Új Szó, 1984. július (37. évfolyam, 154-179. szám)

1984-07-13 / 164. szám, péntek

Életérzések - színpadon Jegyzetek a kazincbarcikai amatőr színjátszófesztiválról Saját úton SZÁZ ÉVE SZÜLETETT MODIGLIANI K ét magvas tanulmány olva­sásával sikerült lerövidíte­nem a meglehetősen hosszú utat Kazincbarcikáig, a magyaroszági, és hovatovább az európai amatőr színjátszás egyik fellegváráig. A nálunk is jól ismert szerzők- Dévényi Tibor a Színképben, Debreczeni Tibor pedig a Borsodi Művelődés cimű folyóiratban- a nyolcvanas évek magyaror­szági amatőr színjátszómozgal­máról írnak le érdekes és tovább­gondolásra késztető megállapítá­sokat. Dévényi szerint az elmúlt években tovább mélyült az ottani amatőr színjátszás válsága, több régi csoport szűnt meg, mint amennyi alakult, csökkent az együttesek mennyiségi és művé­szi teljesítőképessége, s tovább zuhant a mozgalom társadalmi te­kintélye. Debreczeni keresi e művészi válság okait is. Értéke­lése szerint a hetvenes években Magyarországon a színházi struk­túra is rugalmasabbá vált, kinyitot­ta kapuit az addig jórészt csupán az amatőr színházakra jellemző új törekvések és az izgalmas, olykor A Magyar Electra egyik jelenete kényesnek is tűnő kérdések előtt, s ezzel az amatőrök teret vesztet­tek, hiszen sokáig nem tudtak mást, izgalmasat, s ugyanakkor művészit nyújtani. Évekig tartó viták, kísérletezé­sek, útkeresések után Debreczeni Tibor szerint a magyarországi amatőr színjátszás lassanként is­mét megleli helyét, szerepét. Déli szomszédainknál az együttesek tagjai szinte kizárólag fiatalok, ezért az előadások többnyire azok életérzését, félelmeit, vágyait, vi­lágunkról, életünkről, sorskérdé­seinkről alkotott véleményét feje­zik ki szókimondóan, az „érted haragszom“ nemes szándékával, keresve az adekvát művészi meg­jelenítési módokat. Érdekes jelenség, hogy Ma­gyarországon sokasodnak a mo­nodrámák és a kamaraproduk­ciók, jelezve a korigényt, s azt a természetes tényt, hogy napja­inkban a kisebb létszámú csopor­tok működése minden szempont­ból könnyebb. Ez a fejlődés vál­toztatta meg a balassagyarmati irodalmi színpadi napok eddigi profilját, ugyanis tavaly óta - a ter­vek szerint kétévenként - itt kap­nak fórumot ezek a műfajok, míg a nagyobb létszámú produkciók színhelye továbbra is Kazincbar­cika. Ezen a fesztiválon tizenhárom kiválasztott együttes előadása volt hivatott igazolni, árnyalni a neves szakemberek által megrajzolt helyzetképet. Nyoma sem volt az öncélú polgá-pukkasztásnak, a szépelgő köldöknézésnek, a kü­lönböző extravaganciáknak: vol­tak élményt nyújtó előadások, s láttunk művészi szempontból borzas, sőt jellegtelen produkciót is, ami egy ilyen fesztiválon majd­nem természetes. A hullámzó színvonalat igazolta a bíráló bi­zottság is, amely nem adta ki a nagydíjat. Két kiemelkedő elő­adás rendezői díjalapon. A gödöllői GT 80 színjátszó csoport megrázó előadás­ban, jórészt a naturalista színját­szás eszközeivel élve vitte színre Schwajda György Segítség című drámáját, Kerényi Gábor jó érzékű dramatizálásában és kiváló rende­zésében. A mintegy másfél órás, szünet nélküli előadás, néhány apró döccenótől eltekintve elemi erővel szól bizonyos társadalmi fonákságokról, a hivatal olyasféle mechanikus, az egyént és érdeke­it semmibe vevő segítségnyújtás­ról, amely csak rombol, szép sza­vakat, eszméket sekélyesít szóla­mokká, s járat le. Vidámabb hangvételű, de ugyanilyen míves vállalkozás volt a Debreceni Színjátszó Stúdió előadása. Ők Az Efezuszi özve­gyet adták elő Lessing, Frey és Hubay Miklós szövegéből merítve, tipikus amatőr színházi miliőben. A történetet játszó színészek meg-megszakítják a játékot, s közben jórészt improvizálva ön­magukról, emberi kapcsolataikról, az amatőr mozgalom örömeiről s nyűgjeiről szólnak, miközben kétszer is elölről kezdik a történe­tet - igaz, mindig gyorsabb ritmus­ban. Ezt az egyszerre szórakozta­tó és sok időszerű gondot, gondo­latot fölvillantó előadást jó lenne látni okulásul a következő Jókai- napokon is. Két kollektív díjat is kiadott a bí­ráló bizottság, s ennél az ítéletnél már erősen megoszlottak a véle­mények. A zsűri itt talán a műsor- választást, az újat akarást hono­rálta, a művészi értékeket aligha. A budapesti VIII. tanulmány szín­házi csoport Bornemissza Péter Magyar Electráját adta elő a pan­tomim, a japán no-színház és a „fehér színház“ sajátos ötvöze­tében, ahol a maszkok zavarták a szövegmondást és -hallgatást. Az előadás csupán néha izzott fel, esetleg kísérletnek, műhelymun­kának lehet elfogadni, így is csak fenntartásokkal. A szolnoki gimna­zisták szerepléséről (Ionesco: A kopasz énekesnő) is ellentmon­dó vélemények alakultak ki. Vol­tak, akik szimpatikusnak tartották, hogy az ismert színművet „diáko- sították“, s így a játék harsányabb lett, mint általában a felnőtt elő­adások. Jómagam inkább azzal az értékeléssel értettem egyet, amely szerint ezt a fájóan aktuális szöve­get nem lehet kabarészinten elő­adni a darab értékeinek megcson­kítása nélkül. L áttunk még egy - főleg kí­sérletnek, dramaturgiai el­gondolásnak - izgalmas előadást. A szegediek Szép Ernő ismert, Május című egyfelvonásosát ke­retjátékkal, Örkény István egy­perceseivel gazdagították. így utaltak a két író szellemi rokonsá­gára, egyúttal parabolisztikus ér­telmet is adtak a játéknak, amely­ben ma sem időszerűtlen emberi, társadalmi motívumok erősödnek fel, miközben egy másik síkban Szép Ernő tragikus életét is elénk tárják a jelzések szintjén. Nem volt egységes stílusú játék, mégis ér­zelmeket kavart, döbbenetes pár­huzamokat, gondolatokat villantott fel, s ezért hibái ellenére is emlé­kezetes élményt nyújtott. Az egyre izmosodó magyaror­szági diákszínjátszást a legjobban a Lágymányosi Tükörszín képvi­selte. Ezek a serdülő korú fiatalok már évek óta együtt játszanak, s tehetségük egyik bizonyítéka, hogy egy meglehetősen szürke riportdrámában (Boldogok) is íze­lítőt adtak színészi-énekesi ráter­mettségükből. Láttunk érdekes kí­sérleteket a múlt és a jelen közötti azonosságok fölmutatására (az egyik budapesti szakközépiskola színjátszói Wedekind Tavasz éb­redése című kamasztragédiáját adták elő), tapasztalhattuk, hogy a jó szöveg önmagában kevés a hatásos előadáshoz (Kopit: Jaj, apu... - Metró Színpad), sfényef­fektusok, technikai trükkök sem tudják eltakarni a darab és a ren­dezés gyengeségeit (Sanguinetti: Álomfejtés - Zalaegerszegi Reflex Színpad). Ezen a fesztiválon bemutató jel­leggel külföldiek is szerepelnek, több-kevesebb sikerrel. Itt is gon­dot okoz az, hogy a szervezők többnyire nem egy-egy csoportot hívnak meg, hanem bizonyos or­szágokat, vagyis nem tudják előre, milyen előadásokat láthatnak. 0-7 ámunkra nagy öröm volt, O^. hogy a Prágai Stúdió A - amely a már profizálódott Divadlo na okraji és Zdenék Potú­žil műhelye, ahol színészjelölteket foglalkoztatnak - osztatlan sikert aratott és a zsűri különdíját kapta. Timo K. Mukká finn író Bűnös dal a Föld című művének színpadi változata a nyelvi korlátok ellenére is „olvasható“ volt. Az élet és halál, a szerelem és gyűlölet, az emberi gyarlóság és emberi örö­mök balladája a prágaiak szug- gesztív erejű, "kiváló színészi telje­sítményeket felvonultató előadá­sában megrázó élményt jelentett azoknak a szerencséseknek, akik bepréselődtek a zsúfolt nézőtérre. Az ír Hadford Drama Group ven­dégjátékában (Donagh Macdo- nagh: Boldogan, mint Larry) főleg az tetszett, hogy a rendező milyen ötletesen ötvözi egybe a valóságot a fantasztikummal, s mennyire ha­tásosan érzékelteti a különböző színpadi időt. A nigériai Batakoto Players az afrikai táncszínház és rítusjáték szépségeit és egzotiku­mát villantotta fel, az éjfélkor kez­dődő, szabadtéri előadásban. Az észt Rahvateater társulata érzé­sem szerint rossz darabválasztá­sára fizetett rá, Enn Vetamaának ez a műve nem tartozik az érté­kekben gazdag mai észt dráma- irodalom élvonalába, kevés lehető­séget kínál az alkotásra rendező­nek, színésznek egyaránt. örömmel fedeztem föl, hogy a számos külföldi vendég között viszonylag sokan voltak hazánk­ból is: csehek, szlovákok, szlová­kiai magyar szakemberek, amatőr rendezők. Azt hiszem, senki sem töltötte haszontalanul az időt. Tapaszta­lat, tanulság, impulzus kínálta ma­gát bőven az előadások, de a rendkívül nyílt, szókimondó, s mégsem sértegető nyilvános ér­tékelések, a kötetlen eszmecse­rék, viták során. S tanulni lehetett a szinte tökéletes, minden lénye­ges dologra odafigyelő szervezés­ből is. Bízzunk abban, hogy szak­embereink - köztük amatőr rende­zőink és népművelőink - jól hasz­nosítják majd ezeket a tapasztala­tokat a művészi munkában és szervezésben egyaránt. SZILVÁSSY JÓZSEF A Szovjetunióban élő nemzetek és nemzetiségek különböző mű­vészegyüttesei rendszeresen ven­dégszerepeinek Csehszlovákiá­ban. Bár nem ismerem a pontos statisztikákat, mégis nagyon va­lószínűnek tartom, hogy leggyak­rabban a dal- és táncegyüttesek látogatnak el hozzánk, s nyújtanak ízelítőt a hatalmas ország népei­nek gazdag és színes művésze­téből. Ezekben a hetekben a Mari Au­tonóm Szocialista Köztársaság Marijel elnevezésű állami tánc- együttese turnézik Csehszlovákiá­ban, s gazdagítja fellépéseivel az országszerte zajló fesztiválokat, béke-nagygyűléseket és más ha­sonló kulturális rendezvényeket. Nekünk, csehszlovákiai magya­roknak, ha lehetőségünk nyílik rá, külön is érdemes és érdekes meg­Modigliani szenvedélyes élete- André Salmon könyvének címe olyan emberben, is érdeklődést kelt, aki világéletében nem hallotta az olasz festő nevét és csöppnyi vonzalmat sem érez a képzőmű­vészet iránt. Ráadásul szó sincs becsapásról - az olvasó azt kapja, amit várt, pusztító szenvedélyt, bohém-nyomort, futó kalandokat és egy középkori drámába illő, megdöbbentő szerelmi tragédiát. Ugyanezt kapták az 1957-ben for­gatott Montparnasse 19 című fran­cia film nézői is; az alkohol rabjául esett festő figurája egyike volt Ge­rard Philipe utolsó nagy alakítása­inak. Ki tudja, olvasták-e a Modigliani életéről szóló könyvet, látták-e a róla készült filmet a festő egykori pályatársai, barátai: Picasso, Braque, Chagall, Vlaminck, Chirico, Severi ni, Czóbel Béla, Cocteau, Hja Ehrenburg és a többiek? Azok, akik - mint pédául Braque - telje­sebb, súlyosabb életművet hagy­tak hátra, ám életükből - szeren­csére - hiányoztak azok a drámai mozzanatok, amelyek nélkülözhe­tetlenek egy regényes életrajz vagy egy film sikeréhez. Annak idején aligha gondolták, hogy a különös livornói élete írókat és filmrendezőket ihlet meg. Tény, hogy amikor a felsorolt festők zö­mének müveit már „jegyezték“,- s ami számunkra még ennél is fontosabb volt - javában vásárol­ták, Modigliani a sorozatos kudar­cok, elutasítások hatására egyre gyakrabban keresett vigaszt az ivásban és a legmélyebb nyomor- oan élt. Hogy mennyire nem volt sikere, Ambroise Vollard esete bizonyítja a legjobban. A zseniális párizsi műkereskedő, aki az elsők közt ismerte fel a modern irányza­tokban rejlő lehetőségeket, és ha­talmas vagyonát - többek között- Picasso és a kubisták olcsón felvásárolt képeinek köszönhette, nem volt elragadtatva Modigliani „hosszabbított nyakú“ figuráitól. Visszaemlékezéseiben érthető sajnálkozással beszéli el, hogyan szalasztotta el a kitűnő lehetősé­get. Amikor először érdeklődött egy Modigliani-festmény iránt, há­romszáz frankért megvehette vol­na, de sokallta ezt az összeget. (Picasso képei abban az időben már tízezer frankon felül keltek el). Négy évre rá, az első világháború után, amikor hirtelen fellendült a képkereskedelem, s az emberek jó befektetésnek tekintették a mo­dern képekért kiadott összegeket, Vollard meglepetve tapasztalta, hogy a Modigliani-képek ára há­romszázezer frankra kúszott fel. Hogyan tévedhetett ekkorát a pá­ratlanul jó szimatú műkereskedő? Talán azért, mivel Modigliani stílu­sa olyannyira eltért az általa ismert festőkétől. A tízes években a ku­bizmus diadalra jutásának idősza­kában az olasz művész senkihez sem csatlakozva vívta magányos harcát, kutatta a személyiségének legjobban megfelelő, új, sajátos kifejezési eszközöket. Akkor, ami­kor a kubisták legkedvesebb té­mája a csendélet volt, ő rendíthe­tetlenül festette arcképeit. (Fenn­maradt 362 festménye közt egyet­len csendélet sem akad, tájkép is tekinteni a Marijel műsorát, mert általa keleti rokonaink dalaival és táncaival ismerkedhetünk meg. Ilyen alkalom ritkán adódik, s kár lenne elszalasztani. A Marijel tánc- és dalegyüttes 1939-ben alakult, s célja a mari népi kultúra ápolása, megőrzése és terjesztése. Az együttes neve magyarul mari földet jelent. A ma­rik, régebbi, de még ma is hasz­nált - igaz, helytelenül - nevükön cseremiszek, kis nép az Oroszor­szági SZSZSZK keleti részében. A hetvenes évek végén végzett népszámlálás szerint mintegy 700 ezren vannak és főleg a szövetsé­gi köztársaság néhány autonóm köztársaságában, elsősorban a Mari-, Baskír-, Tatár- és Udmurt autonóm köztársaságokban élnek. A Marijel állami táncegyüttest A. I. Iskandarov zeneszerző, érde­mindössze három.) Még alakjai mellett sem tűrte meg a tárgya­kat, mindössze egy-egy széktám­lát, szekrény vagy ajtórészletet festett háttér gyanánt, számos ké­pén még azt sem. Az ábrázolt személyek időtlen nyugalommal ülnek szemben a nézővel. Életük­re, kilétükre, tevékenységükre a legapróbb jel sem utal, ráadásul a felületes szemlélőnek úgy tűnik, hogy az arcok döbbenetes hason­lóságot mutatnak. A jellegzetesen meghosszabbított nyakak, a kes­keny, gyakran üres, szembogár nélküli szemek, az arcot uraló, markáns vonalú orrok keltik ezt a benyomást. Aki elmélyültebben tanulmányozza képeit, csakhamar rájön, hogy Modigliani alakjai egyáltalán nem hasonlítanak egy­másra; a csaknem mindig azonos kompozíciós séma és az említett jellegzetes stilizálások ellenére minden modell külön karakter, önálló személyiség. Az ujjongóan emberközpontú korareneszánsz és reneszánsz festészet egy életre szólóan meghatározta Mo­digliani művészetét, nem véletlen, hogy tanulmányai tárgyául az em­bert választotta. Velencében há­rom évet töltött, majd 1906-ban a francia fővárosba utazott. A Montmartreon lakott, műtermé­ben a festmények mellett helyet kaptak a néger plasztikák véglete­kig leegyszerűsített formáit idéző szobrai is. Az első világháború kirobbaná­sával Modigliani műtermébe be­költözött a nyomor. Kénytelen volt abbahagyni a költséges szobrá- szatot, s hogy tüdőbajra hajlamos szervezete végképp le ne gyen­güljön, képeivel fizetett a szegé­nyes ebédekért, vacsorákért. Két­ségbeejtő helyzete rászoktatta az italra és a hasisra. Különös módon ezek a sötét, zaklatott évek hozták meg számára a teljes művészi kibontakozást, az önmagára talá­lást. Rengeteget dolgozott; nyel­vezete letisztult, megszületett kü­lönféle hatásokból táplálkozó, mégis senkiéhez sem hasonlítható, egyedülálló stílusa. Egyik festőba­rátja, Kisling összeismertette a len­gyel Leopold Zborowskival. A sze­gény képkereskedő bár maga sem állt jól anyagilag, 1917-től napi 15 frankot fizetett ä festőnek és meg­vásárolta képeit. Még ugyanabban az évben kiállítást rendezett- a festő életében az egyetlent- műveiből. Bár az aktokat sze­méremsértés ürügyén a rendőrség távolította el a falakról, a képek sikert arattak, vásárolni kezdték őket a műkereskedők és a gyűjtők. Modiglianit azonban már a siker sem állíthatta meg a lejtőn. Tüdő­baja mindinkább elhatalmasodott. Barátai és hűséges élettársa, Jeanne Hébuterne hiába igyekeztek megmenteni. Harminchat éves ko­rában halt meg a párizsi Charité- ben, a szegények kórházában. Felesége, aki második gyermekük születését várta, követe őt a halál­ba, levetette magát ötödik emeleti lakásuk ablakából. Művei halála után kezdték meg diadalmas útjukat. mes művész alapította. Korabeli dokumentumok tanúsága szerint célja a mari népművészet meg­mentése, megőrzése volt, mégpe­dig aktív, élő formában. Azóta negyvenöt év telt el, s nyugodtan elmondhatjuk, hogy a vállalkozás sikeres volt. Ma az együttes élén Mihail Mu- rasko érdemes művész áll, aki folytatja elődei munkáját s magáé­nak vallja a kitűzött célokat. A Ma­rijel mostani műsorában, mellyel nálunk is vendégszerepei, pedig már nem csak a mari nép ősi dalaival és táncaival találkoztunk, de felelevenedik több régi népszo­kás is, néhány müsorszám pedig a marik mai életét mutatja be. Színes és gazdag műsor: érde­mes megnézni. KOKESJÁNOS (Molnár László felvétele) VOJTEK KATALIN A Marijel együttes hazánkban ÚJ SZÚ 6 1984. VII. 13

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom