ez az irányvonal három fő célt köv8t: 1. mindenütt és mindenben segíteni a Szovjetunió és a többi szocialista ország ellenségeit; 2. megfékezni és lehetőleg felszámolni a forradalmi és haladó erőket, s a nemzeti-felszabadító mozgalmakat; 3. minél nagyobb területekre kiterjeszteni az Egyesült Államok befolyását és katonai hatalmát. Közép-Amerikában Kuba az első számú ellenség, majd nyomban Nicaragua következik a sorban. Grenadából már „baráti“ országot kreáltak és felvették az amerikai érdekek hú kiszolgálóinak listájára, amelyen a vezető helyeken áll Honduras, Chile, Salvador. Afrikában Pretoria és Zaire a „kedvenc“, a kontinens északi részén Egyiptom, Szudán, Szomália. A legnagyobb tüske Washington szemében Líbia, vezetőjének, Kadhafi ezredesnek pedig változatlanul a „közellenség" cím jár ki, de Angola vagy Mozambik sem kerül ki az amerikai gyűlölködés középpontjából. Ázsiában az ASEAN-tagállamok az amerikai elképzelések vezető támogatói, továbbá Pakisztán és Japán. A fő célpont az indokínai államok, ezek közül is első helyen a lidérces emlékeket idéző Vietnam. A Közel-Keleten változatlanul - és Irán elvesztése óta kizárólagosan - Izrael a „dédelgetett gyermek“. Washington számíthat még Szaúd-Arábiára, a kis monarchiákra és Jordániára - de nem mindig és nem mindenben. A megkaparintandó zsákmány Libanon (volt), az egyeztetett amerikai-izraeli össztűz célpontja pedig Szíria és a palesztin ellenállási mozgalom. Ágyúnaszád-diplomácia A legköltségesebb haderönem a haditengerészeti flotta. De Washingtonnak semmi sem drága: e tény ellenére duzzasztja, fejleszti, korszerűsíti flottáit, hiszen elsősorban a világ tengerein folytatja erőfitogtatását, itt űzi a nyílt katonai fenyegetést. Az óriási katonai költségvetések fedezik az ágyúnaszád-diplomácia „rezsijét“ is. Annál is inkább, mivel a törvényhozás által jóváhagyott csillagászati hadikiadásokat más költségvetési tételekből „lecsippentett“ összegekkel is kiegészítik. Például 1981-ben a hivatalos katonai költségvetés 159,765 milliárd dollár volt. De tavaly közzétett adatok szerint valójában 70,956 milliárddal többet kapott a Pentagon - különböző ügyeskedések útján. 1986-ban a feltételezett katonai kiadások összege 323,035 milliárd lesz. Ha viszont figyelembe vesz- szük a szokásos és bevált pénzügyi bűvészmutatványokat, a summa valójában meghaladja a 425 milliárd dollárt. Ebből már bőven telik a vízfelszíni és tengeralattjáró hadihajókra, azok védelmi és támadó fegyvereire is. Az utóbbi években a NATO-haderők keretében Olaszországban állomásozó 6. flottának jutott a vezető szerep az ágyúnaszád-diplomácia folytatásában. A flotta fő ereje a nukleáris meghajtású Eisenhower repülőgép-anyahajó, fedélzetén csaknem 100 harci repülőgéppel és helikopterrel. Másik erőssége a Nimitz repülőgép-anyahajó. Ez a két úszó támaszpont és tucatnyi kísérő hajójuk hol pl líbiai partoknál tűnik fel - két év alatt Háromízben demonstrálták itt az amerikai fegyverek erejét -, hol Alexandriában tesznek látogatást - ha Egyiptom valamiért éppen ingadozik -, aztán izraeli kikötőkben vizitálnak a Tel Aviv-i vezetők kedélyeinek megnyugtatására. Kedvenc tartózkodási helyük továbbá a Hormuzi- szoros, s március utolsó napjáig - másfél éven keresztül - a libanoni partok mellett horgonyoztak, ebben a zónában cirkáltak. Megjegyzendő, hogy a libanoni partok- nák „hivatalosan“ tartózkodtak a 6. flotta hajói és az 1800 tengerészgyalogos is. Hiszen a 2100 fős olasz, eredetileg az 1750 főnyi francia, a száz főnyi brit kontingenssel együtt az ún. multinaciolális erők keretében a „békét tartották fenn“ Bejrútban és környékén. Az idén február közepén - a tengerészgyalogosok biztonságának garantálása érdekében - az amerikai kontingest a partok mentén horgonyzó hajókra csoportosították át, de Így is 264 amerikai vesztette életét Libanonban, közülük 241 -en tavaly október 23-án a libanoni ellenállás kamikaze- akciója következtében. Utolsóként a franciák hajóztak el Bejrútból, s elvezényelték a térségből az ott cirkáló három olasz hadihajót is. Amikor az amerikai törvényhozás 1983 nyarán a „börnyakúak“ bejrúti tartózkodásáról tanácskozott, Edward Kennedy szenátor kijelentette: ,,Egyesek azt állítják, hogy Libanon nem Vietnam. Ám nem szabad megadni az elnöknek azt a lehetőséget, hogy azzá váljon. “ Pillanatnyilag úgy tűnik, elhárult ez a veszély. Csakhogy Reagan elnök a kudarccal felérő kivonulás bejelentésekor sietett hozzáfűzni, hogy az 1800 tengerészgyalogos és a 15 hadihajó a 6. flotta kötelékében továbbra is a Földközi-tenger térségében marad. Büszke „börnyakúak“ Az amerikai fegyverek „verhetetlensé- géhez“ hasonlóan a „bőrnyakúaknak“ becézett tengerészgyalogosokat is egyfajta mítosz övezi. Bejrútban egy kicsit ezt is megtépázták. Az első igazi kudarc a kubai Disznó-öbölben érte az amerikaiakat 1961 áprilisában. Azután következett Vietnam, majd most Libanon. Ezt a megfutamo- dást ugyan kivonulásnak nevezik, de a tények azért csak tények maradnak. A tavalyi Grenada elleni invázió egyik oka is az volt, hogy látványos „győzelemmel“ feledtetni kellett az amerikai néppel és magukkal a tengerészgyalogosokkal is a bejrúti fiaskókat, és már jó előre a várható visszavonulást. Érdemes ezen a helyen elmondani, kik is azok a „börnyakúak“, akiknek felsöbb- rendúségi mítoszára olyannyira vigyáz Washington. Első partraszállásukat 1776-ban hajtották végre a Bahama-szigeteken, s azóta megfordultak a világ szinte valamennyi pontján. Eddig összesen 180 partraszállási akcióban vettek részt, hogy ,,védelmezzék az amerikai polgárok életét és vágyómét“. 1947-től az amerikai hadsereg önálló fegyvernemét képezik, parancsnokuk tagja a vezérkari főnökök testületének. Jelenleg 196 ezer főt számlál a tengerészgyalogság. Három egységre oszlanak, s vannak köztük tüzérek, utászok, repülősök. 400 harci repülőgéppel, 600 helikopterrel, 300 harckocsival és 450 kétéltű járművel rendelkeznek. A „börnyakúak" nem ismerik az utánpótlási gondokat, annak ellenére, hogy köztudottan kemény kiképzésben van részük. Az alapkiképzés 11 hétig tart - 11 hétnyi ,,pokoljárás“. A kiképző őrmesterek kemény fizikai és erkölcsi megpróbáltatásoknak teszik ki az újoncokat, gyakran kínozzák is őket. Nem ritka eset az sem, hogy az újonc nem éli túl a kiképzést. De csak így születhet meg az amerikai férdiideál megtestesítője: az erős, atléta alkatú, makkegészséges, a szenvedéseket tűrő, mosolygós kegyetlen bálvány. A tengerészgyalogosok köré vont mítoszt félti Washington, nem akarja a népet megfosztani „eszményképeitől“. Hiszen ők az amerikai érdekek rettenthetetlen védelmezői a szaporodó regionális háborúkban. A század első négy évtizedében évente átlagosan 3 helyi háború tört ki, s közülük kettő világháborúba torkollott. 1945 után a regionális konfliktusok száma évi 4,5-re emelkedett, 1983-ban pedig 8 ilyen háború tört ki. S nem az imperialista hatalmak „józan“ politizálásának, hanem a kialakult erőviszonyoknak, a szocialista közösség elvhű külpolitikai irányvonalának köszönhető, hogy meg is őrizték helyi jellegüket. GÖRFÖL ZSUZSA „Börnyakúak“ Bejrútban. A homokzsákok védelmében sem voltak mindig ilyen vidámak... ' (Archív felvételek) Mumm MÍTOSZ
