Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-03-09 / 10. szám
A hatalmas kiterjedésű (2 505 813 km2), közel 20 millió lakosú Szudán - elnökének felelőtlen, következetlen politikai manőverezése folytán - számos jel szerint ismét a polgárháborús szakadék felé sodródik. 1956. január elsején vált függetlenné az ország, s többé-kevésbé erre az időpontra tehető a polgár- háború kitörése is. A déli törzsek ugyanis - tegyük hozzá: eléggé megalapozottan - úgy érezték, hogy a brit gyarmati uralmat az északi arabok uralma váltotta fel. Khartumban 17 éven át nem találtak megértésre a déliek követelései. így aztán kénytelenek voltak megtanulni, mi az az Anya-Nya. A dél-szudáni törzsek nyelvén ez a gaboni vipera mérgét jelenti. A déli gerillák vették fel ezt a nevet, amely rövidesen rettegést keltett Szudán kormányzó köreiben. Az Anya-Nya-ról bebizonyosodott, hogy valóban veszélyes méreg: a polgárháborúban egymillió ember vesztette életét. Az 1969-ben katonai puccsal hatalomra jutó Dzsafar Nimeri tábornoknak három évre volt szüksége, hogy tető alá hozza a megbékélést. A harcoló felek 1972 márciusában Addisz Abebában megállapodtak a harcok beszüntetéséről. A három déli megye: Felső-Nílus, Bahr al-Ghazal és az Egyenlítői tartomány Dél- Szudán néven egyesült és autonómiát kapott. Központja Juba lett, megválaszthatta 115-tagú parlamentjét. Az autonóm körzet igazgatása a Legfelsőbb Végrehajtó Tanács elnökének, egyben a köztársaság alelnökének hatáskörébe került. A gerillákat beolvasztották a szudáni hadsereg déli alakulataiba, s a viperaméregről lassan mindenki megfeledkezett. 1983. június 5-én Nimeri megszüntette Dél-Szudán különleges statútumát, s azt ismét három megyére osztották. Felelőtlen és veszélyes lépés volt ez: a viperaméreg újra pusztít Szudánban, megszületett az Anya-Nya II. Nimeri mutatványai Másfél évtizedes elnökösködés alatt Dzsafar Nimeri annyiféle politikai zsonglőrmutatvánnyal állt elő, hogy nem csoda, ha a szudáni eseményeket figyelemmel követőkben kialakult olyan érzés, miszerint a Ni meri-féle mutatványt le kellene venni a műsorról, mivel túl sok az összetört tányér. Nasszerista típusú tiszti mozgalom vezetőjeként lett államfő, ma is támasza - de legfőbb ellensége is - a hadsereg. Az időről időre kitörő kisebb-nagyobb méretű nyugtalanságok beszüntetésére csak egyetlen módot ismer: a katonaság bevetését. Pedig a menetrendszerűen - durván számítva átlagosan félévenként - bekövetkező puccs- és merényletkísérletek szintén a katonák soraiból indulnak ki ellene. Hatalomra jutásakor Nimeri szövetségre lépett a Szudáni Kommunista Párttal, mert a hatékony^ kormányzáshoz szüksége volt annak tömegbázisára. Amikor azonban úgy érezte, hogy már elég szilárdan ül az elnöki székben, betiltotta a pártot, vezetőit kivégeztette, s a szudáni börtönöket telezsúfolta baloldaliakkal. Hátat fordított a Szovjetuniónak, teljesen megszakította vagy a minimálisra csökkentette kapcsolatait a többi szocialista országgal és más haladó rendszerekkel. A hetvenes évek elején még - Egyiptommal együtt - államszövetséget akart Líbiával, mára Washington uszályába lépve Khartumban is „köz^ ellenségnek" kiáltották ki Líbia vezetőjét, Moamer Kadhafit. Szudánnak talán csak egyetlen olyan szövetségese van, amelyik mellett mindvégig kitartott, és ez Egyiptom. Igaz ugyan, hogy az egyiptomi-izraeli különal- ku megkötése után Nimeri hazarendelte kairói nagykövetét, de ez csak apró epizód volt, amely a lényegen nem változtatott. A mutatványra azért volt szükség, hogy Nimeri biztosítsa magának a bőkezű szaúdi adományokat. A nagykövet is rövidesen visszatért az egyiptomi fővárosba, annál is inkább, mivel kiderült, hogy a rijadi udvar sem gondolja túlzottan komolyan és főleg következetesen Egyiptom megbüntetését az amerikai közvetítéssel kötött különszerződés miatt. Miután a „rossz fiút", Avar Szadatot a fanatikus muzulmánok egy csoportjának „közreműködésével" Allah magához szólította, még egyszerűbb lett a szudáni-egyiptomi együttműködés folytatása és fellendítése. A konzervatív, Szudánt mindvégig támogató arab rezsimek Szádat halála után nemhogy eltűrték, de egyenesen helyeselték ezt a szoros viszonyt. Ennek eredményeként született meg 1982 októberében a két ország integrációs chartája amely kitűzte a célt: tíz év alatt olyan szintűre kell fejleszteni a két ország közötti politikai, gazdasági, Nimeri elnök teljes iszlám díszben társadalmi, katonai egyeztetést, hogy az lehetővé tegye az egyesülést. Az eltelt másfél évnyi „jegyesség" alatt még nem sok jele született annak, hogy meg is valósul ez a politikai házasság. Pedig érdekházasság lenne a javából. Egyiptomnak jelenleg - a becslések szerint - úgy 45 millió lakosa van, s ez a szám évente több mint egymillióval növekszik, miközben 1 0001 499 négyzetkilométernyi területének mindössze 4 százaléka alkalmas mezőgazdasági felhasználásra. Szudán viszont 80 millió hektár mezőgazdaságilag hasznosítható földterülettel rendelkezik, amelyből jelenleg mindössze 7 millió hektárt müveinek. A krónikus ellátási gondokkal küszködő Egyiptom számára ez olyan vonzerő, amelyért cserében igazán el lehet viselni egy házsártos házastársat. Szudánnak gazdagon termő földjei, Egyiptomnak jelentős munkaerő-tartalékai vannak. Ilyen hozománnyal akár boldog is lehetne ez a házasság, csakhát az új kairói vezetésnek előbb a szadati örökséget kell rendeznie, és meg kell találnia saját arculatát. A sokkoló saria Nimerinek sincs ideje a nászra gondolni, mivel háza táján ugyancsak kiéleződtek az ellentétek. A mezőgazdaság a kiváló adottságok ellenére rendkívül elmaradott, az ipar kezdetleges, a nemzeti termék alig tíz százalékát adja. Szudán exportbevételei a külföldi adósságok esedékes részletei és kamatai törlesztésére sem elegendőek. Az Egyiptomot majmoló „nyitott kapuk" politikája Szudán gazdaságát is szétzüllesztette, az afrikai kontinens legszegényebb országai sorába állította. A tetemes külföldi segélyeket felemészti a felduzzasztott hadsereg fenntartása, a morzsák eltűnnek a korrupt hivatalnokok zsebében. A szociális ellentétek kiéleződése - főleg a rendkívül elmaradott Dél-Szudánban - törvényszerűen maga után vonta az etnikai ellenségeskedések fokozódását is. Dél-Szudán autonómiájának megszüntetése tovább rontotta a helyzetet. Fellázadtak a nilota törzsek (dinka, nuer, luo, silluk) és a szudáni néger törzsek tagjaiból álló déli katonai helyőrségek: a katonák gyakran fegyvereikkel és tisztjeikkel együtt dezertáltak. Példájukat követték a déli származású csendőrök és a természetvédelmi hatóságok munkatársai is. Az áthatolhatatlan bozótosokat több mint egy évtized elteltével délen ismét fegyveresek népesítik be, támadásokat hajtanak végre a kormányhű helyőrségek, az északi arab kereskedők, a délen működő külföldi szakemberek ellen. Mivel Dzsafar Nimeri következetesen következetlen politikus, 1983 szeptemberében elrendelte az iszlám törvénykezés, a saria bevezetését. Ezzel próbálta legalább ideológiailag egységessé tenni a többségében muzulmán vallásé lakosságot, elterelni figyelmét a súlyos gazdasági és társadalmi problémákról. Csakhát attól, hogy a tolvajnak ezentúl levágják az egyik kezét, még nem lesz kisebb az infláció üteme, amely eléri az évi 50 százalékot. A nyolcmilliárd dollárt meghaladó külföldi adósságállomány sem fog csökkeni, ha ezentúl megkövezik a há- zasságtöröket. A dél-szudániak - akik különben is keresztények vagy különböző természeti vallások hívei - nem érzik majd magukat kiváltságos, de még csak egyenrangú állampolgároknak sem attól, hogy alkoholfogyasztásért kevesebb botütés jár nekik, mint a hívó muzulmánoknak. Joggal vádolják a déliek Nimerit azzal, hogy eltért a nemzeti megbékélési politikától. így aztán az államfő sem csodálkozhat azon, hogy „művén" fájdalmas sebeket ejt az a bizonyos vipera, és mérge szinte napirenden újabb és újabb áldozatokat szed. GÖRFÖL ZSUZSA ÚJ szú 5 1984. III. 9. Kéz a kézben: Hoszni Mubarak egyiptomi és Dzsafar Nimeri szudáni állanfő Khartumban, az Integrációs Főtanács első ülésén Moamer Kadhafi líbiai államfő szintén az iszlám híve, mégis „közellenségnek“ számít Szudánban. Két iszlám lenne? Szudán
