Új Szó, 1984. július (37. évfolyam, 154-179. szám)
1984-07-24 / 173. szám, kedd
A színjátszás önismeret JEGYZETEK EGY AMATŐRTALÁLKOZÓRÓL Csodát keresni mentem csodakeresők közé. Ezek a találkozók mindig gazdagítok, lelkesítők. Amatőr színjátszó rendezők alig két tucatnyi csapata ilyenkor néhány napon át a jászói (Jasov) kempingben tanyázik, hogy egymás gondjait, terveit megismerve a Népművelési Intézet tanfolyamán készüljenek a csodatevésre. Az amatőrt sokszor azonosítják a dilettánssal, pedig közöttük még akkor is van különbség, ha az előbbi olykor ki is érdemli a „rossz“ jelzőt. A dilettáns minden megnyilvánulásában önmagát állítja a középpontba, s nem képes arra, hogy felismerje: a sikernek ára van, azért meg kell dolgozni. Nem kizárt, hogy az amatőrök Dél-Szlovákia szerte eléggé nagy táborában ilyenek is akadnak. Ám, aki felismerte, hogy az amatórség velejárója az alkotó szellem, a szakadatlan tanulás, saját erőnk, képességünk megközelítőleg pontos felmérése, az egyben mindezek fejlesztésének szükségességét is tudatosítja. A dilettáns aligha veszi a fáradságot, hogy meghallgasson másokat, elhiggye a színjátszóversenyek zsűrijeinek a véleményét, mégis szemérmetlenül, évek hosszú során át igényt tart az amatőr jelzőre. Holott szűklátókörűségét, szemléletbeli konzervativizmusát az évente ugyanolyan kilátástalanul rossz dolgai bizonyítják. Olykor kedvem támad megkérdezni az országos vagy regionális amatőr színházi rendezvényeinken résztvevők mindegyikét: Miért lesz valaki amatőr? Ügy vélem, hogy aki erre válaszolni tud, már a legfontosabb kérdésre is megtalálja a választ: Mit játszunk és miért? xxx Általában a dolgok elméleti oldala nehezebben megközelíthető. Több figyelmet, rendszerességet, s mindenesetre elmélyülést kíván, hogy felismerjük az összefüggéseket, mondjuk a színháztörténet folyamatában. Ráadásul lehetetlen elválasztani mindezt a történelmi fejlődéstől és a szellemtörténeti háttértől. Bonyolult dolgok, amelyekről csak vázlatosan lehet beszélni egy-egy tanfolyamon. Az így kínált támpontokat az épülésre kellene felhasználni. Tanfolyam előtt, tanfolyam után a rendező szinte egyszemélyben felelős mindazért, ami a csoportban és a színpadon történik. Általában olyan emberek vállalkoznak erre a munkára, akik műveltségük, társadalmi pozíciójuk révén kiemelkednek, talán idősebbek is a csoport tagjainak többségénél. Mindez rendben is lenne, ha tudásuk olykor nem lenne felszínes, nem tekintenék modernkedó szemfényvesztésnek a színjátszást, vagy ami még inkább gyakoribb, a dilettantizmusukat és személetbeli konzervativizmusukat nem tálalnák a csoportjaik tagjai elé, mint valami korszerűt. Hogy ne így legyen, azért kell ez a sokat kifogásolt elmélet. Ez a fajta tudás a színjátszó gyakorlat gondolati töltetét is segíti megteremteni, mert ez az egyetlen, ami értelmét adja a tevékenységnek. Szólni mindarról, ami körülvesz bennünket, mindarról, amit szeretnénk. Az amatőr színjátszásnak szinte teljesen megszűnőben van egy eredendő funkciója: valamifajta szórakoztató pótlékot nyújtani a hivatásos színház helyett. Körülményeit, lehetőségeit sem mérheti a hivatásos társulatokéhoz, ellenben sokkal korszerűbb, gondolatokban gazdagabb lehet, s korszerűbb formanyelvet, kifejező eszközöket is találhat. A kimondás a feszültségek, ellentmondások feloldását segíti. Az ilyen „kimondásokra“ szövetkező közösségek általában huzamosabb ideig akarnak együtt dolgozni. A csehszlovákiai magyar amatőrmozgalomban alig találunk erre példát. Az évek óta élvonalbeli kassai (Košice) Szép Szó mellett a folyamatosságot minőségi érteKorai szerelem? Sokszor feldolgozott témáról, az első szerelemről, illetve a belőle származó bonyodalmakról szól Dušan Široký Magam mondom meg neki című ifjúsági televíziós játéka, melyet a bratislavai televízió számára Peter Jezný rendez. Az első szerelem az értékrend változásainak, alakulásának ideje az ifjúember életében, aki ekkortájt másképpen igyekszik viszonyulni vagy viszonyul már környezetéhez, szüleihez, barátaihoz, az iskolai közösséghez, mint korábban. E tévéjáték gimnazista főszereplőjével, Ivánnál akkor találkoznak a nézők, amikor komolyabban kezd „érdeklődni“ osztálytársnője, Vierka iránt. Ivannak, aki eddig elfogadta az ót felelősen irányító szülei tanácsait, ettől a pillanattól kezdve megváltozik viselkedése. Amikor nagynénje elmeséli Ivan szüleinek, hogyan látta a fiút és Vierkát kettesben, megbomlik a családi nyugalom, félreértés félreértést követ, egyszerre mindenki más nyelven beszél. Az apa gyakran kategoriTévéjegyzet A fiút Peter Kočiš alakítja, az apa Štefan Kvietik. (Mária Kušnírová felvétele) gyerek, legalábbis nem az, aki volt. Ilyenképpen a megértés az érzékeny közelítés helyett a szülői tekintély, a parancsoló hangnem válik uralkodóvá... M. B. lemben alig egy-két együttes tartja meghatározónak. Az olykor kiemelkedő előadásokat létrehozó rendezők és társulatok is csupán arra az egy produkcióra álltak össze. Még olyankor is szinte teljesen kihagyják a próbafolyamatból a készségfejlesztő gyakorlatokat. A színjátszó együttesek tagjai aligha alkotnak olyan közösségeket, amely esetleg szabadságát, szabadidejének másik felét is képes együtt tölteni. Ehhez persze eleve meghatározott rendezői vagy közösségi elképzelések kellenek, amelyeket már a kezdet kezdetén megvitattak, tisztáztak, közösen elfogadtak. Ugyanakkor a baráti közösséggé fejlődő alkotóközösséget az is jellemezheti, ha az évek múlásával „civil“ életükbe is átkerülnek emberi értékei. Ezekhez természetesen magasabb rendű erkölcsi értékrend is szükségeltetik, s meglétét, valóságosságát példák igazolják. Csakhogy ezek tájainkon még mindig kivételek. A tudatosság az amatőr színjátszó mozgalomban az esetlegességek, a véletlenek, a megmagyarázhatatlan hibák, a zsűri véleményének félreértését szünteti meg. Ez segít bennünket abban, hogy a hibáinkból, a hátrányos helyzetekből egy-egy előadásban mindig erényt lehet kovácsolni. Persze csak az adekvát színpadi eszközök és az egyértelmű gondolatiság megkeresésével együtt. Ez az előnye az amatőr színjátszás feladatvállalásának a hivatásossal szemben, amelynek mindig megszabott feladatokat kell ellátnia. xxx Játszottak a táborban. A feladat: egy részletet kell megrendezni és bemutatni Szigligeti Ede Liliomfijából. Kellékek nincsenek, a helyszínen sem pódium, sem színpad. Sátrak, faházak, székek és a rendezői tanfolyam hallgatóinak ruhái. Ennél szegényesebb amatőr-feltételeket a mindennapokban is nehéz találni. Két csoportra oszlott a társaság. Estéről estére, az előadások szünetében, vagy az erre kijelölt foglalkozásokon készült a két „produkció“. A kemping nyitott, tehát változnak a vendégek, csupán az esz- perantisták nemzetközi találkozójának alig ötven főnyi csoportja él néhány napig testközelben. Közönségük azonban így is akadt. Igényes és bíráló a közönség. Gyermekek, egyetemi tanárok, egy véletlenül arra tévedt turistáskodó amatőr színjátszó Kaposvárról, s természetesen a tanfolyam vezetői, előadói. Két „előadás“ - két felfogás. Amatőr színjátszásunk kistükre. Az első a verbalitásra épül, szövegközpontú s összetett színészi eszközökkel dolgozik. A másik a hátrányos helyzeti adottságokat emeli az előny szintjére. A szöveg „másodrendűségét“ itt & szituációk megkomponáltsága, a karakteres mozgás komikuma és a vérbó improvizáció bizonyította. Kétségtelen sikere volt az utóbbinak. Felnőtt és gyermek ennek a csoportnak tapsolt leginkább. Nem volt ez hibátlan „előadás“, a szöveget sem tudták jobban, mint az első csoport, s lám mégis. Miért? A felismerés, amely a helyzet és a feladat abszurditásának tudatosítását eredményezte, ötletek sorát indította el a kis társaságban. Egy, a tanfolyam vezetői részéről nem eléggé átgondolt feladatot oldottak meg úgy, hogy egyben fintort mutattak kitalálóinak és amatőrszínjátszásunk verbalitás-központúsá- gának. Az effajta felfogás olyan amatőr színjátszó előadások létrejöttét segítheti, amelyekre évek óta várunk... Persze a tanulságok nemcsak itt kínálkoznak. Az értékelés, a vita során voltak akik megsértődtek, voltak, akik minduntalan a maguk véleményét szentesítették, s voltak közönyösek is. Akárcsak egy szokványos értékelés a Jókai-napok délelőttjein. Pedig az amatőrt az különbözteti meg a profitól, hogy nem sértődik meg, hanem elgondolkodik... DUSZA ISTVÁN- UJ FILMEK Csak semmi pánik (magyar) Bűnügyi kalandfilm a Csak semmi pánik, a tavaly bemutatott Pogány madonna műfaji folytatása. A vitorlázó magyar detektív, Csöpi újabb kalandjai újabb fordulatokkal kecsegtetnek: a cselekmény a második világháború végén a Balatonba rejtett kincs körül bonyolódik; bunyó és nevetés, Bujtor István, a forgatókönyvíró korábbi vállalkozásában jó dialógusírói tehetséget árult el. Kétségtelen, hogy ismeri a krimi receptjeit, vagyis megfelelő mennyiségben adagolja az ötleteket. Arra viszont már nem ügyel, hogy ezek az ötletek, csavarások, fordulatok zökkenők nélkül, logikusán illeszBujtor István, a magyar kalandfilm egyik főszereplője ügyes nyomozók és kétbalkezes rendőrségi szakemberek, Nyugat- Európából érkezett bűnözők és hazai kis szélhámosok, szép nők és még szebb kisgyermek... A recept ugyanaz, mint a világ bármely részén gyártott szórakoztató kalandfilmeké. Persze ez lenne a kisebbik gond. A nagyobbik az, hogy a film láttán a néző joggal megfogalmazhatja: a másik jobb volt. Mármint az előző, a Pogány madonna. Egy különleges nap kedjenek össze. Ráadásul Szónyi G. Sándor lassúdad rendezése helyenként fölöslegesen időzik el a történet képtelenségeinél, ahelyett, hogy a beállításokat, helyzeteket életszerűbbé, tempós^bbá, feszültebbé és izgalmasabbá tenné. Emiatt aztán a magyar Piedo- ne (Csöpi) újabb kalandja kétes értékű produktummá, felvizezett történetté sikeredett. Pedig a szereposztás csakugyan kiváló: Bujtor István, Kern András és Bodrogi Gyula alakítja a főbb szerepeket. (olasz) A különleges nap valóban különleges volt, hiszen valóságosan is megtörtént: 1938. május 8-án, amikor Hitler Rómába látogatott szövetségeséhez, Mussolinihoz, szinte az egész város kivonult fogadására; ki kötelezően, ki meggyőződésből vagy karrierizmusból, ki félelemből. Ettore Scola rendező filmjében korabeli híradófelvételekkel ezt a különleges napot, ezt a különleges helyzetet használja fel, hogy bemutassa két ember kapcsolatát. Egy hatalmas bérházba, annak két lakásába vezet el bennünket az alkotó; nyüzsög az emberboly, készülődik, aztán elözönli az utcákat, siet a tömeggyűlésre. Kiürül a ház, csak Antonietta, a hat- gyermekes családanya marad otthon, meg a szemközti lakásban egy férfi. Fasiszta indulók, szónoklatok, a díszszemle hangjai töltik be az elnéptelenedett épületkolosszust. A leskelődö házmester- né harsogtatja rádióját, szemmel tartva a gyanús lakókat. Ebben a magára maradt nagy római házban Ettore Scola kivételesen árnyalt kamaradrámát játszat el; rendkívül érzékeny rendezésében eme erőszakos történelmi kor előterében bontja ki két ember találkozásának történetét, lelki rezdüléseiket két nagy tehetségű színész - Sophia Loren és Marcello Mastroianni- segítségével láttatja. Merőben különböző magatartások közelednek egymáshoz. Antonietta az egyszerű, szürke, agyonfáradt családanya nem politikus alkat, sőt kissé szűk látókörű asszony, aki hisz fasiszta férje szólamaiban, elfogadja azokat a frázisokat, amelyekkel a kor újságjai, rádiója telekürtölik a világot. Gabriele rádióbemondó volt, de szerencsétlen férfi, akit természetellenes hajlamai miatt elbocsátottak (másnap internálják), mert nem felel meg a fasiszta ideálnak, s férfiatlansága miatt árulónak, nemzetellenesnek minősül. Gabriele nem forradalmár, de szemmel láthatóan iróniával ítéli meg a hatalom csinnadrattáját. összeismerkedik a két ember, s szokatlan vágy ébred bennük. A különleges nap különleges élményt jelent mindkettőjük számára; az asszony megérti, hogy másként is szerethet, mint ahogy a férjét szereti, s a férfi számára is felsejlik, hogy mit jelent az egészséges érzelmi kapcsolat. A rendező érzékenyen ábrázolja ezt a bontakozó, beteljesülő, majd széthulló emberi kapcsolatot s közben a rádióból Hitler és Mussolini dübörgő hangja üvölt... Rokonszenves, hogy az alkotó e két eltérő ember találkozásából nem szentimentális szerelmi históriát kerekített, hanem egyéni, eredeti látásmódot keresve mutatja be kapcsolatukat, kidomborítva a fasizmus tartozékát - a férfiasság mítoszt - s a fasiszta ideológia lényegét: a nyers erő, az erőszak kultuszát. -ymSophia Loren az olasz film női főszerepében ÚJ SZÚ 4 1984. VII. 24. kus kijelentéseket tesz, az anya, aki mellesleg pszichológus, hirtelen nem tudja, hogyan tovább. Ebből a helyzetből indítja a szerző a történetet. Közeibe hozza a tizenhét éves fiú belső világának zajlásait, a szülők reakcióit, akik Iván és Vierka kapcsolatát korainak találják. Nem képesek megérteni, hogy az ó gyerekük már nem
