Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-03-23 / 12. szám
> EGY TUDÓS ÚnÖRÖ JELENTŐSÉGŰ ÉRDEMEI Bél Mátyás életművéről H áromszáz évvel ezelőtt született Ocovában Bél Mátyás, a 18. századi Magyarország legjelentősebb tudósa, a szlovák-magyar művelődési kapcsolatok ápolásának kiváló, pártatlan személyisége. Régebben nacionális vita folyt arról, hogy szlovák vagy magyar nemzetiségűnek kell-e tartani. írásait olvasgatva nyilvánvalóvá válik, hogy ez anakronisztikus kérdésfelvetés, mert egyforma szimpátiával ír a szlovák, a magyar, a német nyelvről és népről, fő műveit pedig a nemzetközi tudományosság nyelvén, latinul írta. Az ellenreformáció korában nem a nemzetiségi, hanem a vallásos szemlélet élt az emberek tudatában, s Bél tudatát tekintve magyarországi evangélikus volt. Számos írásában kinyilvánítja hungarus (magyarországi) hazafi- ságát, a németek számára írt magyar nyelvkönyvében magyar anyanyelvűnek mondja magát, de másutt a szlovákot is saját népének nevezi, s a hazai németekről is csak szimpátiával ír. Emellett 6 volt az ország első tudósa, akit nemzetközi méretekben is elismertek: a német pietiz- mus mestere, Francke mellett tanár lett Halléban, majd később számos külföldi akadémia tagja lett (London, Berlin, Jéna), s az osztrák tudósok társaságában és annak lapjában együttműködött a felvilágosodás előfutáraival. Apja falusi mészáros, anyja Cseszneki Erzsébet volt. Tanulmányit Losoncon (Lucenec) kezdte, a Banská Bystrica-i és bratislavai evangélikus líceumban folytatta, magyar nyelvtudását Veszprémben és Pápán tökéletesítette. A Rákóczi-fel- kelés idején a hallei egyetemen tanult, s hazatérve (1708) Banská Bystrica-i tanárként működött. Itt kuruc pártisága miatt elfogták, halálra ítélték, de Heister tábornok megkegyelmezett neki. 1714- től kezdve mint a bratislavai evangélikus líceum igazgatója nemcsak az intézetet fejlesztette a magyarországi protestánsok kiváló intézményévé, hanem a várost is tudományos központtá. Itt adta ki az első rendszeres hetilapot Nova Posoniensia címmel, latinul, s különböző anyanyelvű középiskolások hasznos olvasmányául szánta. ,, Jelentőségét azon kívül, hogy ez volt az első, valóban rendszeresen megjelenő és a magyarországi olvasók számára készülő újság, főleg az a körülmény adja meg, hogy Bél Mátyás lapja a hazai felvilágosodás úttörő nemzedékének volt az orgánuma. Ez a nemzedék még rendkívül kis számú és zömmel az észak-magyarországi magyar, szlovák és német luteránus értelmiségre korlátozódott: a lap olvasói is nagyrészt közülük kerültek ki. Bár Bél és a lapja által is képviselt pietista államismereti iskola a felvilágosodás kezdeti fokát képviselte, mégis már a hungarus polgárság érdekeit szolgálta. Még a feudális keretek között és az abszolutizmuson belül, de már olyan reformok bevezetését szorgalmazta a pedagógiában, a tudományok laici- zálása és elterjesztése terén, amelyek a felvilágosodás magasabb foka előtt egyengették az utat“ - állapítja meg Kókay György A magyar sajtó történetében. B él első nyomtatásban megjelent írásai Halléban kiadott alkalmi versek magyarul, latinul, szlovákul és németül. A szlovákon nála az evangélikusok használta bibliai cseh nyelvet kell érteni, a latint pedig azért használja későbbi müveiben is leggyakrabban, mert a külföldi olvasóval, főként a hozzá hasonló szakemberekkel is meg akarja értetni mondanivalóját. Az alkalmi versek születés, halál, házasságkötés alkalmából készültek, s a berlini egyetem Finnugor Intézetének könyvtárában maradtak fenn. Bemutatásul egy Banská Bystrica-i házasságot ünneplőből idézünk: Méltán bölcs Salamon azt mondja boldognak, Ki gondját viselvén élete folytának, Szerit tette okos, drága jó asszonynak, S úgy vette eleit sok bajos gondjának. Mert valóban ritka kincs a jó feleség, Kiben tiszta elem s szeplőtlen szüzesség Isten félelmével szép szemérmetesség Találtatnék s azzal a drága bölcsesség. (ItK, 1960) Bél polihisztor volt, igazi szakterületének az államtudományt tartotta, s ez magában foglalta az országra vonatkozó történelmi, földrajzi, néprajzi, gazdasági és más ismereteket. Hatalmas vállalkozásához valamennyi megyéből szerzett munkatársakat és adatgyűjtőket, s először latinul - Németországban - tette közzé tervezetét Mutatvány a régi és új Magyarországról (Prodromus, 1723) című könyvében. A tervezett mű: Notitia Hungáriáé antiqae et novae historico- geographica (A régi és új Magyarország történeti-földrajzi ismertetése) neves munkatársi gárda közreműködésével készült, s megírásához Bélnek az anyaggyűjtésen kívül is rengeteg nehézséget kellett legyőznie. így is csak öt kötete jelent meg nyomtatásban (1735-1742), az óriási anyag nagyrészt kéziratban maradt. Az első kötet Bratislavával foglalkozik, a továbbiak jórészt az ország északi vármegyéivel, s igazi szimpátiával, elismeréssel ír a szlovák, magyar, német népről. Bemutatásul idézünk a Kishont megyéről szóló fejezetből: „A szlovákok ... lakjanak bár a dombokon vagy a síkságon, munkájukban kitartóak, földjükkel szinte összeforrottak, nemes lelkűek és erkölcsösek. A síkságiak könnyebben dolgoznak, mert földjük termékeny. Ezzel szemben a domblakókat, de főként a távoli és félreeső hegyek lakóit terméketlen földjük különböző fafeldolgozó munkák végzésére kényszerítik. As széles síkság lakói inkább a fazekasmesterséget űzik. Ezek és amazok is a fából készült tárgyakat és a cserépfazekakat eladás végett az alföldre viszik, ezt „na mezov“-nak, a magyarok pedig mezőnek nevezik. Megélhetésüket többnyire ezen tárgyak eladásából biztosítják. Máskülönben a terméketlen talaj miatt szűkösen és ínségben élnek. Ennek ellenére becsületesek és nem kevésbé ügyesek, mint szorgalmasak. “ Bél a Notitia elvi alapvetését a német államismereti iskola képviselőitől vette át, de már munkaprogramja sem a külföldi példa egyszerű utánzása volt. Munkájához szinte egész életében gyűjtötte az anyagot, tapasztalatszerzés céljából sokat utazott, s koncepciójában messze túljutott a német tudósok jórészt politikai jellegű szempontján. A Prodromusban közzétett tervezethez képest az elkészült munka az akkori új, a török hódoltság alól felszabadult Magyarországnak leírására összpontosít, s a történeti ismeretek ennek keretébe illeszkednek be. A megyéken belül a városok, községek szerint adja elő a tudnivalókat, egyaránt merítve a történeti forrásokból (krónikák, oklevelek) és a közvetlen helyszíni tapasztalatokból. Ez utóbbiak teszik müvét páratlan tudományos értékűvé s a mai kutatók számára is nélkülözhetetlen forrássá. Rokonszenwel emlegette Rákóczi felkelését is, de az ilyen sorokat a cenzúra törölte. Életművének kéziratban maradt része főként az esztergomi prímási levéltárban, más töredéke pedig a bratislavai evangélikus líceum könyvtárában és a budapesti Országos Széchenyi Könyvtárban van. A hatalmas anyagból azóta is adnak ki különböző részleteket és válogatásokat. E mlített fő művén kívül Bél elsősorban tankönyvírással foglalkozott, s már a felvilágosodás íróihoz hasonlít abban is, hogy minden könyvével főként tanító-nevelő célt tart szem előtt. Latin nyelvtant, szlovák nyelvtant, magyarok számára német nyelvkönyvet, .németek számára pedig magyar nyelvkönyvet írt. Ez utóbbi - az Ungarischer Sprachmeis- ter - Bratislavában tizennégy kiadásban jelent meg, tehát igen népszerű volt, konverzációs részében egykori szokásokat s afféle illemtant is találunk. Például ebédre így invitálják a vendéget: „JL/dva- rolhatok-é meleg levessel kegyednek?“- ,,lgen, szeretem a levest, jóllehet nem vagy sváb - válaszolja egy kapitány, aki a továbbiakban is kissé faragatlan: ,.Vegyen kegyed egy falat tehén húst.“ - „Majd gondot viselek magamra." ... „Sokat fárasztja magát kegyed; előttem vagyon, magam is hozzá fogok nyúlni. “ A város egykori piacát Így mutatja be egy beszédgyakorlat: ,,Hányszor szokott országos vásár Posonyban esztendő által lenni?“ - „Hétszer, és Íme ma éppen a vagyon“ - ,,Ugy-é vásáriam kell tehát mennünk, mivel az asszony úgy parancsolta?“ - „ Tessék megkérdezni az asz- szonyt.“ - „De igen alkalmatlan az idő, s sáros is az út.“ T ankönyveiről születésének 250. évfordulója alkalmából találóan állapították még a Nemzeti Kultúra címmel, Komáromban megjelenő folyóiratban: „Az érdem, melyet iskolai könyveinek szerkesztésével szerzett, annál nagyobb, mert ezzel a munkásságával nálunk a szó szoros értelmében az úttörő szerepét játszotta. Iskolakönyvek a magyarországi iskolákban ekkor még egyáltalán nem voltak... A latin nyelv tanításában az illető osztály tananyagául szereplő klasz- szikus szerző munkája volt a tanulók kezében, de a többi tárgyat élőszóban tanították. Még jó volt, hogyha tollba mondták tanítványaiknak a leckét, s nem bízták rájuk, hogy pusztán a magyarázat vagy saját silány jegyzeteik alapján készüljenek. “ Némelyik tankönyve (például a latin régiségtan) tanítványainak kézírásában maradt fenn. A németek számára írt magyar nyelvtanának előszavában lelkesen dicséri a magyar nyelvet, s a kölcsönösség szellemében azt kívánja, bárcsak a németek is olyan jól tudnának magyarul, mint a magyarok németül. Iskolaügyi buzgóságára jellemző, hogy líceumi igazgatóként a tanárokkal díszes jegyzőkönyvbe diktáltatta minden héten az elvégzett anyag jegyzékét, s fennmaradtak az óralátogatások alkalmából készített szakszerű jegyzetei is. Bél tudományos tevékenysége a szlovák nyelv és a szlavisztika területén egészen úttörő jellegű Magyarországon. Alapos előszóval ellátva újból kiadta Pavol Dolezal cseh-szláv nyelvtanát, s ebben az anyanyelv irodalmi fontosságát hirdette. A magyar nyelv rokonsága és egyéb problémái is foglalkoztatták; a protestánsok biblikus szemléletének megfelelően a magyart az ószövetségi zsidó nyelvvel tartja rokonnak. Már 1713-ban Berlinben latin nyelvű felhívást tett közzé Magyarország tudósaihoz, hogy legyenek segítségére a magyar nyelv és irodalom történetének megírásában. Ebben azt írja, hogy az anyag jó részét már össze is gyűjtötte, s felkéri honfitársait, hogy „hírneves nemzetünk nevének örök dicsőségére, mindazt, ami irattáraikban lappang, siessenek közzétenni“ (Invitatio). Ez a műve azonban nem jelent meg, de 1718-ban, Lipcsében kiadták A régi hun-szittya írásról való fejtegetését, szintén latinul. Ebben hazafias-romantikus elmélkedést közöl a rovásírásról és a hun-magyar rokonságról, de felveti azt is, hogy egyesek a finnel rokonítják a magyar nyelvet. Itt fejti ki azt a tervét is, hogy tudományos társaságot kellene alapítani Magyarországon, s ennek székhelyéül Bratislavát javasolja. (Ez volt a Tudományos Akadémia alapításának első terve, De litteraria societate Posonii.) kiváló tudóst 1749-ben a bratislavai evangélikus temetőben temették el; sírhelye ma már ismeretlen, de vörös márvány, latin feliratú síremléke megtalálható befalazva a Városi Múzeum folyosóján, s ezen ót többek közt „a hit és tudomány mesterének, Magyarország páratlan történetírójának“ nevezik. A Szlovák Tudományos Akadémia Bél születésének 300. évfordulója alkalmából tudományos konferenciát rendezett magyar, szlovák, német szakemberek részvételével. A konferencia anyagán kívül szlovák és magyar kiadók életművéből is megjelentetnek különböző részleteket, bibliofil kiadványokat. CSANDA SÁNDOR ÚJ szú Körösi Csorna Sándor nyomában... Kevés pénzzel, mindössze öt dollárral a zsebében, de annál több elszántsággal indult el Jakabos Ödön 1972. október 15-én Erdélyből Indiába, hogy Dardzsi- lingben fejet hajtson honfitársa, a nagy magyar tudós, Körösi Csorna Sándor emléke előtt. Zarándokújának első fele Kézdivásárhelyről Dardzsilingig 128 napig tartott és 1973. február 20-án érkezett meg a városba. Másnap felkereste az ún. Angol temetőt, ahol Körösi Csorna Sándor síremléke „a bejárattól a harmadik, az út felől a második. 2x2 méteres betonlapján kettős öntött vaskorlát van. A négy sarkán virágtartók betonból“. Jakabos Ödön rendbetette a sír környékét, magakészítette virágkoszorút helyezett el a síremlékre és a virágtartókban elhintette azt a maréknyi földet, melyet a háromszéki szülőfalu Csomakőrös vén diófái alól hozott magával. Néhány napos dardzsilingi tartózkodás után visszaindult Érdélybe, hátizsákjában ismét egy marék földdel, ezúttal a dardzsilingi sírról, hogy több hónapos viszontagságos, kalandos út után elszórja azt a csomakórösi diófák lombjai alatt, ahol egykor a szerény székely Csorna család háza állott. Ebben a házban látta meg kétszáz éve 1784. április 4-én Körösi Csorna Sándor a világot. Jakabos Ödön a több mint nyolchónapos utazása során, jegyzeteket készített, naplót írt, melyet nemrégiben a bukaresti Kriterion kiadó jóvoltából kézbe is vehettünk. Rendhagyó ez a könyv, mint ahogy rendhagyó volt Jakabos Ödön utazása is. Autóstoppal, zsúfolt vasúti kocsikon, rozoga autóbuszokon, tengerjáró hajókon és sokat-sokat gyalogolva jutott el Indiába, s jött vissza Erdélybe. Ezért aztán az Indiai útinapló hasábjain is a hatalmas ázsiai ország mindennapjaival, az emberek végnélküli magán- és közügyeivel, problémáival, a társadalom „alulnézetével“ találkozunk, azzal az Indiával, mely meg nem ismerhető a szuperszonikus repülőgépekből, luxusautókból vagy a Hilton-szállók szobáiból. Jakabos Ödön jó megfigyelő. Pontosan rögzíti a látottakat, bár sokszor nem érdekli, de mindig hűen visszaadja a hangulatokat, a helyzeteket. A naplónak ezért jelentős ismeretterjesztő és dokumentum értéke van. Soraiban maga az élet lüktet, s nem egyszer derülünk a humorán is. Mert jó humora van. Megragadó a krónika őszintesége és a leírások képszerűsége, ami viszont a mű irodalmi értékét jelzi. A szerző, foglalkozása szerint autószerelő s vasúti technikus, három éven at céltudatosan és nagyon alaposan készült az ázsiai útra. Megtanult angolul, németül, belekóstolt az indiai nyelvbe is, ellátogatott Kelet- és Nyugat-Európa több országába, köztük Csehszlovákiába is, s mintegy háromszáztagú levelező hálózatot épített ki. Tudta, hogy pénze kevés, s célját csak ismerősei, barátai segítségével érheti el, akik aztán valóban segítették is őt, ki szállást-, élelmet adva, vonat-, autóbuszjegyet váltva, vagy csupán értékes információkkal szolgálva. Útközben találkozott és néha a segítségére voltak azok a magánszemélyek esetleg intézetek is, akik ma is tisztelik az első tibeti -angol szótár és a tibeti nyelvtan, e két ritka becsű tudományos munka szerzőjének, Körösi Csorna Sándornak a nevét. Jakabos Ödön sajnos nem érte meg műve nyomtatásban való megjelentetését, 1979. október 22-én súlyos tüdőbetegségben elhunyt. Könyvében sajnálattal állapítja meg, hogyha lett volna pénze, szeretett volna egy újabb emléktáblát elhelyezni a dardzsilingi sírra. Emléktáblára nem tellett, s nem is probléma ez, mert útikönyve olyan remek emléktábla, melyet a dardzsilingi sírkő helyett mindannyian megkaptunk Körösi Csorna Sándor születésének 200. évfordulója előestéjén. Végezetül idézzünk még egyszer a könyvből, annak utolsó két mondatát: „Leróttam, amivel adósnak éreztem magam Körösi Csorna Sándor emléke iránt. Én csak ennyit tudtam tenni.“ Tegyük hozzá mi: nem kevés amit tett. KOKES JÁNOS 1984. III. 23.
