Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1984-03-30 / 13. szám

ÚJ szú 15 1984.111.30. immwm Húré és Urga a két régebbi elnevezése a Mongol Népköztársaság mai fővárosá­nak. Hűre mongolul nagy kolostort jelent, Urga minog nyelven palotát. Mindenkép­pen a bogdo-gegen, a világi és vallási uralkodó székhelyéről van szó. Az első elnevezés a lámaizmus hegemóniájára emlékeztet, amely vallási és gazdasági elnyomást jelentett a nép számára, a má­sik a gyarmatosítást idézi, amely az előző elnyomást még megsokszorozta. Az Ulánbátor - Vörös Vitéz - névvel csak 1924 óta találkozunk. Ezt a nevet Szuhe Bátorról, a mongol népi állam kolostort, amelyben ma is folynak a lá­maista istentiszteletek. A 300 000-es városban pezseg az élet. Csodáljuk a város fiatalságát - hi­szen lakóinak fele 18 évesnél fiatalabb -, csodáljuk az építkezések ütemét és örömmel tölt el bennünket, hogy ebben jelentős mértékben vesz részt országunk is. A főtéren, amelyet Szuhe Bátor szobra ural, állandóan sok az ember. Ez a szo­bor azon az emlékezetes helyen áll, ahonnan a mongol népi forradalom vezé­re hatvan évvel ezelőtt megismertette A ,, modern“ dél ujjai hasonlóak a mi kabántunkéhoz, főleg ha nyári viseletről van szó. A régi mongol dél ujjai azonban hosszúak és böek. Védenek a hidegtől és a széltől. Inkább a férfiak, mint a nők öltöznek európai módon, de már első pillantásra látni, ki mennyire szokott hoz­zá ehhez az öltözékhez. A mongol illem megköveteli, hogy ha viselője valakivel társalog, és tiszteletét fejezi ki annak, akkor az öltözék ujjait a kezében tartja, és ellenkezőleg, ha a mongol ki akarja fejezni haragját és felháborodását, leen­gedi a dél manzsettáit és hátat fordít. a mongol népet az új élet távlataival. A fehér kormánypalota, egész Mongólia legnagyobb épületkomplexuma, előtte Szuhe Bátor és Csojbalszán mauzóleu­ma, az Állami Zenei és Drámai Színház csodálatos épülete, egy hatalmas nem­zetközi szálló, áruháiz, a mongol szakszer­vezetek épülete, filmszínházak, a főposta és az állami rádió épületei határozzák meg a város képét az új lakótelepekkel együtt, amelyek ötletesek és színesek. Ott, ahol mindez ál, hatvan évvel ez­előtt nem volt semmi olyan, amiről érde­mes lenne szólni. Amikor a jelen eme emlékműveit építették, mindenki segített, aki csak tehette - egyszerű emberek, tudósok, művészek, egyetemi tanárok, férfiak, nők, fiafalok. A HAGYOMÁNYOS„DÉL“ ÉS AZ EURÓPAI DIVAT Egy kollégium előtt ismerkedtem meg két mongol diákkal. Mindketten európai módon voltak felöltözve. Elmondhatjuk azonban, hogy a főváros lakóinak több­sége, főleg azonban a vidéki nők még mindig a színes mongol „dél-t“ hordják. A hagyományos öltözet - a dél - a mongo­lok állítása szerint maga a harmonikus egységbe foglalt szépség, praktikusság és hagyomány. A délt télen és nyáron is hordják, nők és férfiak egyaránt. Termé­szetesen a dél is fejlődött, és hatással volt rá a divat, de alapjában változatlan. Mongólia fiatalsága megalapítójáról, a nemzeti hősről kapta a város. De Mongólia ekkor már a szocia­lizmus felé vezető útra lépett. A Vörös Vitéz városa, amely hazánktól közel hétezer kilométerre fekszik, a Túl folyó völgyében terül el 1300 méterre a tenger szintje felett, ami a Csorba-tó fekvésének felel meg a Magas-Tátrában. A völgyet minden oldalról hegygerincek övezik. A város legjellemzőbb kulisszáját a több mint kétezer méter magas termé­szetvédelmi övezet, a Bogd-ul hegység képezi. A város története 1639-ig nyúlik visz- sza, amikor lámaista kolostort alapítottak itt, melynek lakói azonban szintén vándo­roltak, mint egykor minden mongol. 1717 és 1779 között a kolostor 17-szer költö­zött át, s vele költözött és vándorolt az egész jurtaváros. A mai fővárost nem lehet összehason­lítani a régivel, még ha fennmaradtak is a város egyes részei, amelyekben a fa­kerítések mögött még jurták állnak. Ulán­bátor átváltozása modern - ma már azt is mondhatjuk, hogy ipari - várossá, feltar­tóztathatatlanul és gyorsan folyik. Ezál'al változáson megy át a mongolok viszonya is új városukhoz, az új életformához. De a hagyományt és a jurtákhoz való vi­szonyt megőrizték. így aztán nem csoda, hogy a mai Ulánbátorban is tanúi lehe­tünk annak, hogy a több emeletes házak szomszédságában a jurták körül szor­goskodnak lakóik. A fiatalok viszonya a jurtákhoz körülbelül olyan, mint a mi fiataljainké a nagyapák házikóihoz. Egy kis hagyomány, egy kis szecesszió. A jur­ták ma már többé-kevésbé a hétvégi házak szerepét kezdik betölteni. VÁNDOROK HELYETT TURISTÁK Mongólia messze fekszik a tengertől, magas hegyek veszik körül. Magas a fek­vése, kontinentális az éghajlata, vagyis nagyon száraz a levegő, kevés a csapa­dék, nagy a hőmérsékletingadozás a nappalok és az éjszakák között, de az év folyamán is. A nap folyamán a hőmér­séklet ingadozása eléri a 20-30 fokot is. Ennek ellenére az ország nagyon tá­volról is vonzza a vendégeket. Itt halad át a világ körüli turistautazások egyik szaka­sza, hegymászók érkeznek ide, hogy legyőzzék a hegyóriásokat, a biológuso­kat vonzza a sztyepp élete, az archeoló­gusokat és a geológusokat pedig a si­vatag. Ha az ember csak egy kis ideig álldo­gál az Ulánbátor Interhotel recepcióján, vagy végignézi a mongol utazási iroda autóbuszainak sorát, olyan benyomása támad, hogy a múlttal összehasonlítva alig változott a helyzet - csak a vándorok helyett most turisták érkeznek, és az apró, eleven, de gyors lovakat benzinnel táplálkozó „lovak“ váltották fel. Valódi vándorok ma már alig érkeznek Ulánbá­torba, s azok is csak inkább kíváncsiság­ból, hogy lássák Gandant, az egyetlen Sétáló óvodások (A szerző felvételei) I A fém művészete Az üzbegisztáni Ucskuduk városában élő Jurij Parhomenko véletlenül lett művész. Eredeti szakmája szerint hegesztő és lakatos, de kotrógépek javításával is foglalkozott. Egy nap beté­vedt az ifjú szakemberek klubjába, amelynek a berendezését meglehetősen jellegtelennek találta. Jurij felajánlotta, hogy vál­toztat rajta, s hamarosan elkészültek a díszes ajtókilincsek és rácsok. így pattant ki a harmincéves munkásban, önmaga szá­mára is váratlanul, a művészi adottság. Tudomást szereztek erről a városatyák is és egyre-másra megbízatásokat adtak Jurijnak: cirádás kapukat rendeltek a kórház számára, emblémát az óvodának, utcai lámpákat... Parhomenko, aki közben kitanulta a kovácsszakmát, nagy kedvvel és fantáziával alkotott. Egyre nőtt az igény díszítő jellegű forrasztott és hegesztett tárgyai iránt. Ma két sivatagi városban, Ucskudukban és a szomszédos Szovjetabadban nem létező növények karcsú szárai indáznak a kerítéseken, a lámpák fantasztikus fémlombokon lógó gyü­mölcsként ontják a fényt, a szökőkutak vízsugarai csodás virágok kelyhéből szökkennek a magasba. Ezt a vasba álmodott mesés növényvilágot, amely alkotásainak fő eleme, Parhomenko szerint a természet utáni vágyódás hívta életre. Jurijnak mint művésznek valójában nincsenek iskolái és mes­terei. Vázlatokat sem készít; alkotásait az ihlet és a képzelőerő diktálja. Ez az alkotói stílus a népművészekre jellemző, azzal a különbséggel, hogy az anyag, amelyet Jurij megmunkál, nem tartozik a hagyományosak közé. Ha történetesen agyagból, fából vagy textíliából készítené műveit, máris az összehasonlítások egész sora kínálkozna, hogy megállapítsuk, mennyi a hagyo­mány és mennyi az eredetiség ezekben az alkotásokban. De Jurij művészetét nincs mivel összehasonlítanunk. Mint művészi rangú kovácsmesternek alkalma volt megszem­lélni, hogyan dolgoznak a szakma hivatásos művelői. Nagy élmény volt ez számára, noha az ő módszerei merőben mások. De vajon hogyan sajátította el a fogásokat, miképpen alakult ki egyéni ízlése?- Talán örököltem - vélekedik Jurij. - Apám és nagybátyáim is a fém megmunkálásával keresték kenyerüket. Nagyapám pedig festő volt. Nagyanyám híres kubányi kovácsdinasztiából szárma­zott. Bennem, úgy látszik, ötvöződött a technika és a művészet. (Szovjetunió) NÁDAM - OLIMPIA A SZTYEPPEN? A városban kószálva találkoztam Ce- ven Dugurral, a több mint 80 éves volt repülőszerelővel, két magas mongol kitüntetés - két sarki csillag - tulajdono­sával, aki meghívott, látogassunk el a sportpályákra, ahol a város lakói a Ná­damra, az országos sportünnepségre ké­szülnek. A Nádam gyökerei az ősi időkbe nyúlnak vissza, hasonlít az ókori görögök olimpiai játékaihoz, csakhogy tartalmát a sztyepp befolyásolja. A hagyományos verseny három sportágat foglal magában - a birkózást, a lovaglást és az íjlövé­szetet. A testhez simuló selyemöltözékbe és magas szárú, puhabőrből készült csiz­mákba öltözött birkózók felvonulása való­ban impozáns látvány. A lovaglás ősi mongol sport, a sztyeppeken elképzelhe­tetlen az élet ló nélkül. A legérdekesebb az íjászok versenye volt, amelyet már a 11. század óta rendszeresen megren­deznek. Az íjászstadion a Túl folyó völgyében van. A bíró jeladására a versenyzők el­foglalták helyüket a vonalon. A döntnö- kök a célpontok vonalán helyezkednek el. Minden íjász tizenkét nyilat, lő ki. Amikor már minden készen állt, felhang­zott egy ősi ének, amely jelt ad a lövések­re. Ha a nyíl nem ért célba, a bírók graciózus mozdulattal jelezték a távolsá­got, amelyet nem tett meg. Dallal fejezték ki csalódottságukat. Ellenkezőleg, ha a nyíl célba ért, a bírók örömmel lendítet­ték magasba karjukat, és vidáman éne­kelték a dal másik részét. Fantasztikus látványt nyújtott ez az ősi színjáték, amelynek minden résztvevője - a ver­senyzők és a szurkolók is - csak a ver­sengés örömének éltek. (Folytatjuk) Dr. MILAN PIOVARŐI Mongóliái képek Ceven Dugur, a volt repülőszerelő

Next

/
Oldalképek
Tartalom