Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-03-16 / 11. szám
T A _ individualizmus történelmileg r\L. alakult ki a burzsoáziának a feudális renddel szemben az egyén emancipációjáért folytatott harca során. Kezdettől arra irányult, hogy teret nyisson a tőkés szabad vállalkozásoknak, és szentesítse a burzsoá magántulajdont. Célja tehát kettős: egyfelől védeni azt a ..jogot''. hogy az ember mások balszerencséjére alapozza boldogulását, másfelől leszerelni a tömegeknek felemelkedésükért vívott osztályharcát. Mítosza, a ,,self- made man“, az „önerőből érvényesülő ember" - az utcai cipőtisztító vagy a rikkancs, akit takarékossága, vállalkozó szelleme és kereskedelmi fortélya tesz milliomossá - azt az illúziót táplálja, hogy mindenki maga boldogulhat, s csak rajta múlik felemelkedése. Vagyis a burzsoá individualizmus azon a hamis koncepción alapszik, hogy az egyén és a társadalom szemben áll egymással, s hogy az egyén csak a közösségből kiválva érvényesülhet. Pedig az a kor, amely az „önerejéből érvényesülő ember" elvét létrehozta- amint Marx rámutatott már - éppen hogy fejlettebb társadalmi kapcsolatokon alapult az előző történelmi korszaknál. Az ember olyannyira társadalmi lény, hogy csak közösségben tudja jogait érvényesíteni. Az egyén és a társadalom szembenállása nem örök adottság, hanem éppen a kapitalizmus terméke. Ezért valamennyi egyén emancipációjának a feltétele - amint erre a marxisták már régen rámutattak - a társadalomnak mint egésznek a felszabadítása a kapitalista kisajátítás alól. A szocialista társadalom történelmileg fiatal formáció lévén, még távolról sem bontakoztatta ki valamennyi lehetőségét. Az alapvető szocialista átalakítás útjára lépett országok társadalmainak a múlt sok terhes örökségével kell még küszködniük. De az a szocializmus eddigi tapasztalataiból is kiviláglik, hogy az egyének boldogulásának egyetlen helyes útjára nem elszigetelt cselekvéseik vezetnek, hanem az általános prosperitásra irányuló közös fellépésük. A burzsoá individualizmusnak az „ato- misztikus" nézeteivel szemben, amelyek az egyént kiemelve a társadalmat pusztán egyének „összegének" tekintik, sok változata van az „univerzalista“ koncepcióknak is. Ezek a társadalmat tartják a legfőbb emberi valóságnak, entitásnak, s vonakodnak attól, hogy bármilyen független értéket is tulajdonítsanak az egyénnek, s annak - e felfogás szerint- fel kell adnia „énjét“, személyiségét a nemzet vagy az állam integritása érdekében. Habár e nézetek látszólag szemben állnak a burzsoá individualizmussal, valójában egy tőről fakadnak vele. Felfogásukban a társadalom puszta végrehajtója valamiféle „szuperagy" döntéseinek. S mellé tehetjük példának a fasizmust korlátlan individualizmusával, amely arra szolgált, hogy a „kevés kiválasztott“ érvényesítse akaratát az „engedelmes tömeg“ felett. Az egyén és a társadalom szembeállításán alapuló koncepciók egy része közvetlenül a proletariátusnak a közös ügye érdekében tanúsított fegyelme, érte folytatott küzdelme ellen irányul. Mások viszont az egyéni különbségek eltüntetését, aszkétikus törekvéssel a durva egyenlösdit hirdetik. „Kommunistának" próbálják feltüntetni nézeteiket, pedig valójában, ahogy Marx jellemezte: „Ez a kommunizmus - amennyiben tagadja az ember személyiségét -, éppen csak következetes kifejezése a magántulajdonnak. Az általános és hatalomként konstituálódó irigység az a rejtett forma, amelyben a kapzsiság előáll és csak más módon elégíti ki magát... Hogy a magán- tulajdonnak ez a megszüntetése mennyire nem valóságos elsajátítás, azt éppen a művelődés és a civilizáció egész világának elvont tagadása, a szegény és szükséglet nélküli ember természetellenes egyszerűségéhez való visszatérés A társadalom és az egyén akkor fejlődhet harmonikusan, ha alapvető érdekeik egybeesnek. A társadalom tagjainak viszonyát alapjában az anyagi érdek határozza meg, s ezt a szocializmusban a termelési eszközök társadalmi tulajdona jellemzi. Ezért közös itt az érdeke lényegében minden osztálynak és társadalmi csoportnak. így a-személyes érdek alapján nincs ellentétben a társadalmi érdekkel, hiszen a társadalom érdekelt minden egyes tagjának fejlődésében, aminthogy minden egyén szintúgy érdekelt a társadalom prosperitásában. A burzsoá individualizmussal ellentétben a marxizmus szerint „az ember lényege nem valami az egyes egyénben lakozó elvontság. Az ember lényege a tnaga valójában a társadalmi viszonyok összessége“. Marxnak ez a híres megfő»Sä üiunuiiM bizonyítja, aki nemcsak hogy nem jutott túl a magántulajdonon, hanem még csak el sem jutott hozzá. Marx kifejezésével a „nyers kommunizmus", a társadalmi egyenlőség kérdésének ez a fajta megközelítése a kulturális értékekkel együtt tagadja az egyéni tehetséget is, s azt mintegy a társadalmat fenyegető veszély forrásának tekinti Az ilyen téveszmék olyan embergyűlö- lö tettekbe csaphatnak át, mint amilyeneket a Pol Pot-banda követett el Kambodzsában, amelynek az új típusú forradalomról elhangzó és a régi rendszerre „csapásokat mérő“ szólamai tömegmészárlást lepleztek. Közben „ultraforradalmár“ pózban tetszelegve a Szovjetuniót és más szocialista országokat „burzsbá elhajlással“ rágalmaztak. Azt állították, hogy a munkások életszínvonalának és személyi tulajdonának gyarapodása aláássa a forradalmi szellemet. Valójában viszont éppen az efféle okoskodások irányulnak arra, hogy értelmetlenné váljék a munkások küzdelme a szocializmusért és a kommunizmusért, azoknak ugyanis semmi közük sincs az aszketizmushoz. A kommunista társadalom nem jelenthet visszatérést azokhoz a kezdetleges állapotokhoz, amelyekben ugyan közösségi tulajdonforma uralkodott, de az egyén még nem vált ki a törzsből. A kommunizmus a fejlett technológia és az emberi szellem haladása révén a termelőeszközök nagyfokú fejlettsége alapján bontakoztatja ki a társadalmi tulajdont. galmazása természetesen nem értelmezhető» úgy, hogy az egyén pusztán e viszonyok összessége. Ennek nem lenne értelme, mert az egyént sajátosságaival feloldaná a társadalmi viszonyokban. Nem tagadja ez a megfogalmazás azt a tényt sem - amiről másutt részletesebben is ír Marx -, hogy az ember mint biológiai lény, alá van vetve a természet objektív fejlődési törvényeinek, jóllehet ezek a törvények nem determinálják társadalmi viszonyait. De az ember társadalmi lényegét nem személyi tulajdonságai határozzák meg, hanem a kor és a társadalom viszonyai, amelyek közepette él, és az osztály, amelybe tartozik. De vajon ez a felfogás nem tagadja-e az ember egyedi eredetiségét? Nos, a társadalmi viszonyok sokrétűek, távolról sem egyöntetűen érintik a társadalom minden tagját. Az antagonisztikus osztályokra hasadó társadalmakban az emberek élesen különböző helyzeteket foglalnak el e viszonyok rendszerében. S az osztályok keretében is sokféle társadalmi típus nyilvánulhat meg. Nagyon leegyszerűsítve: például az elnyomottak között egyesek megbékélnek a fennálló viszonyokkal, míg mások a küzdelmet választják ezek ellen. Valójában a társadalmi típusok még változatosabbak, mint az osztályok és csoportok. Az ember fogalma azonban általános jelentésén kivül egyedi mellékjelentést is hordoz. Már biológiai adottságai is olyanok, hogy genetikai egyediségről beszélhetünk. Az egyediség még szembetűnőbb, ha vele született tulajdonságaiból kiindulva számításba vesszük képességeinek kifejlődését különböző tevékenységei - a tanulás, a munka, az emberi kapcsolatok stb. - folyamatában. Az ember társadalmi lényege nem tagadja egyéni képességeit. Az egyón fogalmából következik, hogy számításba kell venni minden embernek mint egyénnek az eredetiségét is. Amióta az ember elkezdett munkaeszközt termelni, amióta társadalmi ember, története magában foglalja fizikai lényének változásain túl főképpen társadalmi fejlődését, termelőerőinek fejlődését is. Ez az ember emberi fejlődésének meghatározó vonása. Az egyén fogalma azonban bonyolultabb és ellentmondásosabb. Amint egyes filozófusok érvelnek, az ember elsősorban és főképpen bioszociális lény, míg az egyén, az individuum, a személyiség kifejezetten szociális, társadalmi jelenség. Az kétségtelen, hogy a társadalmi vonások a fő meghatározói a személyiségnek, de az egyén, a személyiség széles körű fejlődésének eszméje feltételezi az intellektuális gyarapodás és a fizikai tökéletesedés harmonikus összekapcsolását. Az utóbbi semmiképpen sem zárható ki a kommunista embereszményből. Jóllehet, az egyén fejlődése sok tekintetben függ társadalmi körülményeitől, a legfontosabbak e tekintetben vele született tulajdonságai. ' De vajon vele született-e minden emberrel az egyéniség, a személyi méltóság? Ezzel kapcsolatban megjegyzendő, hogy bár a szovjet filozófusok között is vannak e kérdés körül viták, ezeknek a lényege azonban semmiben sem közös az elitista elmélettel, amely egyéniségnek csak a „kiválasztottakat" ismeri el. Egyfelől a szocialista társadalom minden embert személyiségnek tekint, függetlenül nemétől, nemzetiségétől, társadalmi helyzetétől, jövedelmétől stb. Másfelől a személyiség a társadalmi és az egyéni fejlődés valamely együttesét foglalja magában. így az újszülött még csak a személyiséggé válás képességével bír, potenciális egyén. Az egyéniség nemcsak a társadalmi környezetnek, hanem a társadalmi viszonyoknak, a kultúra elért eredményeinek, az etikai mintáknak és értékeknek a hatása alatt alakul ki. S e folyamatban fő szerepe van az ember saját tevékenységének. Az egyéniség a marxista felfogásban nem ellentétes a közösségi léttel. Ellenkezőleg: az egyéni jelleg éppen a közösségi létben tárul ki, a sajátos a tipikusban. Egy gyakran és megemésztetlenül hangoztatott szólam ugyanazt tartja, hogy nincs „pótolhatatlan ember“. Véleményem szerint ez mélységesen téves, legalábbis abban az értelemben, hogy figyelmen kívül hagyja az egyéni különbségeket, lekicsinyli az emberi személyiség értékét. Valójában minden ember pótolhatatlan, mert minden személy egyetlen, egyedi jelenség. G. GLEZERMAN, a filozófiai tudományok doktora ÚJ szú 3 Mindenki oly hőn vágyik a boldogságra, szeretné, ha szeretteire és a világon minden halandóra a boldogság köszöntene. Az emberek földrajzi helyzetüktől függően különbözőképpen élnek, és valamennyien sajátosan értelmezik a boldogságot. Mégis van valami, ami nélkül senki sem lehet igazán boldog, valami, amit senki sem tud nélkülözni, és ez: a béke. Az elmúlt esztendő sem volt éppen rossz a szovjet emberek szempontjából, ámbár az is igaz, hogy nem mindenkinek telt egyformán. A szocialista közösség megfeszítette erejét, hogy polgárainak még biztonságosabb és még tartalmasabb életet teremtsen, és hogy mindenki érezze, és még inkább átérezze: saját sorsának ő a kovácsa, 6 a gazda hazájában és a jövőbe magabiztosabban tekinthet. Vitathatatlan tény az. mint ahogy ahhoz sem fér kétség, hogy 1983-ban a szovjet gazdaság nagy lépésekkel haladt előre a fejlődés útján és fejlődésének, növekedésének üteme meghaladta az előző évek eredményeit. Magától értetődik, hogy eme sikerek örömmel töltenek el bennünket. De milyen kár, hogy örömünkbe üröm is vegyül, a folytonos nyugtalanság zavaró érzése. Szorongásunk legfőbb oka, hogy megőrizhető-e a béke? A nukleáris korszakban a földkerekség minden lakosát, valamennyiünket szorosan összeköt az egységes kötelék. De időről időre úgy tűnik, mintha ez a kötelék szakadoznék, és már-már elfog a kétség, vajon képesek leszünk-e épségben tartani, nehogy bEKi-bdmdgiab végképp elszakadjon, és valami szörnyűség zúduljon a nyakunkba. Az 1983. esztendőben igazán szerencsésnek mondhattuk magunkat, mert a katasztrófa nem következett be. De vajon elhárithatjuk-e a közeli és a távoli jövőben is? A nemzetközi feszültség alapokai makacsul élnek 'tovább: a fegyverkezésben a versengés nem szűnik; az USA és a Szovjetunió között a politikai szembenállás sem csökken; Nyugaton növekszik a háborús pszichózis. Vegyük például Nyugat-Európát: az USA és a NATO-beli szövetségesei még csak titkot sem csinálnak abból, hogy katonailag fölénybe akarnak kerülni a Szovjetunióval szemben. Kell-e hosszan magyarázni, mi lehet a következménye egy ilyen politikának? A szovjet vezetők szüntelenül hangsúlyozzák, a Szovjetunió bármilyen körülmények között képes gondoskodni saját biztonságáról, efelől ne legyen kétsége senkinek. Mi több, saját jólétünket, saját biztonságunkat nem választjuk el más népekétől. Ámde a Szovjetunió abban senkivel sem kíván versenyezni, hogy melyikük erősebb, ez nem a mi formánk, mi nem ezt az utat járjuk. „A szovjet vezetés előtt föl sem merült az a kérdés - mondta Jurij Andropov -, milyen vonalat kövessen a nemzetközi ügyekben a jelenlegi kiélezett helyzetben. Akárcsak eddig, ezután is egyértelműen a béke védelme és megszilárdítása a mi törekvésünk, azt akarjuk, hogy a feszültség csökkenjen, a fegyverkezési hajsza hagyjon alább, és az államközi együttműködés mélyüljön el." A Szovjetuniónak ez a célja, s ettől vezéreltetvén tette le javaslatát az asztalra az ENSZ-közgyülés legutóbbi ülésszakán, hogy (megfelelő ellenőrzés mellett) fagyasszuk be az atomfegyvereket, a nukleáris háború! pedig ítéljük el, mint ami összeegyeztethetetlen az emberi lelkiismerettel és értelemmel, mint ami a legszörnyüségesebb bűntény a népek ellen, mint ami legelemibb jogától fosztaná meg az embert; attól, hogy éljen. A KGST tavaly októberi ülésszakán a szocialista országok kormányfői felelősségük teljes tudatában nyomatékosan felhívták a figyelmet arra a körülményre, hogy a béke megbontása Európában és a világon, az atomkatasztrófa veszélyének felfokozása káros hatással lenne az egész emberiség gazdasági és szociális helyzetére, roppantul megterhelné a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat, a nyugati országokban növelné és felgyorsítaná az amúgy is meglevő inflációt és a munkanélküliséget, a dolgozó emberek életszínvonalát rontaná. Talán nem indokolt a figyelmeztetés, amely a szocialista országok vezetői részéről elhangzott? Nem érdemelnének-e figyelmet és nem méltóak-e meghallgatásra a Szovjetunió békekezdeményezései? S ha igen, vajon miért nem találnak visszhangra a Nyugat vezető köreiben? A nukleáris háború elhárításáért még az eddigieknél is határozottabban szálljunk síkra. Az életbenmaradásnak ez az egyedüli esélye és módja, más esély, más mód nincs. (Szputnyik) 1984. III. 16.
