Új Szó, 1984. június (37. évfolyam, 128-153. szám)
1984-06-08 / 134. szám, péntek
Járják, ropják, lejtik... A Tátikáitól az Ekeli Summásokig Pierot, az örök vesztes Legények és leányok táncolnak a kemény aszfalton, mellettük aprók topognak. Táncuk játék és tanulás: egy órányi időre az ekeli (Okoličná) Tátika és az Ekeli Sum- mások tánca ad témát lelkes nézőnek, árgus szemű szakembernek és megilletődött újságírónak. Valami vitathatatlan értékké növekedett a hetvenes évek néptáncmozgalmi és táncházbeli lelkesedés hullámverésének zajában. Egy pedagógus - Hodek Mária magyar és szlovák szakos tanár - öt évvel ezelőtt az útkeresés bizonytalanságán túljutva, barátok segítószándékától támogatva, irigyek sandaságától kísérve a Tátika gyermektáncegyüttessel nyilvánosság elé lépett. A kezdetekről, a szándék megvalósulásáról úgy beszél, hogy egyben tovább is gondolja mindazt, amit a táncpedagógiában, a gyermekcsoport vezetésében tapasztalati és elméleti úton elsajátított:- A Tátikát megalakulásakor az országos kategorizálás szerint a nagyobbak közé, a második kategóriába sorolták, mivel a gyermekek többsége ötödikesnél idősebb volt. Eltelt öt év, a gyermektáncosokból szenvedélyes ifjak lettek, s hűségük késztetett arra, hogy velük folytassam az elkezdett munkát. így alakult meg az Ekeli Summások kamara-táncegyüttes, amely most a színpadon, a táncházakban önálló műsort mutat be, a műhelymunkában azonban szerves részét alkotja a Tátikának. De nemcsak a táncosok kora, hanem a tudatos pedagógiai munka is kényszerített. Kiváló együtteseink többségének nincs utánpótlást nevelő gyermekegyüttese. A legjobb gyermek- tánccsoportok általában önállóan dolgoznak, s a réten, mezőn játszott egykori dramatikus játékokra alapozzák a zselizi versenyprogramban kétévenként bemutatott műsoraikat. Ma is vitázom ezzel a szemlélettel. Annak ellenére, hogy bizonyos elemeit elfogadom, valahol öncélúnak, a néptáncmozgalmunk kalapját díszítő bokrétádnak látom. Pedagógiailag megalapozott, a gyermeket kreatív mozgásra tanítja, de a mozgalmunk jövójéhez nélkülözhetetlen táncos-utánpótlást nem neveli. Márpedig ha egy módszer ugyanilyen pedagógiai nézőpontból helyesnek ítélt módon, a táncot a szóbeli, a zenei anyanyelvhez hasonlóan táncanyanyelvként tanítja meg az aprókkal, akkor én inkább ezt választom, erre teszem fel az életemet, hivatásomat és szabadidőmet. Ekel 1700 lakosú falu a Csallóközben. A magyar tanítási nyelvű alapiskolában 186 gyermek tanul. A Tátika a szélesebb közösségen belül formálódott olyan közösséggé, amelyben megtalálja helyét a nagycsoportos óvodás, a lányok szoknyáját libbentő kamasz és a nő szerepét tanuló- felserdült leány. Az az alázat, amellyel egymás táncát figyelik, a néphagyomány ápolásához feltétlenül szükséges. Az aprók éneke és tánca a pedagógus gyermeki lelket felszabadító törekvésének jegyében született. A nemrég látott táncblokk kompozíciójában a gyermeki adottságokat figyelembevéve kap hangsúlyos vagy kevésbé hangsúlyos szerepet az Ekeli Summások vagy a Tátika. Pedagógiailag indokolt a megkülönböztetés, hiszen az ének és a tánc erőnlétet, állóképességet is kíván. A táncban játékot találó aprók mellett a legények és a leányok már páros szerepeiket tanulják. A faluban már nem lelhetők fel az egykori tánchagyomány töredékei sem. Hodek Mária kezdeményezésének ennek ellenére mégsem csupán pedagógiai értékei vannak. A Tátika ráébresztette a szülőket, tisztségviselőket, agrárértelmiségieket a néphagyomány, az anyanyelvi szintű tudatformák fontosságára. Az iskola vezetése teljes mértékben támogatja az együttest. Az igazgató és a pedagógusi kar nemcsak az iskolaépületet bocsájtja a rendelkezésükre, hanem erkölcsileg is támogatja őket. A falu és a pártszervezet vezetői sok esetben segítenek, ha az idősebbeket, akik már középiskolákban tanulnak, egy- egy fellépésre ki kell kérni. A csal- lóközaranyosi (Zlatná n. O.) szövetkezet ekeli részlege az elmúlt öt esztendő alatt több mint 40 ezer koronával támogatta az együttest. Ez a fajta összefogás készteti a partnerség elfogadására azokat a középiskolákat is, ahol a nagyobbak, az „ekeli summások“ tanulnak. Persze aligha fejlődött volna az együttes emelkedő ívben, ha Hodek Máriának nem segítenek barátai, köztük Keszegh István mérnök. A segítségre gondolva Hodek Mária a következő esztendőkről is beszél.- A kezdet minden kívülállóban kételyeket ébresztett. Mondanom sem kell, hogyha egy iskolai együttes eleve nem színpadi produkcióra készül, milyen reagálásokat vált ki. A célom az volt, hogy a gyermekek egy olyan vagyonnak a birtokába jussanak, amelyből később bármikor meríthetnek, s az esetleges színpadi táncot erre az alapra építhessem fel. A folyamatos munka, a felszabadított közösségi légkör okozta, hogy az együttesbe járók az iskolában is kiemelkedtek az átlagból. Többet dolgoznak, keményebbek, és olyan önfegyelmet sajátítottak el, amely a tanulásban is átlendíti őket a nehézségeken. A sikerélményt nemcsak az országos versenyeken elért sikerek, hanem a tánc, a zene, a népdal keltette öröm adja. Amit birtokolnak az igazi táncanyanyelv. Nem csak egyetlen megtanult színpadi produkció, amely után oly sokszor még a felnőtt táncosok is elbizonytalanodnak, mert egyetlen dolgot tanultak meg. A táncházmozgalomnak is az a lényege, hogy nem a színpadon, hanem „földközelben“ tanítja a táncot. így történhetett, hogy amikor kellett, a megtanult táncdialektusokból egy hét alatt sikerült összeraknom a „színpadi“ táncot. Talán ezért is történt úgy, hogy nehezen törtük át a zselizi versenyen felállított merev elvárásokat. Sokszor még ma is tétováznak, mit lehet kezdeni egy olyan gyermekegyüttessel, amely „felnőtt-táncokat“ táncol. Előbb következtek az országos sikerek, ahol a szlovák együttesek mellett szerepeltünk, s a szakemberek észrevették a másság, az archaizálás értékeit. A mi néptáncmozgalmunkban egyesek még ma is kételkednek abban, hogy lehet-e gyermekeknek felnőttek táncait tanítani. Szatmár- ban a cigánygyerekek azt és úgy táncolják, amit és ahogyan látják szüleiktől. A széki táncházakban az „aprók tánca“ másolja a legényekét, leányokét. Az ismert „gyermeklakodalom“ funkciója a felnőttek utánzása volt. Ekelen nincs tánchagyomány, így a gyermekek azt tanulják, amit megtanítok velük. így nem véletlen, hogy azt tanítom, ami a legértékesebb, ami anyanyelvi szinten elsajátítható. A tiszta forrásról nem elég beszélni, az alázat, amely ehhez kell, a táncokkal, a népdalokkal együtt megtanulható. Ez olyan erő, olyan tudás, amelyet a gyermekeinktől nem vehetnek el. A pedagógus elszántsága, a néptánc értő szeretete társak, segítők nélkül aligha hozhatna ilyen eredményeket. Hodek Máriát az Ekeli Summásokat támogató CSEMADOK helyi szervezetének elnökén, Fellner Andráson kívül két kollégája is segíti: Fellner And- rásné és Kulcsár Szabó Erzsébet. Mindannyiuknak és az őket támogató, a riportban meg nem említetteknek köszönhető, hogy a gyer- mektánccsoportból mára egy felnőtt együttes kezdeménye is megszületett. A pedagógusi munka legfontosabb eredményének Hodek Mária mégis mást tekint:- Ezek a gyermekek önállóbbak, viselkedésük tudatosabb, gondolkodásuk megfontoltabb. Megtanulták, hogy önmagukat bizonyos értelemben kívülről is vizsgálják, ami minden művészettel nevelő pedagógiai rendszernek az egyik célja. Kialakult az időérzékük, a pontosságuk és az önfegyelmük. Az iskolában magyart és szlovákot tanítok, s az ott elsajátított tárgyi tudásukat növeli, hogy közvetlen kapcsolatba kerülnek a tanultakkal. Az élményforrások gyarapítják szókincsüket, fejlesztik önálló véleménymondásukat. Nem is szólva arról, milyen kedvezően hat a nyelvtanulásra az országos találkozók szlovák nyelvi környezete. Ugyanakkor az anyanyelvi tudat is erősödik, hiszen a magyar népdalkincset, a folklórt is birtokolják. A jellemesség, a testi és lelki erőnlét, az érzelmi gazdagság, valamint a sokoldalú közösségi tudatformák megfelelően „egészítik ki“ táncpedagógiai célÍait DUSZA ISTVÁN Irodalmi és kritikai folyóiratunkban ezúttal több figyelemreméltó írás szerepel. A szám Radnóti Miklós születésének 75. évfordulója alkalmából a költő alakját, életművét felidéző anyagokkal indul. A másik központi téma édes anyanyelvűnk - vallomásokban (Rácz Olivér... védd magad, szólalj meg!; Koncsol László Az anyanyelvről), versben (Kulcsár Ferenc Halottaim piros virága); ehhez a témakörhöz kapcsolódik Révész Bertalannak Az alapiskolától a diplomáig című tanulmánya, alcíme Diplomásaink - nemzetiségünk számához viszonyított - alacsony arányának alapvető okai. A szerkesztőség azzal a megjegyzéssel adja közre az írást, hogy benne „olyan társadalmi problémáról van szó, amelyet párt- és állami szerveink is állandóan napirenden tartanak, s megoldása valóban mindannyiunk közös érdeke“; egyben remélik, hogy az írás kapcsán mások is véleményt nyilvánítanak e szerteágazó kérdéskörben. A Látóhatár rovatban Jevgenyij Nyolcadik éve szórakoztatja Prága közönségét Pierot, a 19. századi Franciaország csetlő-bot- ló, szeretni való kis embere, a hétköznapok hőse, aki kalandjait, észjárását és magatartását tekintve Chaplin vagy akár Švejk rokona is lehetne. Nyolcadik éve minden héten hátára veszi fonott vesszőkosarát és végigbaktat a Színház a korláton színpadán, hogy megtalálja, elveszítse, visszaszerezze és elkártyázza ezerfrankos bankjegyét, hogy félrelökjék, megtapossák, meglopják és átejtsék őt, hogy bókokat és kézcsókokat osztogasson, hogy rongyos ruhájában és levált talpú cipőjében álmodozhasson egy szebb világról, ahol a pénz senkinek sem jelent majd többet, mint neki. Pie- rot-t ugyanis csak addig boldogítja az „ezerfrankos" érzés, amíg belefeledkezhet a szürke hétköznapokba, a játék örömébe és felnőhet azok mellé, akik valójában csak a pénzére kíváncsiak. Pierot nem akar nyerni - sem az asztalnál, sem másutt. A bankók kötege, a kiváltságosok jóléte, a cilinderes urak gazdagsága nem kavarja fel a lelkét. Funambules 77 - ez a címe Ladislav Fialka nagy sikerű darabjának, amely egy híján tíz jelenetből áll. Fialka, a cseh pantomimszínház mindmáig legjelesebb mestere, Pierot szerepében Jean Gaspard Deburau-nak állít emléket. Jaroslav Švehla Deburau, a halhatatlan Pierot című könyvének előszavában ezt írja Fialka: „Az első pantomim, amelyben játszottam, a Pierot, a borbély volt. J. G. Geburau írta a múlt század közepén. Aztán évekkel később, álmos délelőtti napfényben ott álltam a sírjánál, a Pere-Lachaise-i temetőben. Sosem felejtem el a sírfeliratot: »ltt nyugszik az, aki mindent elmondott, bár sosem szólalt meg.« Aznap este a nagy párizsi színház öltözőjében, nem messze attól a helytől, ahol ő élt és játszott, nem találtam fehér festéket az arcomra és igyekeztem nem gondolni rá. Valaki kopogott és nyílt az ajtó. A színház titkárnője jött be hozzám, s virágokat meg egy borítékot tett az asztalomra. Merde! - Deburau - ez volt a papírra írva. Különös humorérzékkel megáldott kollégáim és barátaim vannak a városban, jót szórakoztam az ötleten, de ma sem tudom, melyikük küldte a levelet. Egy bizJevtusenköíó\ verset, Valentyin Raszputyintói elbeszélést olvashatunk. A Naplóban Karol Tomié A szlovák és a cseh irodalom Fábry Zoltán írásainak tükrében címmel közöl tanulmányt. Az Élő múlt rovatban A csehszlovákiai magyar irodalom a két világháború között alcímmel ezúttal a sajtóról, a könyvkiadásról és az irodalom- szervezésről ír Fonod Zoltán, majd Csáky Károly dolgozatát olvashatjuk a két évszázaddal ezelőtt, 1784 júniusában Csáb (Ce- bovce) községben született Szeder Fábián tanárról, néprajzi íróról és nyelvjárás-kutatóról, valamint földijeiről, a palócokról. A Kritika rovatban Rácz Olivér Varga Erzsébet Egyszer csak szárnyra kelt című verseskönyvéről ír, Grendel Lajos pedig Tóth László kötetéről, az Istentelen színjátékról. Mindezen kívül más irodalmi közlések is szerepelnek a számban, melyet Lórincz Zsuzsának, a prágai Képzőművészeti Akadémia növendékének a grafikáival illusztrált a szerkesztőség. Az alkotót Baila Kálmán mutatja be az olvasónak. -bor tos: nagy kedvvel játszottam azon az estén és a nézők is kedvesek voltak. Másnap a levéllel együtt a virágokat is kivittem Deburau sírjára, s a papír másik felére ezt írtam: Merd - Fialka. Nem tudom, miért. Csak úgy. Borús idő volt, s céltalanul bolyongtam az utcákon. Rá gondoltam. Művészetére, a korra, amelyben alkotott, az emberekre, akiknek játszott. Minden, amit tudtam róla, egyszerre távoli volt és idegen. Élete és műve messze volt az én világomtól, de mégis helyet találtam benne... Etienne Decroux és tanítványai: Jean Louis Barrault és Marcel Marceau, akik csodálták és tisztelték Deburaut, egy új pantomim, egy új, élő művészet alapjait rakták le. Alkotásaikban újraéledt Jean Gaspard legendás művészete és a pantomim ismét lélegezni kezdett. Tudom, amikor Deburau üzenetét adom tovább, művészetének és életének egy részét mutatom fel.“ Funambules a színház neve, ahol az 1796-ban született Deburau húsz évig játszotta Pierot szerepét, a 77 pedig a prágai bemutató évszámát jelzi a Fialka darab címében. A francia népdalokkal, Rameau, Loillet, Cherubini, Adam és Mozart zenéjével aláfestett kompozíció kilenc jelenetéből négy (Komédia, Ezerfrankos bankjegy, Pierot Afrikában, Az ószeres) Deburau alkotása, a többi (Prológus, Az utca, Komédiások, Találkozás, Epilógus) Fialka nevéhez fűződik. Akárcsak a rendezés, a színpadkép és a jelmezterv. Az első jelenetben Pierot moziba megy, ahol Chaplin-filmet vetítenek - előbb szórakozik, aztán szórakoztat. Szeretetre, simoga- tásra vágyik, hát megtréfálja a pádon alvó szerelmeseket. A lányt, vigyázva, nehogy felébredjen, kiemeli kedvese karjaiból és maga fekszik a helyébe. De mire elhelyezkedik, felnyitja szemét a fiú és kiderül a csalafintaság. Aztán éhség gyötri, s mivel nincs egy garasa sem, lopnia kell. Később pénzt talál a járdán és ót lopják meg. Kézből kézbe, zsebből zsebbe vándorol az ezerfrankos, végül ismét Pierot-nál köt ki. Nézi, forgatja, aztán apró darabokra tépi. Az afrikai sivatagban az utolsó csepp vizet is a majomnak adja. Nincs az az érték, nincs az a kincs, amiről ne tudna lemondani. Pierot senkit se bánt, ő mégis nyakra-főre kapja a pofonokat. Ahol mások simán célt érnek, előtte minden ajtó zárva marad. De nem könyököl, nem kiabál, nem rázza az öklét. Optimizmusa, kiapadhatatlan életöröme a legkeservesebb percekben is talpra állítja. Fialka (akárcsak Ivan Lukeš és Božena Véchetová) mindent el tud hitetni velünk. Fehér arcú Pierot-ja szeméből úgy sugárzik az öröm, a fájdalom, a derű, az elkeseredés, hogy a néző valósággal a leikébe lát. Arcrezzenéseivel, mozdulataival olyan légkört tud teremteni, hogy egy percre sem maradunk magunkra a sötétben. S ami még ennél is több: én úgy álltam fel az előadás végén, mintha Pierot velem is társalgóit volna. SZABÓ G. LÁSZLÓ Együtt táncolnak, kicsik és nagyok. (Gyökeres György felvétele) Az Irodalmi Szemle 5. száma Ladislav Fialka Pierot szerepében DJ SZÓ 6 1984. VI. 8.
