Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-02-03 / 5. szám
TRlIDI-KEIEI—KOZBHOI A floridai Miami Egyetemen döbbenten állapították meg, hogy az egyetemisták 42 százaléka nem tudta megmutatni a térképen,- hol van London. Mentségükre legyen mondva; nemjöldrajzszako- sok... De vajon a nagypolitikában raegengedhetö-e, hogy felelős államférfiak „eltájolódjanak“ a glóbuszon? - teszi fel a kérdést a fenti esetet hírül adó Plus című lap, majd tüstént kifejti, mire is céloz pontosabban. Reagan elnök és tanácsadói gyakran hangoztatják, hogy „szükség van az amerikai érdekövezetek védelmére“, de korántsem az Egyesült Államok közvetlen környezetét értik ez alatt. Belefér ebbe az „érdekövezetbe“ nemcsak a karibi-térség, de Latin- Amerika, a Közel-Kelet, a Perzsaöböl, Délkelet-Ázsia, az Indiaióceán s nem utolsósorban a Távol-Kelet is. Vajon miféle földrajzi logikára épül az amerikai létérdekek védelme több tízezer mérföldre az USA-tól? - tette fel a kérdést az idézett lap. A kormányzásának negyedik évébe lépett Reagan- féle vezetés világuralmi terveinek szerves részét alkotja ez a szemlélet, melynek célja egyrészt a mindenkori washingtoni érdekek biztosítása az említett övezetekben, másrészt legalább ilyen fontos - Reagan elnököt idézve- a kommunista veszély feltartóztatása a világ különböző pontjain.“ Érvényes ez a Távol-Keletre is, ahol az Egyesült Államok a térség amerikabarát kormányainak segítségével kívánja megvalósítani imperialista katonapolitikai elképzeléseit. A gazdaságilag rendkívül erős Japánt, illetve az amerikai támogatás nélkül létezni sem tudó szöuli rezsimet szemelte ki erre a szerepre, sót új távol-keleti stratégiai szövetségesként egyre gyakrabban emlegeti Kínát is. Japán csendőrszerepben kJ szú 5 1984. II. 3. „Látom, amint JajDán lassan, de biztosan átveszi a csendőr szerepét a Távol-Keleten“ - nyilatkozta tíz évvel ezelőtt Beningno Aquino fülöp-szigeteki ellenzéki vezető, aki tavaly merénylet áldozata lett. Sokan megmosolyogták kijelentését, pedig akkortájt már nagyon határozottan körvonalazódott Nixon Vietnam utáni doktrínája, s ennek lényege az volt, hogy meg kell osztani az USA csendőrszerepét a Távol-Keleten. Erre a célre Japánt szemelték ki Washingtonban. Nem véletlenül osztották Japánra a főszerepet, hiszen a világ gazdaságilag harmadik legfejlettebb államának minden adottsága megvolt ahhoz, hogy a térség jelentős katonai hatalma legyen. Japán „felértékelésével“ a Fehér Ház több célt követett. Tehermentesíteni akarta az ún. szovjet veszéllyel szemben a térség védelmét biztosító amerikai csendes-óceáni flottát azzal, hogy a terhek egy részét a tokiói kormányra hárítsa, s így az amerikai haderőket később más térségekbe irányíthassa át. Japánban az Egyesült Államok kereskedelmi riválist is látott, éppen ezért Washington úgy vélte, ha a távolkeleti szigetország az eddigi egy százalék helyett a nyugati országokhoz hasonlóan nemzeti össztermékének legalább 4-5 százalékát fegyverkezésre fordítaná, kétségtelenül kevesebb jutna a békés célú termelésre, s így elérnék az Egyesült Államokba irányuló óriási mértékű japán export hanyatlását. A korábbi tokiói kormányoknak tetszett ez a szereposztás, de nyíltan vonakodtak eleget tenni ezeknek az eh/árásoknak. A három évvel ezelőtt hatalomra került Nakaszone-kormány viszont nem habozott. Az új miniszterelnök már háromszor járt Washingtonban, s minden alkalommal a japánamerikai katonai tengely megerősítéséről tárgyalt. Tőle származik az a sokat idézett kijelentés, hogy Japánnak „az USA elsüly- lyeszthetetlen távol-keleti repülögép-anyahajójává kell válnia“. Elődeitől eltérően ót az alkotmányos korlátok sem zavarták, hiszen a három legfontosabb anti- nukleáris elv értelmében Japán nem gyárthat, területén nem tárolhat és nem.exportálhat atomfegyvert. Ezéltet a cikkelyeket annakidején Washington követelésére foglalták az alkotmányba, mert akkor még az volt az érdeke, hogy Japán katonailag ne tudjon megerősödni. Azóta viszont változott a helyzet: Washingtonnak úgymond erős szövetségesre van szüksége a Szovjetunió szomszédságában. A tokiói kormány telkesen vállalkozott erre a szerepre, mert stratégiai érdekei egybevágnak Washingtonéval, és hízelgőnek tartja, hogy épp a felkelő nap országát szemelték ki a Fehér Házban a rangot jelentő csendőr- szerepre. Elsősorban a tavalyi fejlemények igazolták, hogy Japán teljes mértékben vállalkozott a csendesóceáni amerikai érdekek biztosításában reá háruló kulcsszerepre. Erre utal az a nagyszabású tavalyi közös hadgyakorlat, amilyenre a világháború befejezése óta nem került sor a térségben. A manőverekre újabb egységeket csoportosítottak át a tengerentúlról, úgyhogy jelenleg már 48 700 amerikai katona van a Japánban levő bázisokon, ami 2300-zal több, mint egy évvel korábban. Japán nagyon engedékenynek bizonyult, hiszen ugyancsak tavaly engedélyezte korszerű elektronikai berendezések eladását az Egyesült Államoknak, melyek katonai célokra is használhatók. A Nakaszone-kormány ezzel tulajdonképpen alkotmánysértést követett el, de ezt ő maga nyíltan vállalta, sót annak a kampánynak az élére állt, amellyel azt próbálja elhitetni a tiltakozó közvéleménynyel, hogy az atomellenes alapelvek elavultak, mert az atomkorban nem képesek szavatolni az ország biztonságát. Sót az is kiszivárgott, hogy az alaptörvény revízióját tervezték ám a decemberi választások nyomán szertefoszlottak ez irányú reményeik, mivel az alkotmánymódosításhoz kétharmados parlamenti többség kell, míg a Na- kaszone-kabinetnek csupán három fős többsége van a parlamentben. Az sem egyeztethető össze az antinukleáris elvekkel, hogy japán kikötőkbe mind gyakrabban futnak be atomfegyvereket hordozó amerikai tengeralattjárók, amit a Pentagonban e napokban beismertek, Tokióban viszont cáfoltak. Tokió tehát egyre inkább a Reagan-kormány militarista terveinek távol-keleti kivitelezője lesz. Az amerikai elnök erre utalt novemberi tokiói látogatásakor, amikor kijelentette, hogy Japán segédletével „a Távol-Keleten közösen kell biztosítani az erőre támaszkodó békét“. Reagan látogatása igazolta, hogy kormányzatának kezdeményezésére új katonai „munkamegosztás“ alakul ki a Távol-Keleten, melyen belül az amerikai-japán-dél-koreai háromszögben a legfontosabb szerepet Japánnak szánják. A másik pillér Ronald Reagan Tokióból egyenesen Szöulba repült, ezzel is jelezve, hogy a stratégiai háromszög másik legfontosabb pillérének a dél-koreai rezsimet tartja. Csőn Tu Hvan diktátor tisztában van azzal, hogy Washington az utóbbi időben milyen fontos szerepet szán neki, főleg azután, hogy két fontos ázsiai regionális katonai tömb „múlt ki“. Szöulban rosszallással fogadták ugyanakkor, hogy az Egyesült Államok a második helyre rangsorolta őket, a régi távol-keleti szövetségest azzal ugyanis, hogy Tokiót kereste fel először, gyakorlatilag Japánt tette az első helyre. A vizit idején azonban egyetlen ilyen megjegyzést sem tettek, ami érthető, hiszen a dél-koreai rezsim kezdettől fogva Washingtonnak köszönheti létét. Reagan dél-koreai látogatása a várakozásnak megfelelően a katonai együttműködés fokozását előirányzó megállapodás aláírásával zárult. Megállapodtak abban, hogy fokozni kell az amerikai katonai jelenlétet Dél-Koreában, éppen ezért rövidesen újabb egységekkel bővítik az ott állomásozó 38 700 fős amerikai katonaságot. A Reagan-látogatás időpontja nem volt a legkedvezőbb, mert Dél-Koreában súlyos gazdasági és politikai nehézségek tornyosultak. Hogy ezeket elkendőzzék, az amerikai-dél-koreai kétoldalú együttműködés hangsúlyozása mellett látványos KNDK-ellenes kirohanásokra ragadtatták el magukat. A Reagan-út előtt történt a rangooni pokolgépes merénylet, melyet a hosszabb idő után külföldre látogató dél-koreai diktátor ugyan épségben megúszott, de 4 minisztere életét vesztette. A merénylet ürügyén még fokozták a KNDK-ellenes propaganda- kampányt, s ezt mesterségesen „életben tartották" egészen az amerikai elnök érkeztéig. Ilyen előzmények után sejteni tehetett, milyen „következtetést“ vonnak te: folytatni kell a „kemény kéz" politikáját, s ennek alapfeltétele a kétoldalú katonai együttműködés megszilárdítása. Ezt demonstrálandó, Reagan provokatív célzattal felkereste a két Koreát 1953 óta elválasztó demilitarizált semleges övezetet. E területről távcsővel való provokatív szemlélődése egyenesen hátráltatja az ország békés újraegyesítésére irányuló phenjani erőfeszítéseket. A KNDK ugyanis nem sokkal azelőtt ismét háromoldalú tárgyalásokat indítványozott a két Korea között az Egyesült Államok bevonásával arról, hogy a fegyverszüneti megállapodást évtizedek múltán végre békeszerződés váltsa fel. A KNDK-ellenes kampány légkörében sejteni lehetett, hogy a javaslat ismét az elutasítás sorsára jut, már csak azért is, mert az új szerződés előirányozná az amerikai csapatok kivonását Dél-Koreá- ból. Ez pedig keresztezné a távol- keleti imperialista katonai háromszög megerősítését célzó terveket. Az ellenségem ellensége a barátom Kína és az Egyesült Államok öt évvel ezelőtt állította helyre a diplomáciai kapcsolatokat. A kínaiamerikai közeledés azóta is a világpolitika aggasztó eleme, mindenekelőtt azért, mert a kibontakozó kapcsolatok kezdettől fogva egyértelműen szovjetellenes élű- ek voltak. A Fehér Ház Kínához fűződő viszonyát mindig sajátos szemüvegen keresztül nézte: lépéseit és érdekeit az határozta meg, hogy olyan ázsiai országgal kezdett kapcsolatépítésbe, amelynek leghosszabb közös határa van a Szovjetunióval, s ez a körülmény közös stratégiai célokra kamatoztatható. A normalizálódási folyamat kiindulópontja az volt, hogy a Carter- kormányzat elismerte: egy Kína létezik, melynek része Tajvan is. Mindkét fél remélt valamit a kapcsolatokban fordulatot hozó lépéstől. Az USA politikai - s ezen belül jórészt katonapolitikai - illetve gazdasági tőkét akart kovácsolni ebből: egyfelől hosszú távon Kínának fontos szerepet szánt távolkeleti stratégiájában, másrészt jó eladási lehetőséget remélt az amerikai tőke számára az egymil- liárd főt számláló ország óriási piacán. Peking ugyanakkor az amerikái tőkére támaszkodva kívánta megvalósítani négy pontba foglalt korszerűsítési programját. A stratégiai érdekek azóta is változatlanok, de a gazdasági elvárások nem váltak be Kína korlátozott fizetőképessége miatt. A politikai kapcsolatok nem bizonyultak zavartalanoknak. Pe- kingben érezhető gyanakvással követték Reagan 1981. január 20-i beiktatása után a republikánus kormányzat lépéseit. Nem tudták, hányadán állnak azzal a Reagannel, aki elnökjelöltként - illetve korábbi tévészereplései során - Tajvan-párti, Kína- ellenes kijelentéseket tett, míg beiktatásakor gyakorlatilag elkötelezte magát a diplomáciai viszony rendezését egyengető sanghaji nyilatkozat mellett. Ez a pekingi bizalmatlanság sokáig érezhető volt, és Washington mindig újabb okot is adott rá. Az elnök például tavaly Kínai Köztársaságnak nevezte Tajvant, és ezt Pekingben annyira zokon vették, hogy Csao Ce-jang kormányfő mostani januári washingtoni látogatásának a lemondásával fenyegetőztek. Pekinget az is bosszantotta, hogy a Fehér Ház nem tartja meg a Kína sürgetésére létrejött 1982-es megállapodást, miszerint csökkenti a Tajvanra irányuló fegyverszállításokat. Ezt a Fehér Ház a mai napig nem tartja meg, hiszen tavaly is változatlanul 750-780 millió dollár értékű fegyvert kapott Tajpej a tengerentúlról. Peking hónapokon át játszotta a duzzogó partner szerepét, de jól tudta, miért. Megbékítés céljából Shultz külügyminiszter, Weinberger hadügy- és Baldridge kereskedelmi miniszter is járt a kínai fővárosban. Az átmeneti feszültségeket, egy mindkét félnek jól jövő megállapodással oszlatták el, ugyanis az amerikai törvényhozás feloldotta azt a tilalmat, amelynek értelmében katonai célokra is hasznosítható korszerű technológiát az USA nem adhatott el Kínának. Ilyen előzmények után került sor arra, hogy első kínai kormányfőként Csao Ce-jang három héttel ezelőtt az Egyesült Államokba látogatott. Útjának gyorsmérlege egy műszaki-tudományos együttműködési megállapodás aláírása. Sovány eredménynek nem nevezhető, ha hozzátesszük, hogy tárgyalások folynak az atomenergetikai együttműködésről, és hírek szerint Ronald Reagan áprilisban esedékes pekingi látogatásakor írják majd alá az e vonatkozású megállapodást. Csao egyhetes látogatása idején vendéglátói többször is sürgették a kínai-amerikai stratégiai együttműködést. Egyelőre Kína nem mondott igent, de nem is utasította el az ajánlatot, így valószínű,- hogy Peking „hazai pályán“ kíván erről Reagannel tárgyalni. Feltűnt, hogy a Tajvannal kapcsolatos ellentéteket ezúttal a háttérbe szorították. (Pedig miközben Reagan a kínai kormányfőt fogadta a Fehér Házban, szenátusi küldöttség indult Tajvanra - bizonyítandó, hogy az elnök nem feledkezik meg tajpeji barátairól. A washingtoni kormányzat Kína-politikájában tapasztalt kettősség tehát változatlan.) A látványos Tajvan-viták elmaradása is jelzi, hogy amerikai és kínai részről egyaránt leplezni próbálták mindazt, amiben nem értenek egyet, ugyanakkor kidomborították azt, amiben megvan az összhang. Ilyen megfontolásból hangzott el az a kínai megállapítás, hogy érdekeik sok vonatkozásban azonosak, így az afganisztáni és az indokínai helyzet megítélésében is. Csao Reagannel teljes egyetértésben sürgette a vietnami csapatok Kambodzsából, valamint a szovjet csapatok Afganisztánból való kivonását, de az említett egységek ott-tartózko- dásának valódi okait mélyen elhallgatta. Itt nem érdektelen emlékeztetnünk arra, hogy Teng Hszi- ao-ping öt évvel ezelőtt, amikor miniszterelnök-helyettesi minőségben járt a Fehér Házban, harangozta be, hogy Kína Vietnam „megleckéztetésére“ készül, s ezt a vendéglátók jóváhagyólag tudomásul vették. Ezért nem meglepő, hogy többi között most is egybecsengett Washington és Kína álláspontja az indokínai helyzet megítélésében. Csao Ce-jang washingtoni látogatása után, valamint Reagan pekingi vizitje előtt a lényeg változatlan marad a kétoldalú kapcsolatokban. Washington és Peking nézetazonossága ott nyilvánul meg leginkább, ahol az imperializmus és a reakció erői különösen aktívan harcolnak a szocializmus és a haladás erői elten. P. VONYIK ERZSÉBET • Japánban egyre gyakrabbak az ilyen megmozdulások: a felvételünkön látható tüntetés résztvevői a tokiói kormány fegyverkezési tervei ellen tiltakoznak.
