Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-03-09 / 10. szám
EJ JESZENYIN fél anyámhoz ?, kedves, jó öreg szülém még? élek és köszöntelek! ló nép esthajnali fényét za el kis kunyhód felett! ti, sokat búslakodol értem: /a, hogy szíved nyugtalan, lód/, ócska ködmönkédben az útra untalan, léklő esti derengésben an rémlik föl neked a kép, a kocsmai verekedésben és járná át fiad szívét. íz bajom, nyugodj meg, te drága, tgesd el lidércálmodat. hal úgy meg, hogy viszont ne látna, ily részeges a te fiad. i régi szeretettel gondol... mem és éltet a remény, zaklató, bomlott bánatomból visszatérek én. majd szüleimékhez, kertünkben a lomb öld. Csak aztán föl ne ébressz, lyolc éve, kora hajnalon. I i keltsd, mi szunnyad már örökre, m bolygasd kihunyt álmaim. idtam, testem-lelkem összetörte ín jött sok csapás, a kín. már imádkozni engem. 'rein Nem visz út a múltba már. gy vigaszom, segítőm, életemben iy az egyetlen fénysugár. myám, ne szomorkodj értem, jyen a szíved nyugtalan, tódi, ócska ködmönkédben j ki az útra untalan. URBÁN ESZTER fordítása HOLAN kozás a liftben ink, s ketten voltunk, senki más, ira néztünk, ennyi történt. t egy pillanata, a teljes gyönyörűség, az ötödiken, én mentem tovább, am, nem látom többé soha, r az egyszeri találkozás örök időkre szól, ina is mennék, csak mint egy halott, tszatérne hozzám, i másik világból térne vissza. SZÉKELY MAGDA fordítása ■i^ ^ ^ ^ IMRE król a nőkről TÓI szeretnék most beszélni neked, z életemben, arról a sok férői, akikből in mind 6 lett, és akiknek mind egy szép ivé lettem, mielőtt veled találkoztam, és m, és megpróbálni, nem annyira neked, számoi adni az eltűnt időről, m megint megjelent, nem nevekre, vagy arra gondolok, kinek mit nit vett tőlem - te sem ezt firtattad, I -, hanem'arra, ami a neveken, évszakén vagy az érzések adás-vételén túl van, jltból megmaradt, és a jelenben is érvényes, iröltetem emlékezetem, a vak kényszeren más eszembe, mert te mindent érvénytele- utánuk nekem adtad magad, és a magad a kezdted alakítani őket, és minél hasonla- iltak hozzád, annál hasonlatosabbá váltál íz, mialatt nem eszköze, hanem célja lettél mek, amely a sok nőn utat tört magának, ott hozzád, és úgy változtatott ő bői tévé i vagy már nekem minden nő, aki volt, és gleg elhagy, ha te elhagysz. FÜLÖP MIKLÓS A teherautó döcögött, majdnem lépésben gurult, lomhán. Éjszaka volt, jól megöregedett éjszaka, a rádió szólt: „Ringasd el magad...“ A sofőr, az éjszaka ébren őrködő szuverén „kormányfője“ - szájában bagó, szívja és fújja a füstöt - hivalkodó fölénnyel kapcsol, vált, benyom, kihúz, jelez... tudás ez, valaminek a tudása; a bagó „kezelése“, a száj egyik szögletéből áttenni a másik szögletébe, kipök- ni az útra, oldalról, szél ellenében, és még csak oda sem nézni, ez is tudás. Mint minden, ami képes a magabiztosság látszatát kelteni: jól vagy rosszul, de minden körülmények között és állandóan tudni, ezt külön is tudni kell... Megy, a sofőr lassan döcögve vezet, betonozott műúton gurul, súlyos, túlterhelt teherautójával nagyon sürgősen, nagyon gyorsan, máris N.-be kéne hogy legyen; várják, a tegnapra várták, telefonáltak, hogy jöjjön, legalább holnapra érjen oda... Es akkor megjelenik egy asszony, fiatal, helyes kis asszonyka, szép is, kedves is, csevegő-csevegő, csivitelő, csengőn kacagó, úgy, de úgy kacag, hogy az emberben, főleg soförfélében bukfencet vet a csiklandós gondolat - egy jó benzingőzös csókot neki, az arcára! Ez nem újdonság, volt már ilyen százezer is; van, aki direkt szereti a benzinszagot, jól elviseli, megszokja, megkedveli; 70-es, 90-es benzingőzös csókok... Az egyik marha elbögte magát; „Mmbúú!" Meg kell hasadni; a csendes éjszakában egyszer csak felbógött hátulról egy marha. Az asszony most még jobban kacagott. Húsmarhát szállító autóval is lehet jól utazni, nem erről van szó; az asszonyka csevegőcsevegő, csilingelő, illedelmesen bemutatkozott: „Linuka vagyok!“ Ki tudja, igaz, nem igaz: lekéste az utolsó távolsági buszt. Jaaj! Milyen gyorsan elmennek ezek az esti utolsó járatok!- Három percet ha késtem — mondja az asszony. Ha ezt egyáltalán mondani kell... Mindegy, hogy mennyit késett, három- négy-öt-egy perc, tizenegy, jó, hogy késett... Vagy nem jó? Jó, nem jó - zsákbamacska. A sofőr azonban egészen pontosan tudni akarja:- Jó, hogy lekéste? Az asszony - mit mondjon?- Jó! Mért ne lenne jó, egy ilyen jóképű soferral, haj te! A sofer nem öreg, nem fiatal, nem szép, nem... Tudom is én? Pocakos. Ülőmunkát végez... Sötétben, főleg ha behúzza a hasát, kicsit elörehajol, bagóját betyárosan szája sarkába fogja, férfiasán vált, kapcsol, kuplung be, jelzés balra, kuplung ki, tütü... Dudál. Egészen jól néz ki. Ülve. Aki a volánnál ül, vezet, arra nem úgy nézünk, mint arra, aki az utcán sétál, és úgyszintén: aki éjszaka az országúton áll, integet, kicsit is ha csinos, holdvilágnál szebbnek, csinosabbnak tűnik, nem nézünk utána... De hogyan is néznénk?- Meddig, Linuka?- Csak ide, L.-ig. Tizenegy kilométer az egész - a sofőr számol, ha lépésben hajt, márpedig lépésben hajt, éppen csak hogy gurulnak, félóra alatt L.-ben vannak, neki onnan sürgősen tovább kell mennie. Mmbúú!“- Marhák, ügyé?- Azok. Húsmarhák, vágómarhák.- Szegények. A sofőr tovább kalkulál: neki reggelig vissza kell jönnie, különben a főnöke „lelövi“ - öt - tíz százalék ugrás a fizuból, azt jelenti. De hát ezt meg lehet beszélni a főnökkel, gumidefekt, benzinpumpa-dugó, felfőtt a motor... Nincs baj.- Kialudt a cigarettája.- Akkor megállunk - mondta a sofőr, jobbra húzott, szorosan az árok mellé, átváltotta a nagyfázist, gyufát vett elő, meggyújtotta a cigarettáját.- Miért álltunk meg?- Hűljön a motor.- Sokáig állunk itt? A sofőr a vállát emelgeti, nem tudja, ki tudja?- Mégis, mit gondol? Mit hogy gondoljon?-Hát... Amíg a motor kihűl egy kicsit, legalább addig várni kell.- Legalább? Hát nem? Hát igen.- És a marhák?- Várhatnak. Nem lesz semmi bajuk, feküdjenek le vagy kérőddzenek, nem kell velük törődni... A hajtószíj meg fordult egyet, khm, aztán csend. Tompán zúgó süketség-csend. Valaki várta a sofőrt. Valaki várta Linukát. Valakik várták a marhákat. Akik vártak, azok, ha egymásnak üzenni tudnának: megnyugtatnák egymást. A rádió szól.......... nincsen, aki elringasson...“ Utolsó akkordok, még egy taktus... vége. „Mmbúú!“ Keringő következik, utána időjárásjelentés, sport, hirek, kórusművek, közúti híradó, pontos időjelzés, szünetjel, népzene, torna; jó reggelt, falu, jó reggelt, város... ÖRKÉNY ISTVÁN A fiam, a gazember, nem akar beszélni. Nemsokára meglesz kétéves, de annyit, hogy papa is csak kegyes úri jókedvében hajlandó kimondani. Másfelől azonban hibátlanul érti az emberi beszédet, s a legbonyolultabb feladatoknak is játszva a végükre jár. „Eridj ki a konyhába, és mondd meg anyádnak, hogy el kell mennem, adjon ebédet." Kimegy a konyhába, valamit muzsikál az anyjának, két perc múlva itt az ebéd. Az a legingerlőbb a dologban, hogy ö nem tanulja meg a mi beszédünket, de mi az övét igen. Szép lassan rácsalogatott minket az 6 kézzel-lábbal, mutogatással kevert tolvajnyelvére. Ha valamit keres s megtalálja, fülsértő í-zéssel sikoltja világgá örömét; ha nem találja, egy hosszan elnyújtott nyee-vel adja tudtunkra bosszúságát, de azt is olyan idegtépő hanggal, mint amikor a porcelán tányéron megszalad a kés. Ha szomjas, odacibál a fiókos szekrényhez, ahol tavaly ilyenkor, amikor betegen feküdt, a szaharinos tea állt. Azóta odajárul vízért, s ha megkapta, jóleső höm- mentéssel jelzi elégedettségét. Gondoltam, ebből elég. S tegnap, mikor csak ketten voltunk idehaza, leültünk szépen a szőnyegre, szemtül szembe, s azt mondtam neki:- Most pedig, kedves fiam, beszélgetni fogunk.- Hőm - mondta elégedetten, s biztató tekintetet vetett rám.- Nem, fiam - válaszoltam határozottan. - Mi most magyarul fogunk beszélgetni. Meglóbáltam egy tízdekás papírzacskót, melyre az Édességbolt címe volt rányomtatva, amitől az ö arckifejezése még barátságosabbá derült, azt a gyanút keltve bennem, hogy titokban nemcsak beszélni, hanem talán olvasni is tud már. Szedtem kifelé a nápolyiszeleteket, s bicskával még apróbb szeletekre szabdaltam őket, akkorára, mint egy mokkacukor. Mesterségemből kifolyólag tudom, hogy a magyar nyelv milyen gazdag szavakban. Az elsőt odatartottam az orra elé.- Mondd szépen: kérek. Kitátotta s becsukta a száját, jelezvén, hogy oda helyeztessék a nápolyi. Én azonban nem az ő szájába tettem a nápolyit, hanem a magaméba, s nagy gusztussal, ropogtatva kezdtem rágcsálni.- Nyee! - rikoltott fölháborodásában. Megmutattam a második nápolyit.- Mondd szépen: kérek. Nem mondta. Megettem. Elővettem a harmadikat. Mikor azt is megettem, azt mondta: bebbe, amit még sohasem mondott volt, de nyilván azt jelenti, hogy piszkos zsaroló. A negyedik és az ötödik nápolyi tűnt fel és tűnt el, amikor - a hatodik láttán - egyszerre így szólt:- Kéek. Drámai pillanat volt. Ha most odaadom a nápolyit, akkor húsz év múlva az ideggyógyászok hipnotikus álomban fogják leszoktatni a raccsolásról. Meglehet, bestiális apa vagyok: a hatodikat is megettem.- Csak a grófok raccsolnak, kedves fiam. Mi nem raccsolhatunk, mert a te apád csak egy nyomorult író. Vidáman elmosolyodott és így szólt:- író. Gyönyörűen mondta. Mint amikor összeroppantunk egy diót, úgy reccsent az az r. Ismerek egy kopasz írót, aki két évre elmenne juhászkutyának, ha egy ilyen r-t ki tudna nyomni magából. Őneki alkalmasint odaadták a nápolyit. Most már én is odaadtam. Lassan és látható büszkeséggel rágta, talán mert érezte, hogy ez volt az első falat, amelyért megdolgozott. Megmutattam a következp nápolyit.- Mondd szépen: cukor. A szóvégi r-t kimondani már férfimunka. Kimondta. Kimondta, hogy kenyér, hogy virág, hogy alma, hogy madár, hogy rocska... Talán egy félóra hosszat csevegtünk kéttagú szavakban; amit mondtam, mondta utánam. Ekkor vérszemet kaptam és így szóltam:- Mondd szépen: reszkető rózsabokor. Nézte az én mindent tudó számat, és elkezdte utánformálni az ő rózsaszínű, puha, szamócalevél nagyságú ajkával e két szót. De ők nem akartak világrajönni, megkapaszkodtak valahol, összegabalyodtak, csak valami alaktalan habarék bukott ki száján. Lehajtotta fejét, és elkezdett sírni. Bennem pedig előötlött valami, valami, amire sohasen gondoltam, amit már régen elfeledtem, s ami soha vissza nem ötlött volna az emlékezetembe, ha sírni nem látom a fiamat - az, hogy amit tudunk, milyen fáradalmak, és kínok és töredelmek árán tudjuk. Elszégyelltem magam, kifújtam az orrát, kezébe nyomtam a nápolyiszacskót, és kimentem a szobából. Tíz perc múlva benéztem hozzá, még mindig a földön ült, eszegette a nápolyit, és hüppögött. Langstein Erzsébet: Falusi utcarészlet
