Új Szó, 1984. július (37. évfolyam, 154-179. szám)
1984-07-19 / 169. szám, csütörtök
Egy serény élet - zeneközeiben SZÍJJÁRTÓ JENŐ HATVANÖT ÉVES Szíjjártó Jenő a szlovákiai zenei élet neves és elismert képviselője. A legjelentősebb csehszlovákiai magyar zeneszerző. A Csehszlovák Rádió bratislavai szerkesztőségének zenei rendezőjeként közel harminc évet töltött a zenekultúra szolgálatában. Gelnicában született egy kilencgyermekes vízvezeték-szerelő családjában. Tanulmányait a bratislavai Konzervatórium és a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzési és karmesteri tanszakán végezte. Kiváló muzsikusunk hatvanöt éves, ebből az alkalomból készítettük vele az alábbi beszélgetést. • ön mint hivatásos zenész több mint három évtizede tevékeny részese a csehszlovákiai magyar kulturális életnek. Már a Népes, az első hivatásos népművészeti együttesünk megszervezésében és irányításában részt vett. Hogyan emlékezik vissza a Népesre?- Amint sokak előtt ismert, a Népest 1953-ban szervezte meg Ág Tibor és Béres József a CSEMADOK KB égisze alatt, de állami költségen. Volt hozzávetőlegesen huszonöt tagú vegyeskara, tánckara és népi zenekara. Amit igen fontosnak tartok (s amit ma is melegen ajánlok félhivatásos és amatőr együtteseink figyelmébe) - a Népesben rendkívül jó, odaadó, őszinte közösségi szellem uralkodott. A tagság, igazi, szívből fakadó lelkesedéssel tette, amire vállalkozott; magas fokú, valóban önszabályozó fegyelmezettsége segítette hozzá, hogy rövid idő alatt minden tekintetben példamutató együttessé válhatott az akkor még csak éppen szárnyát bontogató amatőr népművészeti mozgalom számára. • Milyen szociális rétegekből verbuválódott az együttes?- A szellemiségét és programját is szemléletesen kifejezi a Népes név. Nem értelmiségi együttes volt, nem a főiskolásokat volt hivatott egybegyűjteni, hanem azokat a fiatalabb és idősebb népdalt, muzsikát, táncot kedvelőket, akik többnyire két kezükkel keresték meg a mindennapi kenyerüket. Zenei vagy táncművészeti előképzettsége persze a tagságnak nem volt, kivéve talán a népi zenekari szerepben működött cigányzene- kart. Az együttes életének bensőséges hangulatát jól sejteti az a tény, hogy egész családok eljártak énekelni, táncolni. • ön magyar és szlovák népdalgyűjtéssel is foglalkozott. Hogyan hasznosította zeneszerzőként a felgyújtott anyagot?-Amikor a SÚLUT-nál (a Népművelési Intézet elődjénél) dolgoztam, akkor merült fel bennem első ízben a gyűjtés gondolata. Érdekelt, hogyan, milyen állapotban él a zenei folklór, a magyarok lakta falvakban. Főleg a Nyitra vidéki falvakat kerestem fel, ahol jóval korábban Kodály Zoltán fölfedezett egy igen értékes „népzene-rezervátumot“. Sokszor megfordultam Zsérén, Menyhén, Lé- decen, Béden és Gerencséren. Később jártam Ghymesen, Pog- rányban és talán Bodokon is. E gyűjtéseimből azután több népdalfeldolgozás született, ezerki- lencszázötvenötben írtam például az Esti hangulat Zsérén című kórusművemet, mely eléggé népszerűvé vált időközben, ugyanakkor írtam egy vegyeskari kompozíciót, mely Három magyar katonadal címen ismert. Komponáltam két katonadalt csak férfikarra is, és hét szlovákiai magyar népdalt gyermekkarra. E műveket meg is jelentették. Amikor később megalakult az Ifjú Szívek, részint az általam gyűjtött, részint a már kiadott népdalanyagból az együttesünk számára is komponáltam néhány darabot, köztük a Zoboraljai lakodalmast, mely tudtommal ma is műsoron szerepel (egyébként Budapesten hanglemezre is felvették). Az Ifjú Szívek számára több más művet, főként koreográfiákhoz népi táncszámok kíséretéül szolgáló zeneműveket írtam. • Tudomásom szerint ön több alkotásával nem egy ízben díjat is nyert a Népművészeti Intézet kó- rusmű-pályázatain.- Úgy igaz, de hát ez nem nagy dicsőség, hiszen nem volt soha , .szoros mezőny“... Kevés a csehszlovákiai magyar zeneszerző, s ha úgy tennénk fel a kérdést, létezik-e csehszlovákiai magyar zeneirodalom, alighanem csupán azt válaszolhatnám, legfeljebb szórványos formában. • ön zeneszerzőként több kiváló kórusunk számára komponál műveket. A vokális szerzemények közül például a hangzásával a kristálypatak csobogását idéző Esti hangulat Zsérén című kórus- művet megalakulása óta énekli a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara, s külföldön, többek között Angliában is öregbísának tizedik évfordulója alkalmából ünnepi jellegű kórusművet kért öntől. Így született meg a Dénes György költeményére komponált Csallóköz című nagyszabású alkotása. Az idei Kodály-napokon pedig ön látta el a szakzsüri elnöki tisztét. Mit tart eddigi legnagyobb sikerélményének?- A legfelemelőbben szép és máig legemlékezetesebb élményem az ezerkilencszázhatvan- egyes első zselizi népművészeti fesztiválhoz fűződik, ahol a fesztivál záró közös számaként a Weöres Sándor versére írt Békét akarunk című nagyobb lélegzetű kórusművemet vezényeltem. Zenészként életem legnagyobb öröSzíjjártó Jenő a Szlovák Filharmónia énekkarát vezényli (Archív-felvétel) tette vele a csehszlovákiai zenekultúra jó hírnevét. De a közönségnek azt is tudnia kell, hogy ön az idén húszéves CSMTKÉ megalakításában is igen tevékenyen részt vett. Mostanában viszont nemigen működik együtt az énekkarral, noha a kórus tagsága erre igényt tart. Megtudhatjuk ennek az okát?- A tanítók énekkarához ma is erős érzelmi szálak kötnek. Igazán nem én tehetek róla, hogy akár az Ifjú Szívekkel, akár a tanítói énekkarral nem állok olyan aktív kapcsolatban, mint korábban. Ma is élénken figyelemmel kísérem munkájukat, örülök sikereiknek, de ha nem igénylik a szaktanácsaimat, a karnagyi és zeneszerzői közreműködésemet, csak szívből sajnálni tudom, hiszen zenei tapasztalataimat bármikor kész vagyok ének- és zenekaraink - a csehszlovákiai magýar zenekultúra rendelkezésére bocsájtani. A zeneszerzőt a megrendelések ösztönzik munkára, a karnagy csak azt az együttest vezényelheti, mely megajándékozza bizalmával és meghívja... • ön túl szerény ember hírében áll. Lehet, hogy csak úgy tűnik fel nekem, de mintha a CSEMADOK és az együtteseink vezetői az utóbbi időben kezdenének a szaktudásához méltó figyelmet szentelni az ön személyének. Két éve sincs, hogy a dunaszerdahelyi Bartók Béla Vegyeskar fennállámének és sikerének ezt a szereplésemet tartom. • Mind szakmai, mind művelődéspolitikai tekintetben dicséretesnek mondható, hogy a rendezők az idei Kodály-napokra ismét ezt a himnikus hangzású müvét kérték zárószámként. Bizonyára mindenki örült, amilyen felemeló- en énekelte a szóban forgó müvet az egész pódiumot betöltő össz- kar - az ön vezényletével. És nemcsak eszmei időszerűsége miatt.- Természetesen én is örültem neki, amikor megtudtam, hogy a Békét akarunk elhangzik a legjelentősebb szlovákiai magyar zenei rendezvényen, a Kodály-napokon. Mi jelenthet nagyobb elismerést egy zeneszerző számára, mint az, ha a művét előadják vagy ha netán ő maga is vezényelheti. • Bízzunk benne, hogy énekkaraink (mindenekelőtt a CSMTKÉ) újra ,, fölfedezik" önt, s mind gyakrabban felcsendülnek majd előadásukban szerzeményei. Legközelebbi feladatai?- A Csehszlovák Rádió megbízásából két művemet rögzítem hangszalagra a Szlovák Filharmónia énekkarával. Távolabbi tervem: két népdalfeldolgozást írok a Bartók Béla Vegyeskar számára. örömmel nézek elébe mindkét feladatnak. Persze, azért más terveim is vannak... KOVESDI JÁNOS Múltról, jelenről filmen ,,Az emberiséget lenyűgözte a tudomány feltartóztathatatlan fejlődése. Csak a művészet képes arra, hogy az emberiséget visszahozza a realitások területére" - gyakran ötlenek eszembe G. B. Shaw-nak ezek a szavai, amikor a filmművészetről, elsősorban az ismeretterjesztő és tudományos filmekről gondolkodom. Amikor a Szovjet Tudományos Akadémia Kémiai-Fizikai Intézetében dolgoztam, sokszor volt dolgom az e területen tevékenykedő filmesekkel. Számos olyan film készült az utolsó években, amelyeknek tárgya az intézetünkben kutatott tudományos problémák valamelyike volt. így gyakorlatilag módom volt arra, hogy megismerkedjem a tudományos filmek „kulisszatitkaival“. Nem titok, hogy a nézők elsősorban a nagy játékfilmeket kedvelik, és az ismeretterjesztő, tudományos filmeket csak amúgy mellékesen nézik meg. Ennek nem csupán a gyenge reklám az oka, hanem a szóban forgó filmek alkotói is hibásak, mivel sokszor nem képesek érdekesen, figyelmet keltő módon megjeleníteni a tudományos munkát. Pedig a tudományos fogalmaknak az információnyújtáson kívül esztétikai értékük is van. A kvantummechanika egyenlete ugyanúgy szépnek tartható, mint egy protongyorsító - akárcsak a zene, a harmonikus emberi kapcsolat, a festői hegyi táj. Hiszen a szépség tökéletesség. Einstein világraszóló felfedezése tökéletes, és ezért szép is, éppúgy szép Men- gyelejev periodikus elemtáblázata. A tudományban ezt a szépséget talán nehezebb meglelni, de éppen ezt kell a filmeseknek ész- revenniük és a nézők számára kifejezniük. Még valami: a konkrét, szűk körű tudományos kutatások mellett a tudománynak olyan általános jellegű problémái is vannak, amelyeket szintén érdemes volna filmen megörökíteni. Ilyen például a tudomány és az erkölcs kapcsolata, a tudós személyes és szakmai érdekeinek kölcsönviszonya. Nemcsak a tudomány egyes képviselői közötti konfliktusokról van szó, hanem a tudós belső konfliktusairól is, amikor például azzal a nehéz kérdéssel kerül szembe, hogy a kutatási irányok közül melyiket válassza: a kis területre vonatkozó, szakosított tudományos munkát, amely gyors és konkrét eredményekkel járhat, vagy a hosszú ideig tartó alapkutatást, ahol gyakran a határidő sem állapítható meg, és a várható végeredmény jellege is bizonytalan. Sok érdekes téma vár a filmesekre olyan területen is, mint a valóságnak és a tudomány fejlődésére vonatkozó, korábbi prognózisoknak az összehasonlítása és elemzése. Az áltudományos babonák leleplezése is a tudományos filmek fontos témájául szolgálhat. Ezek a témák talán érdeklődést keltenek a forgatókönyvírók táborában. A nézők pedig türelmetlenül várják az új alkotásokat. Hiszen a mozit, a tévéfilmet jogosan tekintik a legnagyobb tömegeknek szóló művészetnek. Az én nemzedékemnek, amely a filmművészet fejlődésével együtt nőtt fel, de nagy szerencséje volt: mi rögtön megszerettük a mozit, még mielőtt voltaképp megértettük volna - a Csapajevet, a Hozomány nélküli menyasszonyt, az Álarcosbált... Ma gyakran esik szó arról, hogy bár évente igen sok film készül, a technikai felszerelés modern, s egyes rendezők mesteri munkát végeznek, mégsem éri el egyetlen film sem a Csapajev színvonalát. Egyesek szerint a baj oka: a nézőközönség, amely zár- kózottabb, közömbösebb lett, a film már nincs rá olyan lenyűgöző hatással, mint régen. Szerintem azonban ez nem igaz. A Csapajev titka az, hogy ott minden szerves egységbe olvadt: az író, a rendező, a tehetséges és lelkes színészek, meg a főhős rendkívüli sorsa. Valami roppant vonzóerő késztetett bennünket arra, hogy újra meg újra lankadatlan figyelemmel kövessük e remek alkotás képsorait. Sok más maradandó emlékem is van a filmről. Mindmáig nem felejtem el Lermontov Álarcosbáljának hőseit, akiket N. Mordvinov, Tamara Makarova és Szergej Ge- raszimov örökített meg a mozivásznon. Bár a filmben megjelenített szenvedélyek távol állnak mai hétköznapi gondjainktól, ez-a dráma lenyűgözi a nézőket, mivel belső erkölcsi törvényünkről esik szó benne. Amikor a háború elején megnéztem ezt a filmet, még nem tudtam, hogy módom lesz megismerkedni és hosszú időre szóló barátságot kötni ezzel a nagyszerű filmművész-párral: Szergej Geraszimowal és Tamara Makarovával, hogy gyakran találkozunk majd, és őszinte, hosz- szú beszélgetéseket folytatunk. Vannak olyan filmtémák, amelyek az emberi lélek legmélyére hatolnak, s arra késztetnek bennünket, hogy elgondolkodjunk az emberi élet, a boldogság értékéről, valamint saját életünk értelméről. Ilyen téma a háború is. A Nagy Honvédő Háború örök és olthatat- lan fájdalmat hagyott népünk szívében. Talán emiatt reagálunk érzékenyen a háborús filmekre. Az igazi alkotásokra sokáig emlékezünk. Például emlékszem, menynyire megrendített annak idején a Szállnak a darvak, A ház, amelyben lakom és a Ballada a katonáról. .. S ugyanilyen érzést ébresztett bennem a Csendesek a hajnalok. .. A legutóbbi háború örök figyelmeztetés. Manapság, amikor temérdek halált hozó fegyver fenyegeti az emberiséget, és az atomháború veszélye is kísért - a háborúellenes téma ábrázolása különösen fontos a művészetben. VLAGYIMIR GOLDANSZKIJ Tengerek, hajók, kereskedelem... Érdekes kiállítás Prágában A tengeri- és óceánjáró hajók, rettenhetetlen hajókapitányok, bátor matrózok és kegyetlen kalózok, a virágzó kereskedelem és a gyorsan fejlődő kikötővárosok, s nem utolsósorban a messzi tájak romantikus, csábító, de kétségkívül kemény, nehéz munkával teli színes, izgalmas világának a kellős közepén találja magát az, aki ezekben a napokban Prágában legalább néhány percre betér a Vencel-téri cseh Nemzeti Múzeum hatalmas neoreneszánsz épületébe, s megtekinti A hajók és a tengerentúli kereskedelem elnevezésű kiállítást. A nemrégiben megnyílt nagyszabású tárlat a cseh Nemzeti Múzeum és a berlini Német Történelmi Múzeum összefogásának, s hosszú évek óta tartó kitűnő együttműködésének szép eredménye. A kiállított tárgyak jelentős részét a berlini múzeum kölcsönözte. A két múzeum célja az volt, hogy a nagyközönséggel megismertessék a tengeri hajózás és kereskedelem gyors fejlődését a XV. századtól kezdve egészen a huszadik század elejéig. Tették mindezt olyan ötletesen, látványosan és meggyőzően, hogy szinte minden látogató akarva-akaratla- nul is a tengerek, vitorlák és a távoli földrészek bűvös vonzásába kerül. A tárlat rendkívül gazdag és sokrétű. Megcsodálhatjuk a régi vitorlások és gőzösök modelljeit, melyek közül természetesen nem hiányozhat Kolumbusz Kristóf híres hajója, elgyönyörködhetünk a tengeri témájú festményeken, grafikákon, rajzokon; néhány közülük neves művész alkotása, vagy áttanulmányozhatunk sok régi remek fegyvert, különböző műszereket, szerszámokat, értékes dokumentumokat, korabeli térképeket, s könyveket. Vannak itt eredeti dolgok, és az eredetihez teljesen hű másolatok is. Az élmény azonban valódi. A tárlat szervezőinek ugyanis sikerült bemutatniuk és bizonyítaniuk, hogy milyen volt a hajósvilág a múltban, s hogy ügyes kezű mesteremberekben ebben a szakmában nem volt soha hiány. A mesterségek fejlődése a középkorban ipari forradalomhoz vezetett Európa nyugati részén, az pedig szinte igényelte és szükségessé tette a kereskedelem egyre szélesebb elterjedését. A történelemórákon tanultak felelevenednek a kiállított tárgyak alakjában. Ismét felidézzük, hogy 1492-ben Kolumbusz Kristóf felfedezte Amerikát, ami a tengeri- és óceáni hajózás és kereskedelem óriási fejlődését váltotta ki. A hajók az ipari és a mezőgazdasági termékek, no meg az idegenben rabolt kincsek, legfontosabb szállítóeszközeivé váltak. S megindult a harc a tengerekért, az óceánokért. A XV. és a XVI. századba Spanyolország és Portugália uralta a végtelen vizeket, a XVII. század elején pedig Hollandia győzedelmeskedett, s aztán pedig jött Anglia a Brit Birodalom, s vezető pozícióját megtartotta egészen századunk elejéig. Közben sok minden más is történt, amit a tárlat is dokumentál. Az európai „fehér“ ember az amerikai földrész, az „Újvilág“ egyre nagyobb területeit hódította meg, könyörtelenül kiszorítva onnan a tévedésből „indiánnak“ elkeresztelt őslakosságot. Az új birtokokra munkaerő kellett, hoztak hát Afrikából „feketéket“ rabszolgának a végtelen lehetőségek hazájába. Mindehhez állandóan jobb, nagyobb és megbízhatóbb hajók kellettek. A prágai Nemzeti Múzeum kiállításának a témája ugyan a hajók és a tengerek, s a kereskedelem fejlődése, de állítom, hogy mindenki, aki megnézi, jóval többet kap. Az újkor történetét, színesen, izgalmasan, hajókkal, matrózokkal, fegyverekkel, de mindenekelőtt a mindennapi kemény munkához szükséges eszközökkel látványosan, példásan elbeszélve. Nagyon tanulságos és egyben nagyon szórakoztató is ez a tárlat. Megelevenedik előttünk Verne Gyula és May Károly világa, a mindenkori ifjúság romantikája, tenniakarása, álmodozása. Nyaranta pedig mindnyájan megfiatalodunk, ezért merem mindenkinek ajánlani a kiállítást, mert ez egy éppen ilyen nyári, vakációs kiállítás is. KOKES JÁNOS 6 1984. VII. 19.
