Új Szó, 1984. július (37. évfolyam, 154-179. szám)

1984-07-16 / 166. szám, hétfő

V annak könyvek, amelyeket nem lehet aprólékosan ol­vasni. Hermann Kant regénye is végeredményben az emberi gon­dolkodás gyorsaságát, a ziháló lé­legzés akart és szükségszerű foly­tonosságát kívánja érzékeltetni; itt nem szabad ízlelgetni a szavakat, hátralapozva újra felidézni bizo­nyos motívumokat, mert akkor bi­zony összezavarodunk. A fogolyélet mindennapi túlfű­töttsége, amelybe Mark Niebuhr nyomdász egyik pillanatról a má­börtönbe. Mark Niebuhr tehát ezek szerint nem az, akinek mondja magát, hanem tulajdon­képpen „háborús bűnös" - „a lublini tömeggyilkos'*. Több, mint egyévi meghurcoltatás után tisz­tázódik az ügye, ,,s mire Mark kiszabadul a börtönből, már való­ban szabad emberként lép ki a börtön kapuján, megszabadult az elfogultságok, a rossz beideg­ződések, a hamis látszatok addigi életét behálózó szövevényéből is“, mondja a fülszöveg. A regény első személyben író­dik; igy szinte közvetlen részesei­vé válunk a mozaikokból felépülő cselekménynek. A játékosság, a képes beszéd - mint ahogy Mark Niebuhr több helyen is hangsúlyozza - tulajdon­képpen véd a megőrüléstől. Ha­landzsa nyelven - nemegyszer él vele - sok mindent elmondhat, amit a valóságban nem lehet. Jog­gal kérdezhetnénk: vajon haland­zsa-e a valóság, vagy a valóság A jövőbe tekintve Küzdelem a belső újjászületésért HERMANN KANT: FUTÁSOD VÉGET ÉR sikra belepottyan, meglepő remi­niszcenciákat szabadit fel benne, vagyis kicsiben újra eljátssza az élet lényeges vagy lényegtelennek tartott mozzanatait. Harcban áll itt térrel és idővel, ám mégis ugyan­ez a harc az alapja a józan gon­dolkodás megmaradásának is. A fulladásig hajszolt olvasás közben megmaradnak a lényeges relációk (otthon, a szülőföld stb ), mialatt hősünk gyorsvonati sebes­séggel idézi fel az álmokat, gyer­mekkori csínytevéseket, áradozik nyiladozó szerelmeiről, a Marne környéki „leggyönyörűbb“ termé­szetről; e körül a mindennapi ter­mészetességek körül forog Nie­buhr gondolata, egy háborúba, majd fogságba került kamasz kö­nyörgése. És ez az álmodozás véletlenül egyáltalán nem lehan­goló, hiszen a szabadság „térkö­ze" teljesen újfajta dimenziókban érvényesül. A megszépített - „megkopasztott“ visszaemléke­zések szintjén, szögesdrótokon belül, ahol még egymás közt is vad „farkastörvények“ érvényesül­nek, s olykor-olykor nehéz a fel­színen álmok és vágyak nélkül megkapaszkodni. A véletlen folytán - az állomá­son egy asszony „felismeri" - Nie- buhrt különválasztják társaitól, s négy fegyveres őr kíséri a varsói halandzsa? Kant erre nem ad egyértelmű választ. A regény szempontjából már- már sztereotipnek hat a környezet - többször is éltek vele az írók -, amikor a mit sem sejtő „háborús bűnöst" összezárják az igazi gyil­kosokkal. Niebuhr ezekből a sok­szor kaotikus motívumokból döb­ben rá a rettenetes valóságra, mi­szerint a háborúban ölnek és ra­bolnak, s a nagyhatalmi gőg fertő­jében országok pusztulnak el. Mi­kor aztán a bűnösök nyaka körül egyre inkább szorul a hurok, igye­keznek elmenekülni egérlyukaik­ba, mentegetőznek, s körömsza­kadtáig védik kártyavárszerűen összeomló bizonytalan „bizonyí­tékaikat". E zt a paradoxonokkal, szójá­tékokkal, nyakatekert „mondatlabirintusokkal“ teli, gyor­san pergő, expresszív prózát sza­vahihetőbben aligha tudta volna más lefordítani, mint Tandori De­zső. Olykor-olykor azonban már- már neki is beletörni látszik a bics­kája. Az olvasó, aki egyetlen szá­lon futó cselekményt vár, minden bizonnyal csalódik, ám aki mé­lyebb élményre vágyik, s a háború után visszamaradó épületromokat és megcsonkult emberi életeket kívánja megismerni, az méltó ka­lauzra talál az NDK-beli Hermann Kant személyében. KÖBÖLKÚTI JÓZSEF Az olvasóközönség többségének a könyv olyan szükségleti cikk, amit szellemi táplálékként vásárol, kölcsönöz, esetleg ajándékba kap. Ez így rendjén is van, hiszen a könyv elsősorban műveltségünket, világnézeti épülésünket szolgálja. Ebben a cikkben nem akarjuk az irodalom iránt érdeklődő olvasók magatartását vizsgálni. Figyelmen kívül hagyjuk az irodalom társadalmi hatását, a művek társadalmi jelentőségét és több más, ehhez tartozó témakört. Ezek a problémák önálló kutatási programot igényelnek, felmérésük bonyolult elméleti és gyakorlati tevékenységgel jár. Fejtegetésünkben az intézmé­nyesített könyvkiadás néhány eredményét tükröztetjük. Időrend­be soroltuk a szlovákiai könyvki­adás mérlegét jellemző mutatókat. Vizsgálódásunk központjában a kiadott könyvek száma, a pél­dányszámok és az egy főre jutó könyvmennyiség statisztikailag ellenőrzött adatai állnak. Ezek a szlovákiai könyvkiadás egészét jellemzik 1948-tól, tehát történel­münk szocialista szakasza fejlő­désének függvényében. Lehető­séget nyújtanak arra, hogy a könyvkiadást mint fejlődési fo­lyamatot közelítsük meg. Termé­szetesen bizonyos általánosabb összefüggéseket is keresünk a közölt adathalmazban. Az idő­rendbe sorolt adatok egy rejtet­tebb, prognosztikai lehetőséget is magukban foglaltatnak - a múltból kiolvasott törvényszerűségeket az időben meghosszabbíthatjuk és igy előre jelezhetjük a vizsgált jelenség fejlődési színvonalát és ütemét. Természetesen csak na­gyon óvatosan szabad a kiadott könyvek számából és a példány­számokból a könyvkiadás alakulá­sára következtetni, mindenesetre ez az úgynevezett extrapolláció a prognosztikai kutatás egyik, bár elemi, mégis jól bevált módszere. Tekintsünk végig az adatokon: A kiadott könyvek száma 1948- tól - amikor a szlovákiai kiadóknál 1194 mű jelent meg - körülbelül egyenletesen növekedik. Ez a szám 1948-tól huszonkét év alatt a kétszeresére nőtt, tehát 1970-ben a kiadott könyvek szá­ma pontosan 2280. Ha ezt a folya­matot meghosszabbítanánk, ak­kor azt láthatnánk, hogy a követ­kező huszonkét évben a könyvki­adás nagysága az 1970-es adat kétszerese lesz. Hasonlóképpen mérlegelhetnénk a fejlődést akkor is, amikor az extrapolláció kiindu­lópontjaként az 1960-, 1965- vagy 1970-es éveket választjuk, mivel a lineáris fejlődés trendje nem vál­tozik. Minek köszönhető ez az ál­talánosnak mondható fejlődés? A művek differenciáltsága, sokré­tűsége a társadalomban lezajló rohamos és gyökeres változást tükrözi vissza. A művelődési, is­meretterjesztési igényeket csak a bővülő és terjedelmében, na­gyobb választékkal lehet csak ki­elégíteni. Maga a társadalom, a tudomány, a művészet, a műve­lődés és szinte minden társadalmi jelenség is csak viszonylag magas szinten lévő kommunikációs rend­szerben fejlődhet igazán. Ezért sem lehet ezt a fejlődést a vélet­lenre bízni. Más jelenségek összefüggéseit vizsgálhatjuk, ha a kiadott köny­vek példányszámát és az egy főre eső átlagot vesszük. Itt ugyanis nemigen beszélhetünk az utóbbi 35 évben egyenletes, lineáris fej­lődésről. Jól kivehető belőle há­rom fejlődési periódus: az első az 50-es évek végéig, a második a 60-as évek végéig, a harmadik a 70-es évek elejétől a jelenig tartott. 1948-tól 1960-ig több figyelem­re méltó tényt fedezhetünk fel. 1951 -ig rohamos fejlődést tapasz­talunk. Az 1951-es könyvtermést (17 963 000) csak 1969-ben sike­rült meghaladni, és az egy főre eső átlagot csak 1981 -ben. (1951 - ben 5,1 példány jutott egy főre, ezt 1981-ben ismét sikerült elérnünk.) Ez a fejlődés mindenekelőtt a tan­könyvek nagy példányszámban való kiadásának köszönhető, az adott társadalmi, kulturális és poli­tikai helyzetnek és művelődési kö­vetelményeknek megfelelően. Az 1955-ben kiadott könyvek több mint felét a tankönyvek, a politikai és a népművelési tematikájú könyvek képezték. Ezt a rohamos fejlődést az 1951 utáni öt évben ugyanilyen rohamos csökkenés kö­vette. Az 1951-ben kiadott könyv­mennyiség 1956-ra a felére csök­kent (8 050 000-re) és az egy főre jutó átlag a háború utáni időszak­ban a legalacsonyabb volt. (Egy főre 2,1 könyv jutott.). Ebből arra a következtetésre jutunk, hogy a szlovákiai könyvki­adásban elsősorban a szocializ­mus építését segítő művelődési lehetőségeket kellett megteremte­ni, ez okozta az 1951-ig tartó, számokban kimutatható növeke­dést. Másrészt, ezt az alapot kel­lett átalakítani, újjászervezni az új szükségleteknek megfelelően. Az átmeneti csökkenés, mely az öt­venes évek második felére jellem­ző, a könyvkiadás szerkezeti és tartalmi módosulásának tudható be. A hatvanas évek második felére viszont felélénkült a fejlődés üte­me. Az 1966-os egy főre jutó átlag 3,1 könyv 1971-re öt példányra emelkedett. Ha ezt a növekedési ütemet vennénk alapul, akkor az elkövetkező hat évben (1977-ig) 0,6-szor több példányt kellett vol na kiadni, mint amennyi a gyakor­latban 1977-ben megvalósult. 1971-ben elkezdődött egy bizo­Egy furcsa értékelésről tudósított az egyik irodalmi lap. Nyugat-Európa öt polgári lapja valamifajta szűklátókörű kizárólagossággal egymás nemzeti irodalmáról szavaztatta meg olvasóit. Az olasz, francia, német, spanyol és angol olvasók csak a másik négy ország irodalmára szavazhattak. Az így összesített szavazatok alapján az első öt helyet „meg­szerző“ írók sorrendje a következő volt: Shakespeare, Goethe, Cervantes, Dante és Kaf­ka. Őket követte Proust, Thomas Mann, Moliere, Joyce és Dickens. A dolog fonákja, hogy országonként előre meghatározták azt a tíz Írót, akire szavazni lehetett. Utólagosan azon­ban manipulálás nélkül is rendeztek egy sza­vazást, s ennek alapján Camus, Hesse, Wilde, Sartre, Montaigne, Zola, Grimm, Machiavelli, Shaw és Orwell volt a sorrend. Ezen a listán az olvasók meg sem említették Shakespearet és Thomas Mannt. Hm! Lám, már a két szavazás közötti különbség is jelzi, hogy az olvasói tudat merőben más­képpen működik akkor, ha nem határolják körül a választás terepét. így aligha volna fenntartható ez a besorolás, ha az egész világ irodalmának alkotóit lehetett volna szemrevé­telezni. Kétségtelen, hogy „helyezett“ lenne Tolsztoj, Marquez, Hašek is. Ez a szavazás azonban csak akkor lehetne igazán mérvadó valamifajta megközelítőleg valós írói lista kiala­kításához, ha nem csak az irodalmi hagyomá­nyaikra, olykor túlzó elfogultsággal büszke nyugat-európai olvasókat szavaztatnák meg. Bár, ki tudja? Shakespeare-t aligha előzné meg valaki. A „szabadon váfesztott“ listán azonban bizonyára átrendeződne a mezőny. Lapozgató Néhány év alatt szép számban jelentek meg a játékról, a játék lélektanáról írt tudományos és ismeretterjesztő munkák. A téma sokirá­nyúságát mégis csak két kötettel szeretném bizonyítani. Az első, 1981-ben jejent meg két tudós tollából. Manfred Eigen és Ruthild Wink­ler A játék című monográfiája a természeti törvények irányította véletlennel foglalkozik. Tehát mindazt tárgyalja, ami a természet je­lenségeiből a játék kitágított forgalmának megfelel. A Nobel-díjas Eigen a „Lét Nagy Játéka“ alapkoncepcióból indult ki, bár min­den megállapítása magán viseli a tudomány pontos megismerésre törekvés sajátosságát. A fejezetcímekben kifejeződő tartalom egyben a könyv végtelenül gazdag anyagát és nyitott szemléleltét is érzékelteti. A véletlen megsze­lídítése című fejezet az általános játékelméle­teket veszi számba - a társasjátéktól, a sta­tisztikai golyójátékon át a molekulákig. A Játé­kok térben és időben című rész a szerkezet, minta, alak, a szimmetria játékát kutatja. A já­ték korlátai - az emberiség korlátai címűben már szélesebb, azt is mondhatnánk tudomá­nyos és társadalmi vetületeiben veszi szem- ügyre a játékot. Az utolsó, Az ideák világa cimű fejezetben a nyelvről, a zenéről és magá­ról a művészetben eredendően meglévő játék­ról értekezik. Ezzel a könyvvel szemben lényegesen (de csak témájában) leszűkítve tárgyalja a gyer­meki játék lényegét Danyil Boriszovics Elko- nyin szovjet pszichológus A gyermeki játék pszichológiája című munkája. Bár a téma számos érdekes megközelítését kínálja egyet­len könyvében, mégsem ezekről szólnék, ha­nem az egyik legérdekesebb fejezetről, amely a kötet bevezető tanulmánya. Ebben Elkonyin életrajzi vonatkozásokat közreadva közelíti meg a játék pszichológiáját. A kislányai játékát figyeiő tudós ebben a bevezetőjében mintegy magához édesgeti az olvasót, hiszen olyan példákat vonultat fel, amelyeket mindenki átélt - gyermekként vagy felnőttként. A szerepjá­ték, a képzelt helyzetek leírása mellett egyben tudományos érdeklődésének alakulását, 'irányváltását is elénk tárja. Ugyanakkor tömö­ren el is igazít mindabban, amit a könyvben olvashatunk. Vitathatatlan, hogy a családi együttlétek rövidülő időtartama: kortünet. Ám nem feltétle­nül kell, hogy ezek az együttlétek egyben a nevelési hatás, a szülő-gyermek viszony és kapcsolat romlását is okozzák. Az intenzív együttléthez több ismeretre, készenléti álla­potra van szüksége a szülőnek. Elkonyin könyve ehhez segít, hiszen számtalan hely­zet-leírása, szituáció-elemzése utal az esetle­gesen megoldást kívánó nevelési feladataink­ra. Persze mindez nem kizárólagos, nem szá­raz, nem megközelíthetetlen. Szerzőnk a gya­korlati pszichológia egyik ágának, a gyermeki játék kutatásának az eredményeit szintetizálja. Szülőknek is szükségük van rá, de pedagógu­sok, dramatikus játszókörök vezetői számára nélkülözhetetlen. DUSZA ISTVÁN nyos fejlődési regresszió, amely 1977-ig tartott. Az 1977-es fordu­lóponttól napjainkig a könyvkiadás viszonylag egyenletesen fejlődik. Szlovákiában a hatodik ötéves tervben (1975-1980), az előzőhöz képest átlagban 108,2 százalékkal nagyobb példányszámban adtak ki könyvet. Ha témakörök alapján vizsgál­nánk ezt a fejlődést, akkor a szak- könyvkiadásra a lineáris fejlődés a jellemző. Hasonló a helyzet a 60-as évek végén bekövetkezett bizonyos eltérésekkel, a politikai és népművelési kiadványok ese­tében is. Ha az évi összkiadást vesszük alapul, abból ezek körül­belül 20 százalékkal részesednek. Nagy ingadozások jellemzik a szépirodalom kiadását. A hatva­nas években mennyiségileg ugyanis az ilyen típusú irodalom rohamosan növekedett: 1970-ben az összpéldányszám 32 százalé­kát képezte. Ám az 1980-as ada­tok szerint a szépirodalmi művek példányszáma nem érte el az 1965-ös mennyiséget sem! Ha ezt a visszaesést vennénk alapul a jövőre nézve, akkor az ezredfor­dulóra - elméletileg - a szépiro­dalmi kiadványok száma meg­egyezne az egészségügyi kiadvá­nyok példányszámával. Az alapvető kérdés mindennek a hátterére vonatkozik. Mivel lehet ezeket a fejlődési periódusokat magyarázni, és milyen módon le­het ezekből az adatokból a jövő­ben várható fejlődésre következ­tetni? A válasz egyáltalán nem köny- nyű, és kielégítően mi sem tudjuk a szűkre szabott terjedelmen belül megadni. A könyvkiadás mennyi­ségi adatai ugyanis csak a végter­mékről szólnak. E számok mögött azonban ott rejtőzik a társadalmi, gazdasági és politikai tényezők, együtthatók sokasága, melyek a könyvkiadást, mint társadalmi jelenséget az adott időszakban befolyásolták. A jövőbe tekintve - összefogla­lásképpen - megelégszünk annyi­val, hogy megismételjük: nézetünk szerint tovább fokozódik a kiadott művek differenciálódása, gyarap­szik változatosságuk, sokrétűsé­gük. Ezt a tendenciát maga a tár­sadalmi-kulturális valóság fejlődé­se sugallja, s ennek a folyamatnak esetleges megtorpanása a társa­dalomban negatív következmény­nyel járna. A mennyiséget ille­tően úgy véljük, hogy jelenleg egy olyan - az adott lehetőségeinkhez mért - kiadási színvonalat értünk el, amelyet a közéj jövőben csak megtartani tudunk. így a követke­ző tíz esztendőben évente egy főre átlagosan 5-5,3 könyvet adunk ki. Dr. ZAKHAR BERTALAN ÚJ KÖNYV Vladimír Mináč: HOLTAK ÉS ÉLŐK Vladimír Mináč (1922) Holtak és élők című regénye még 1959-ben író­dott (magyarul első kiadásban 1962- ben jelent meg), de mondandója máig eleven és időszerű. A mü - mint annyi más irodalmi alkotás a szlovák iroda­lomban és Mináč oeuvre-jében - a Szlovák Nemzeti Felkelésről szól, de Mináč korábbi „felkelés-regényei- től" eltérően itt a negyven évvel ezelőt­ti eseményeket nemcsak a hősök sze­mével látjuk, hanem egy kicsit történel­mi alulnézetből is: a szenvedő kisem­berek szemével. ÚJSZr 4 1984. VII. 16. HOLTAKé iK VLADIMIR MINÁČj/ / f//7Jyf\ A Szlovák Irodalom Könyvtára / M M í § f(\ / Madách § 1 ________ / ”7 1/

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom