Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-13 / 2. szám
Aj szú 9&. 1.13. Moszkvában az elmúlt év végén rendezték meg a szovjet irodalom fordítóinak hatodik nemzetközi találkozóját. Az alábbi felszólalás ezen a rendezvényen hangzott el. Szerzőjét, az ismert magyar költőt a szovjet békealap irodalmi díjával jutalmazták. Veress Miklós Ahmänims büszkesége A költő néha félszázadot sem él túl, de költészete, ha igaz igék hordozója, félezredet is. Ebben a reményben ünnepeltük Magyarországon e nemzetközi konferencia előestéjén egyik legnagyobb huszadik századbeli költőnknek, Babits Mihálynak centenáriumát.' Egy személyben volt-ö poéta, esszéista, regényíró és irodalomszervező, aki a humanizmus védelmében már az első világháború vérzivataros napjaiban ugyanazt zengte, mint most a Föld vérző országaiban és veszélytől didergő hazáiban minden valódi költő: ,,hogy elég! hogy elég! elég volt! / hogy béke! béke! béke! béke már! / Legyen vége már!“ Sorsa megadta neki azt is, hogy a második világháború próféciájaként megalkothassa egyik legmaradandóbb müvét, a Jónás könyvét, melynek hőse az a „szólni tudó“, ki menekülni akarna küldetése elől, bibliai próféta, aki nem meri vállalni Ninive népének megtérítését, s csak az őt elnyelő cethal gyomrában hánykódván döbben rá, sorsa elől nem futamodhat meg a kiválasztott, majd a Ninive körüli pusztaságban arra, hogy ,,bűnösök közt cinkos aki néma“. Alakját azért érdemes fölidézni itt és most is, mert Babits Mihály hűen a magyar költészet tradícióihoz, nem csupán azt vállalta, hogy „szólhassak s mint rossz gégémből telik“, hanem azt is, hogy a világirodalom rokonlelkei torkán át szólhassanak magyarul: a kultúrát, a humánumot műfordítóként is szolgálta. Szolgálta - ahogy szolgálnunk kell ma is. Hiszen az eredeti alkotó író, költő megelégedhetne azzal a visszhanggal, ami hazájának határairól verődik vissza, a halhatatlanság igézetét ígérve, de a műfordító szerényen - légyen szó akár prózáról, akár líráról - és alázattal törekszik arra, hogy az egész emberiség figyelmére érdemes szavak ne rekedjenek meg a nyelv falainál. S mindezt úgy teszi, hogy állandóan hallania kell legbe- lül azoknak dörömbözését, akiket saját egyéniségének részévé szervesít - a leikéből. Ha csupán külső szemlélője, unott olvasója, jól-rosszul megfizetett mesterembere a fordítói literatúrának, akkor nem a lényeget közvetíti, csak a felszínes igazságokat, valahogy akként, mint századvégünk tévé- és neonreklámjai, csacska dalszövegei. S mert a mai szovjet költészet nagy alakja, Jevgenyij Jevtusenko kimondhatta: „a költő több mint költő“, miért ne fogalmazhatnánk tovább: a műfordító is több mint műfordító. Nem egyszerűen interpretátor, nem olyan színész, aki álarcait váltogatja, hanem igazi „aktora“ a katarzisra vágyódó világnak, munkása a világmegtartó kultúrának, aki művészi szinten képes a progresszív eszmék közvetítésére. Továbbá: a jó műfordító hídverő: embertől emberig, olvasótól olvasóig, néptől népig, múlttól jövőig. A rossz műfordító pedig, aki aljas eszmék jegyében vállal szolgálatot - hídrobbantó, legyen bár tevékenysége lényege esztétikai vagy politikai torzítás. A magyar irodalmi fordítás és irodalom hagyományai - melyeket századok szentesítettek - a tiszta hűségre szólítanak föl ma minket is olyan napokban, amikor világkatasztrófák előérzete sejlik. De éppen ez munkánk leglényege, hogy fönnmaradjon a Könyvtár, amelyből újra lehet teremteni mindig is emberi kultúrának legféltettebb kincseit. Ha úgy tetszik: hamuból - gyémántot. Ez a gyémántbányászat - egyik legszebb hagyományunk. A magyar műfordító sohasem elégszik meg a művészi igazságok nyers közlésével, de legjobb tudásához híven törekszik arra, hogy formailag és tartalmilag is azonos szinten közvetítse - az esztétikumot. Manapság divatos dolog ugyanis - nem éppen marxista módon - arra hivatkozni, hogy a torma formális ügye a fordítónak, vannak olyasféle vélemények is, hogy a tartalom maga független lehet megvalósításától. Ergo: figyelmen kívül lehet hagyni rímet, mértéket, sorhosszúságot, esetleg képi megjelentetést is, ennek következtében pedig azt a klasszikus esztéták szerint értékes szabályt, hogy forma és tartalom egymást tételezik. E bből következő gondjaink leginkább mai természetűek. A műfordítás megbecsülése nem egyszerűen anyagi kérdés - tehát ne érintsük a magyar műfordítók mostoha helyzetét itt és most -, hanem nemzedéki is. Nem csupán arról van szó ugyanis, hogy késik az utánpótlás tehetségekben, hanem arról is, hogy az újabb nemzedék- és irodalomszemlélet nem eléggé figyelmez: a szabadversnek - a kötött formákról nem is szólván - éppúgy megvannak ma már a szabályai, mint a hagyományosnak, hiszen egészen más az eluard-i variáns, mint az aragoni, s ahogy ezek különböznek a Walt Whitmanitöl, annyira legalább a brechti az eliotitól, egészen odáig - magyar példákat nem is említve -, hogy más és más sajátságai vannak a futurista Majakovszkij -versnek, mint a hlebnyikovi költészetnek. A „fehér vers“ - ahogy oroszul nevezik - korunk jelensége, de fehér falon a fehér szín - némaság. A fordító pedig arra való, hogy hangot adjon - másoknak. Csakhogy - ez újabb gond - abban félelemben, hogy Titkán képes a transzponáláshoz szükséges szinten megtanulni minden olyan idegen nyelvet, melyen testvéri gondolkodású írók alkotnak. Többféle tehát a veszély. Egyrészt az, hogy a műfordítók tábora szakmailag rétegeződik aszerint, kinek milyen adottságai vannak egy vagy több nyelv elsajátítására, másrészt az: hogy olyan fordítók kerülnek előtérbe, akiknek előnye csupán nyelvtudásuk, és nem az anyanyelv tökéletes ismerete, harmadrészt az, hogy közvetítő nyelveket kell igénybe venni. A szovjet - nemzetiségi - irodalom magyarországi elterjedését és kultuszát például rendkívüli mértékben elősegítette maga a hatalmas orosznyelvű fordításirodalom, mely éppoly pótolhatatlanná vált, mint, mondjuk, más nyelvek esetében, az angol vagy francia. Mégis kétségekhez vezet, há a műfordító egy más, közvetítő nyelvre átültetett irodalmi szöveget kíván a harmadik, befogadó nyelven közérthetővé tenni. Nagy ma a divatja a nyersfordításnak, melyről viszont az alkotó műfordításnak az a véleménye is kialakulhat, hogy az csupán iránytű, mely a mágneses sarkokat megmutatja, de tulajdonképpen a fölfedezőre vár, eltalál-e valóban az északi vagy déli pólusra, netán elakad a hóviharban és rossz helyre tűzi ki zászlaját. K épek, metaforák - de bennük a mondandó lényege. Miként lehetne máshogy beszélni például a válogatás kérdéséről, arról a munkáról, melyet sehol sem tudnak - ebbe a seholba hazánk is beletartozik - eléggé megbecsülni. Holott a műfordítónak, ha saját alkata, ízlése szerint kíván tájékozódni, szembe kell néznie azzal a mesebeli igazsággal, hogy nem biztos: a szalmakazalból a világirodalom kincseket rejtő hatalmas együtteséből - éppen az aranyszálat húzza elő. De - ebben rejlik optimizmusa - tudja, ha csak egyre talál - örök életre gazdaggá teszi. Ez volt többek között Babits Mihály életének titka is, akinek Húsvét előtt című megrázó versét oroszra is lefordították: puszty bugyet mir! Ugyanúgy hitében volt ennek, mint ma a világszerte utcákra tóduló tömegek, vagy az irodalomnak szerény szolgálói, akik a humánumot óvják, féltik, mert együtt tudják: a béke - egymás mélyebb megismerése. A béke - a kultúra s nem a barbárság kora. Sokan mondják, hogy nem járt még ilyen félelmes mélyekben az emberiség, bár a történelem - a föntebbiek szerint - hasonló korokat is igazolhat. Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint Gorkij Na dnye című drámájának hősei (az Éjjeli menedékhelyen) a legmélyben, ahonnan mégis fölhangzik a mondat:,.Ember - ez büszkén hangzik.“ Alkotók, fordítók - mindnyájan azzal tartozunk a harmadik évezrednek, hogy ezek a szavak a legsötétebb reménytelenségből is így ekhózzanak: Emberiség - ez büszkén hangzik. Jócskán benn járunk már a télben és mi, kertészkedök téli gondokkal küszködünk. Állok a kert végén és azon töprengek, kivágjam-e a diófámat, vagy hagyjam, élje csak tovább a maga diófaéletét. Nem hiányzik belőlem akarat, elszántság, tettvágy, sőt indulat sem - de- hát, ugyebár, jutott belénk, földművelő- utódokba jó adag hagyomány-tisztelet, nosztalgia is. Márpedig ez a diófa szakasztott nosztalgia-téma, hiszen: Ezt a diófát itt nagyapám ültette, árnyékában nem ült, gyümölcsét nem ette. Nem maga hasznáért, másért cselekedte, unokái áldják emlékét érette. íme, a költő telibe talált, mintha csak az én esetemre szabta volna müvét. Kivéve a befejező megállapítást, mivel abban a két sorban nem sikerült előrelátnia a fejleményeket. Néhány körülmény és tapasztalat nem engedi, hogy „áldjam emlékét“ olyan töretlenül, mint a szerző elképzelte. S éppen ez a helyzet vezetett el odáig, hogy a kert végén állok, fűrészszel a kezemben, a diófára szegezem a tekintetemet és kérdezgetem: hagyni vagy nem hagyni, dőljön vagy ne dőljön - ez itt a kérdés. Nehéz (ki)dönteni Nem szeretném, ha ez a nagyapai üzenetet közvetítő fa hirtelen indulat áldozatává válna, mint ahogy ez az öröklési fogalomkörben gyakran előfordul. Higgadtan szótagolva, betűzve sorolom föl érveimet. Ugyebár, szép, szép az örökség, a nagyapa ültette diófa, amely évente kivirágzik, árnyékvető koronát lombosit magára (szidnak is miatta a szomszédok) és gyümölcsöt terem, amit szeptember derekán hosszú léccel leverhetek, vagy akár megvárhatom, hogy magától lepotyogjon, mindkét esetben jó tarisznya dióra teszek szert - hacsak meg nem előznek kertem hívatlan látogatói. S ha nem előznek meg, akkor ez a jó tarisznya finom dió nekem csak annyiba kerül, hogy megfizetem az esedékes adót a nemzeti bizottságon, végighallgatom a szomszéd szitkozódását, mivelhogy a diófám árnyékában csemegekukoricáján csak tuskó terem, uborkája megvara- sodik stb; (ráadásul igaza van, a fa alatt nálam is csak a lóparaj meg a csalán nő meg, amit verejtékezve kaszálok le, hogy fölszedhessem a diót). Ennyi áldozatot megér annyi dió, amelyet ráadásul körüllebeg a szorgalmas elődök szelleme... Egy idő után úgy ősz elején fölfigyeltem egy jelenségre: az utak menti diófákat sok nosztalgikus turista, főleg autósturista, természetbarát, pontosabban dióbarát keresi fel. Nem átallanak kocsiba ülni dédmamától dédunokáig az egész család, sőt családok és kivonulnak az útmenti diófák alá. Náluk azonban a nosztalgia nem valami elődök iránti tisztelet megnyilvánulása, hanem az emberiségnek abba a korába való visszavágyódás jele, amikor még derék őseink serényen és fáradhatatlanul gyűjtögetéssel szerezték meg a betevő falatot. A diót is. Tüzetesebben figyelve azt is észrevettem, hogy ezeket a hagyományébreszt- gető embereket nem köti a nosztalgiájuk .1egyetlen fához - mint engemet -, őket nem terheli az a tudat, hogy „ezt a diófát itt nagyapám ültette" ... Ok a civilizáció kora hajnalán kialakult szokásnak megfelelően a diófák iránti viszonyban is a többdiófás kapcsolatot helyezik előtérbe - nyilván azért, mert az ilyen kapcsolatból több gyümölcs remélhető, mint ahogy a többnejűségből is számottevőbb gyermekáldás származik. Ráadásul a gyűjtögetésből diósodó (vö: tollasodó) nosztalgikus turista válogathat a diófákban fajta szerint, keménység szerint, a fa alatti terep szerint - kedve szerint. Ez a fa tetszik, megfelel, ezt lekopasztom, amaz nem tetszik, azt hagyom másnak... Megteheti, hiszen adó fizetése szempontjából neki mindegy: így sem fizet, úgy sem fizet. Igazán megéri neki, hogy jól válasszon fát: nagyobb szemű diót, szép, húsos belsővel, és olyan helyen, ahol kényelmes a szedés... Állok a kertem végén fűrésszel a kezemben és töprengek. Nekem diófában nincs más választásom, egy van, egyet kell szeretnem. Ámbár dönthetek másképp is: kidönthetem. Megszabadulok tőle s akkor aztán enyém is lehet az összes útmenti diófa... Csakhát van hagyomány, nosztalgia meg miegymás! De nehéz (ki)dönteni! PETRIK JÓZSEF Prandl Sándor felvétele
