Új Szó, 1984. június (37. évfolyam, 128-153. szám)
1984-06-25 / 148. szám, hétfő
S okat beszélünk néphagyo- . mányaink megtartó erejéről: szocialista kultúránkban, mindennapjainkban betöltött pezsditó szerepéről. Hosszú ideig (gyakorlatilag a 18. század végétől) ugyan szinte csak egy-két ember ágált a népi kultúra mellett, majd hirtelen divat lett (természetszerűleg jó és rossz mellékhatásokkal), s napjainkra tán felnőtt egy olyan nemzedék, amely komolyan gondolja az újra kiépíthető folytonosságot az egykori népi kultúra és mindennapjaink között. Csak ott van egy kis bökkenő, hogy ez szüléink mindennapjaiba kell visz- szanyúlnunk. A munka kétségtelenül legfontosabb része A természet terített asztala című, amely a hagyományos népi táplálkozásba nyújt bepillantást. Úgy vélem, a népi kultúrának ez a szeletkéje az, amely teljesen zökkenőmentesen beilleszthető lenne mindennapi életünkbe. A szerző röviden megismerteti olvasóját az egyes növények (fűszerek, vadon termő gyümölcsök stb.) begyűjtésének, tárolásának, fogyasztásának hagyományaival, a tejfeldolgozással, a sütés-főzés néhány archaikus elemével... Igaz, hogy különösebb ételrecepteket nem tartalmaz a könyv, de a hozzácsatolt irodalomjegyzék alapján a nagyon érdeklődő megtalálhatja a módját, hogy mélyebben megismerje a népi táplálkozás rejtelmeit. Szintén fontos fejezet a Tetőtől talpig című, amely az öltözködés hagyományos formáit, az egyes alapanyagok (bőr, vászon stb.) készítésének rövid technológiáját adja. Fontos, hogy ezt is ismerjük, Emberi lépték a folytonosság túlzottan nosztalgikusan érzelmileg realizálódik. Hogy mit értek ez alatt? A városba, tömbházba költözött fiatal házaspár a nappali sarkába állítja például a nagymama egykori rokkáját. Nem divatból, de azért, mert érzelmileg kötődik hozzá, mintegy a folytonosságot jelképezi számára. Szerepe tehát hasonló mint egy családi fényképalbumnak. Végeredményben ugyanitt vagyunk a másodlagos funkcióval felruházott néprajzi tárgyak esetében is (pl. az egykori mosósulykot iratnehezéknek használják). Félreértés ne essék, nem vonom kétségbe ennek a létjogosultságát, csak kizárólagosságát nehezményezem. A népi kultúrának napjainkban betöltött(-tendő) szerepének ilyetén való leszűkítése szélesebb értelemben vett kulturális örökségünk eltékozlását jelentené! Egyelőre azonban nincsenek konkrét „receptjeink“, nem tudjuk, mit és hogyan építhetnénk be nagyszüleinktól mindennapi kultúránkba úgy, hogy ezután ne a gyökértelenség legyen környezetünk korszerűségének, modernségének egyetlen ismérve. Ezt a hiányosságot szándékozott némileg enyhíteni Tarján Gábor Mindennapi hagyomány című kötetével, amely a Mezőgazdasági Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1984-ben, és a Néprajzi ismeretek mai használatra alcímet viseli. Már ennyiből is látszik, hogy a szerző - bár saját bevallása szerint ,.elméleti szakember" lévén - gyakorlati kézikönyvet kívánt az érdeklődők kezébe adni. Mivel „a népi kultúrák hordozzák az emberi műveltség alaprétegét - azt a minden időben felhasználható, a túléléshez nélkülözhetetlen tudásanyagot - amivel önellátó módon, a természettel összhangban szükségleteinket kielégíthetjük és harmonikus környezetet teremthetünk", ezért logikus, hogy mintáért elsősorban nagyám itt már utalnom kell arra a problémára, hogy az öltözködés terén sokkal jobban ki vagyunk szolgáltatva (persze azért nem teljesen!) a divattervezők kényének- kedvének, mint például a táplálkozásnál. Ugyanez a probléma még erőteljesebben mutatkozik meg az emberi hajlékot bemutató fejezetben (A közösség tere). Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy manapság gyakorlatilag szinte senkinek nem áll módjában, hogy saját maga megtervezze házát (bizonyos típustervek léteznek, s teljesen az építész-szakember rugalmasságán múlik, hogy ezeket mint alakítja a megrendelő hagyo- mány-meghatározta igényeihez), tehát ilyen szempontból, gyakorlatilag felhasználhatatlanok az itt összefoglalt néprajzi ismeretek. Tovább menve A mindentudó kéz című fejezethez érünk, ahol bizonyos ősi technológiákat, a szállítás és közlekedés archaikus eszközeit, valamint az energiafelhasználás legegyszerűbb területeit mutatja be. A két utolsó fejezet (Élet a nap alatt és Kalendárium) tartalmazza gyakorlatilag a legkevesebb tanulságot a mindennapi felhasználhatóság szempontjából számunkra. Ö sszefoglalva az elmondottakat, nem hinném, hogy a felsorolt témakörök alapvetően hozzásegítenének bennünket egy új, a szerző által is óhajtott emberibb léptékű életkörnyezet kialakításához. Sokkal lényegesebb tehát az „új közösség" létrehozásának gondolata, amelyre viszont a szerző, sajnos, alig egy oldalt szán bevezető elmélkedésébe építve. Pedig szerinte is „a közösséget szigorúsága mellett a biztonságérzet is jellemzi, a közös sors, érdekazonosság, az egymásért való szolidaritás védelmet nyújt, sót az egyéniség kibontakozásához teret, biztos alapot ad." LISZKA JÓZSEF Amur-vidéki antológia Tavaszi jégzajlás címmel jelent meg a közelmúltban a habarovsz- ki könyvkiadó gondozásában az Amur-vidék kis nemzetiségeinek költészeti antológiája. A gyűjteményes kötetben helyet kaptak ifjú pályakezdők, neves lírikusok, sőt „amatőrök” - halászok, vadászok, orvosok, tanárok, újságírók - is. A kötetbe fölvett versek fő témája: a szülőföld, s az elmúlt évtizedekben bekövetkezett társadalmi változások hatása a kis nemzetiségek - a nanáj, az orocs, az ulcs, az udege nép - életére. A kötet már a második amurvidéki antológia. Az elsőt Az Amur dalai címen adták ki, s lefordították oroszra is. A fiatalok, akik ebben az első gyűjteményes kötetben kaptak lehetőséget a nyilvános szereplésre, ma már neves költők. Olyanok, akik elvégezték a moszkvai Gorkij Irodalmi Intézetet, s műveik sorra jelennek meg szovjet folyóiratokban, s önálló kötetekben. A távol-keleti kis nemzetiségek irodalmi alkotásainak műfordításával elsősorban moszkvai és leningrádi fordítók foglalkoznak. A Szovjet írószövetség és a ha- barovszki körzeti írószervezet állandó figyelmet szentel e kis népek irodalmárainak. Az ulcsok és a nanájok közigazgatási központjában alkotói közösségek működnek. A fiatal tehetségeket ezekből a szervezetekből küldik mesterszemináriumokra. Az egyik legnevesebb nanáj író a Gorkij-dijas Grigorij Hodzser. A panasz naponként hallható: az olvasatlanul maradó könyvek egyre szaporodnak. Az idő szorításában vergődő ember panasza ez, de mást is takar. A civilizáció áldásos találmányai közül napjainkban éppen az egyik leghagyományosabbat mellőzzük. A könyv megszűnőben lévő kiváltsága már nyomot hagyott az emberek gondolkodásán. A múlt századi ipari forradalmat követő információ- robbanás kiteljesítette a világ könyvkultúráját, amit napjainkban hanyatlás követ. Kölcsönhatások lendítették előre és erősítették. Lényegi változást jelentett ebben, hogy a világ hozzánk közelebb eső felén a kultúra demokratizálódása egy általános társadalmi fellendüléssel párhuzamban gyakorlatilag mindenki számára lehetőséget teremtett az olvasásra. Olyanok is hozzájutottak a tudáshoz, az ismeretekhez, akiknek mindaddig a létezéshez szükséges feltételek sem voltak megadva. A szocialista kultúra a társadalmi feltételek megteremtése után mindenekelőtt a könyvek révén teljesedhetett ki. Annak a változásnak, amelynek most tanúi lehetünk, 5 hosszabb-rövidebb idó elteltével testközelbe is kerül, nincs lényegileg új hozadéka. Az újdonságot az információt - a tudást - hordozó műszaki találmányok jelentik. Régóta velünk él- bár a mindennapokból a tudomány rejtelmeként tekintünk rá- az elektronikus információ-bázis. Nos, sokak szerint ez jelenti a könyv halálát... de az olvasásét semmiképpen. Sokan nem szeretik a képújságot, a betűreklámot, pedig ezek az első közvetlen megvalósulásai a könyv- és olvasáskultúra elektronizációjának. A gyakorlati tudást, az elméleti ismereteket a közeljövőben egyre többször elektronikus információhordozókról (mágneslemezek) szerezzük meg. A gazdaságosságra utalva csupán egyetlen tényt: az elkészített (megírt, megszerkesztett, kinyomtatott) könyv egyetlen példányát egyazon időben korlátlan számú olvasó lapozgathatja. Nincs erdőirtás, nincs a cellulózgyártással járó vízszennyezés, nincs hagyományos kiadói munka, nyomdatechnika. De a könyv lényege megmarad. Mint ahogy bizonyára egy szépirodalmi, vagy művészeti könyvet sem kell az elektronika műszereivel olvasni. Megőrizhetjük az olvasólámpát, ha egyesek másra majd nem is használják, mint a terminálók képernyői képes fényének tompítására. Az utóbbi hetek könyvslágere egy huszadik századi - tegnapi, mai, holnapi - meseregény: az E. T. ... A jelek szerint rövidesen nálunk is láthatjuk a mozikban, ami egy féltucatnyi Oscar-díjat nyert film esetében nem mellékes körülmény. De addig is kezünkben a könyv, amely a napokban még néhány dél-szlovákiai könyvesboltban kapható volt. Tanúja voltam egy országos rendezvényünk könyvsátra előtt, hogy szinte kilószámra fogyott, a feltehetőleg nem kis példányszámban Magyarországról behozott könyv. Nem akarok én e naivan tiszta szándékú könyvecske ellen ágálni, csak fájlalom és sajnálom, hogy a tételesen nem is olcsó füzetecske példányszámai árának összegéért mennyi fontos, értelmi és érzelmi épülést szolgáló világirodalmi klasszikus vagy magyar regény köteteit hozhattuk volna be, a két ország között működő könyvkereskedelmi szerződés keretében. Kellenek az ilyen könyvek is, hiszen egy megosztott világ nem éppen legbékésebb korszakában „világűrbéli jelként“ is felfogható: vágynak az emberek a békére, a nyugalomra, a harmóniára. William Kotzwinkle regényéről egy rövid ismertetésben olvastam: „Kétségtelen, hogy E. T. egyfajta mí- toszteremtó szubkultúra terméke, de az is bizonyos, hogy a szebbre, nemesebbre áhítozó tömegek jövőbe, a kényes kérdések megoldhatóságába vetett hitének a kifejezője. A mássaggal szembeni türelem, a mássággal való kompromisszum és együttélés lehetőségének a szimbóluma.“ Ez talán így van, de a könyv olyan civilizáció kultúrájának a terméke, amelynek mai politikusai mintha nem vennék figyelembe a meseregény manószerű idegen lényének és a gyermekek barátságának- a hazaigk és az idegenek békéjének - lehetőségét. Ez a béke azonban nem a földönkívüliek és a földiek között kell, hogy fennmaradjon, hanem a földiek és a földiek között. Az utazások korában az útleírások reneszánszának is tanúi lehetünk. Bár a most megjelenő útikönyvek alig adnak tájékoztatást rendkívüli földrajzi felfedezésekről, veszélyes vállalkozásokról még ma is olvashatunk. Az útleírások általában azt az illúziót keltik az olvasóban, hogy járt ott, többet tudott meg országokról, népekről, otthonosabban érzi magát a világban. Kicsik és nagyok, munkások és pedagógusok olvassák ezeket a könyveket. Van amelyik nem ölti magára a szépirodalom köntösét, s csupán szakszerű leírását adja egy-egy expedíciónak, más esetben nem több mint pontos adatokat, térképeket közlő útikalauz. De az igazi útleírás valahol mégis ezeket egyesítő „tényirodalom“ kalandvágyó emberekről, távoli országokról, idegen népekről, természeti jelenségekről. írója általában vagy irodalmár, vagy olyan tudós, akit a néprajz, a földrajz, a nyelvtudomány, a biológia kutatása visz távoli földrészekre, de nem ritkán hivatásos utazó: diplomata, kereskedő, újságíró. Egyik könyvesbolt előtt járva kamaszok hangos vitájára ütöttem fel a fejem. Az útikönyvek köteteit látva idézték fel olvasmányélményeiket. Semmi különös nincs ebben, csakhát az ragadja meg a magamfajtát, ha mögötte egy nemzedéknyi távolságra ugyanaz a dolog hozza lázba a kamaszokat, mint annak idején engem. Nem másról, mint Körösi Csorna Sándor utazásait követő tudós, Baktay Ervin könyvéről volt szó. Ennek a könyvnek az első kiadása 1963-ban látott napvilágot. Sajátossága, hogy egyszerre életrajzi mű, útleírás, tudományos monográfia, keleti filozófia útmutató és Közép-Ázsiai földrajzkönyv. Maradandó értékét nemcsak a követett ázsiakutató személyével kapcsolatos információk adják, de mindaz amit Erdélytől Tibetig láthatott és láthat az utazó. DUSZA ISTVÁN UJ KÖNYVEK Václav Čtvrtek: RUMCAJSZ KALANDJAI * CSIRIZÁR ÉS CSIPISZ IMII ima Vojtech Zamarovský: ÉLŐ OLIMPIA Vojtech Zamarovský, az ókori világ vándora és az emberiség múltjának szerelmese ezúttal az olimpiai játékok bölcsőjéhez. Olümpiába viszi el olvasóját. Hol feküdt ez a város, milyen sors jutott osztályrészéül a történelemben, mikor kezdett versenyjátékokat rendezni, milyen versenyszámokban mérték össze erejüket az ókori atléták - megannyi kérdés, amelyet az író felvet és igyekszik megválaszolni a maga alapos tárgyismeretről tanúskodó s a legapróbb részletek iránt is érzékeny módján. A kérdések másik csoportja már a rrfai korra vonatkozik, hiszen Olümpia nem tűnt el a történelem süllyesztőjében, hanem ma is él és hat. A gyermekeink körében elsősorban a tévé esti meséjéből ismert kedves figurák kalandjai elevenednek meg ismét a könyv lapjain. Kétszeres az öröme annak a szülőnek, aki gyermekének a kezébe adhatja az utóbbi évek legsikeresebb cseh mesehőséről szóló könyvet. Egyrészt mindennapi közelségbe hozza a szeretett rajzfilm-figurákat, másrészt egy olyan mesevilágot tárhat gyermekei elé, amelyben a valóság és a képzelet a gyermeki fantázia működésének modellje szerint keveredik. Rácz Olivér: A LÓTUSZEVÖK FEHÉR SZIGETÉN Rácz Olivér (1918) a csehszlovákiai magyar irodalom sokoldalú, sokmúfajú képviselője: költő, prózaíró, verses gyermekmesék és ifjúsági regények szerzője, a szláv nyelvek mellett angolból, németből, franciából is tolmácsoló költő- műfordító. Új kötete - egzotikumot ígérő címéhez híven - egzotikus országokba: Egyiptomba, Tunéziába, Kubába és Mexikóba kalauzolja el az olvasót. Nem útikönyvről van persze szó: Rácz Olivér szépíró, a rejtelmes, távoli országokban szerzett élményeit, tapasztalatait érdekes, fordulatos, az útirajzszerű leírást és információátadást a hősök és az emberi helyzetek logikájának alárendelő, vérbeli elbeszélésekben tárja az olvasó elé. ÚJ SZÚ 4 1984. VI. 25. Lapozgató
