Új Szó, 1984. május (37. évfolyam, 103-127. szám)

1984-05-15 / 113. szám, kedd

Tömegalapot a szép magyar beszéd versenyének! AZ ORSZÁGOS DÖNTŐ TAPASZTALATAI M int már hosszabb idő óta minden évben, az idén is Kassán (Košice) a Kazinczy-na- pok keretében rendezte meg az SZSZK Oktatási Minisztériuma a szép magyar beszéd versenyé­nek országos döntőjét. A verseny szerves részévé vált a nyelvműve­lő napok programjának, s alapta­lannak bizonyult e napok rendező szerveinek az az aggálya, hogy nem lesz iránta kellő érdeklődés. A Kelet-szlovákiai Vasmű Szak- szervezeti Művelődési Házának bábszínházterme megtelt hallgató­val: pedagógusokkal, diákokkal s más, a Kazinczy-napokra érke­zett vendégekkel. Az érdeklődéssel tehát nincs baj, annál több a verseny­zők felkészültségével, teljesítményé­vel. S ha okkal keltene bennünk aggodalmat a verseny iránt meg­nyilvánuló esetleges érdektelen­ség, érthető, hogy kétszeresen aggaszt az a tény: tanulóink szö- veg-előadási és -alkotási készsé­ge az utóbbi években nemhogy jobb volna, hanem egyre gyen­gébb. Itt az ideje tehát, hogy közö­sen elgondolkozzunk azon, mi en­nek az oka, s próbáljuk a nagyobb bajt megelőzni. Természetesen ehhez szükség van arra is, hogy az olvasók vagy a tanulókat felké­szítő pedagógusok, sőt maguk a tanulók is lássák, mik voltak a verseny követelményei, hiszen csak így lehet tárgyilagosan meg­ítélni a versenyzők teljesítményét. Két csoportban folyt a verseny: az elsőbe az alapiskolások, a má­sodikba a középiskolások - ebben az évben mind gimnáziumi tanulók - tartoztak. A verseny mindkét csoportban két számból állt: szö­vegtolmácsolásból (a bizottság ál­tal kiválasztott szöveget kellett a tanulóknak 20-25 perces felké­szülés után felolvasniuk) és szö­vegalkotásból (három megadott témából egyet kiválasztva, 20-25 perces felkészülés után három­perces szöveget kellett róla összeállítani a témával együtt megadott műfaj szabályai szerint). Az alapiskolások a szöveget váz­lat alapján, a középiskolások telje­sen szabadon adták elő. A szövegtolmácsoláshoz olyan szövegeket válasz­tottak az illetékesek, amelyeket értelmi hangsúlyozással kellett előadni, tehát mentesek voltak minden érzelmi-indulati töltéstől: alapos megértésük után megfelelő hangsúlyozással, hanglejtéssel és természetesen helyes kiejtéssel fel kellett őket olvasni a közönség előtt. Az alapiskolások egy Lórin- cze-írás (Miért kell jól ismerni anyanyelvűnket?) részletét kap­ták. Bár a szerző ebben arról szól: fontos, hogy beszédünk, írásunk ne csak az észnek szóljon, hanem hasson az érzelemre, szépérzékre is (a jó írók, a nyelv művészei példát mutatnak erre), de mindezt olyan szövegben közli az olvasó­val, amelynek felolvasásához pá­toszra semmi szükség nincs, el­lenkezőleg: a patetikus előadás­mód megmosolyogtatja a hallga­tót, rontja az írás hatását. A kö­zépiskolások meg egy hangsúlyo­zási problémát boncolgató nyelv­művelő cikket kaptak felolvasásra: Pásztor Emil Én ugyan szeretlek című írását. A cikkben a szerző arra mutat rá - szemléltető példák segítségével hogy Petőfinek ezeket a sorait: „Szeretsz, rózsa­szálam? / Én ugyan szeretlek, / Apád, anyád nálam / Jobban nem szerethet“ - általában rosz- szul hangsúlyozzák, mert nem emelik ki az ugyan szót, noha az hangsúlyos, ugyanis szófajára nézve határozószó, jelentése ez: nagyon (is), erősen, ugyancsak. Majd más példákat hoz fel - ame­lyekben szintén hangsúlyos az ugyan -, szembeállítva olyan pél­dákkal, amelyekben más szerepű lévén, nem kap hangsúlyt ez a szó. A szöveg jó vagy rossz előadása - a helyes vagy helyte­len kiejtés mellett - tehát úgyszól­ván azon múlt, megértette-e a ver­senyző a szerző mondanivalóját, vagy nem. A szövegalkotó verseny témái­nak megválasztásában arra töre­kedtek az illetékesek,'hogy e té­mák megfeleljenek a tanulók korá­nak; ne legyenek szokványosak (hogy előre elkészített részeket, „paneleket“ ne tudjanak beépíteni fogalmazásukba a versenyzők); legyen köztük társadalmi vonatko­zású is, de legalább egy olyan is, amelyben saját élményüket dol­gozhatják fel. Az alapiskolás ver­senyzők témái a következők vol­tak: 1. Én itthon nyaraltam... (Be­szélgetés barátommal); 2. Hogyan képzelem el egy szakkör munká­ját?; 3. Elfelejtettem elkészíteni a há­zi feladatomat (érzéseim, gondo­lataim a tanítási óra előtt). A kö­zépiskolások ezek közül választ­hattak: 1. Enyém, tied..., mienk (Felszólalás a közvagyon védel­méről a SZISZ-gyűlés vitájában); 2. A természet védelme: önma­gunk védelme (Fejtegetés); 3. Elismerést vártam - szemrehá­nyást kaptam... A versenyzők egyéni teljesítmé­nye nem volt kiegyensúlyozott: ke­vés olyan tanuló akadt, aki mind a szövegtolmácsolásban, mind a szövegalkotásban elfogadható eredményt ért el. Rendszerint aki jó volt a szövegmondásban, gyen­ge volt a szövegalkotásban, és fordítva. A két csoport produkció­ját összehasonlítva, azt állapíthat­tuk meg, hogy az alapiskolások kö­zött több jó szövegalkotó (fogal­mazó) volt, mint a középiskolások csoportjában. A középiskolások viszont valamennyivel gyakorlot­tabbak voltak a szövegtolmácso­lásban az alapiskolás versenyzők­nél, legalábbis azok, akik megér­tették a szöveg mondanivalóját. T ermészetesen szükség van arra is, hogy az egyes cso­portokon belül külön-külön is érté­keljük a két versenyszámot. Az alapiskolások néhány tanu­lójának szövegfelolvasása „isko­lás“ volt. A monoton, nem termé­szetes hanglejtést helyenként - a hangsúlyos vagy csak annak vélt helyeken - túlzott mondat­hangsúlyok törték meg. Mások ép­pen ellenkezőleg, a kelleténél több helyen hangsúlyoztak s tartottak szünetet, tehát túlzottan tagolták: törték a szöveget. Két versenyző pátosszal olvasott fel, noha - mint már említettük - ezzel csak rontot­ták az írás hatását. Három ver­senyző kiejtésén talán az elfogad­hatónál erősebb mértékben érez­hettük a palóc nyelvjárás hatását. A zárt és a nyílt e megkülönbözte­tését viszont örömmel fedezhettük fel több versenyzőnél, jóllehet en­nek hiányát sem tartjuk hibának. A középiskolások szövegtolmá­csolását általában jónak mondhat­nánk, ha nem akadt volna a tíz versenyző között három is, aki nem értette meg a szöveg monda­nivalóját. Noha ezek a versenyzők is arról próbálták a közönséget meggyőzni, hogy az idézett Petófi- sorokban az ugyan-1 kell hangsú­lyozni, a példaként felhozott mon­datokban maguk sem ezt a szót emelték ki. Itt is kísértett a pátosz veszélye: akadt, aki igyekezett legalább a négy Petófi-sort pá­tosszal felolvasni. Az alapiskolás versenyzőknek több mint fele dicséretesen oldotta meg szövegalkotási feladatát. A kiválasztott témáról szóltak, tö­mören, ötletesen, s egyiknél-má- siknál még a poén sem hiányzott. Mind a közönség, mind pedig a bí­ráló bizottság élvezettel hallgatta ezeket a produkciókat. Sajnos, akadtak olyan versenyzők is, akik eltértek a témától. Az egyik a szakkör munkájáról alkotott el­képzelése helyett a falujáról, an­nak történetéről, népszokásairól szólt terjengősen, a megszabott időt alaposan túllépve, vagyis nyil­ván egy régebbi fogalmazását próbálta - sikertelenül - „össze­házasítani“ a megadott témával. Egy másik versenyző meg két megadott témát kevert össze fo­galmazásában. A középiskolások szövegalko­tási készsége feltűnően gyengé­nek bizonyult. Nem akadt a fogal­mazások között egyetlen ki­emelkedő sem. Vagy szintén el­tértek a versenyzők a választott témától az ismertebbek felé, vagy pedig tartalmi szempontból sem­mitmondó, gyerekesen, pongyo­lán fogalmazott s akadozva elő­adott szövegekkel léptek fel. Azt hiszem, a közönség sem lepődött meg azon, hogy a bíráló bizottság a középiskolások csoportjában nem adott első díjat. B izonyára mindnyájunkban felvetődik a kérdés: mi az oka a nem kielégítő eredmény­nek? Mit kell tennünk, hogy tanu­lóink jobb felkészültséggel vegye­nek részt a versenyen? Azt hiszem, két okra minden különösebb vizsgálódás nélkül rá­mutathatunk. Az egyik: a miniszté­rium rendeletével ellentétben, nincs, illetve nem mindenütt van a versenynek tömegalapja. A má­sik: a felkészítés sok helyen csu­pán alkalomszerű, nem pedig az anyanyelvi oktató-nevelő munka szerves része. Tudomásunk szerint a verseny­zők kiválasztása nem mindenütt történik az osztály- és iskolaver­senyek alapján, hanem a jól sze­replő, jobb kiejtésűnek tartott ta­nulók közül választanak ki egye­seket a pedagógusok a felsőbb szintű (az alapiskolások közül a járási, a középiskolások közül egyenesen a kerületi) versenyek­re, s ezekkel alkalmi módon foglal­koznak. Az eredmények azt mu­tatják, hogy néha még a verseny mibenlétéről alkotott felfogás is hi­bás: a pedagógus és a tanuló egyaránt azt hiszi, hogy a szava­lok és prózamondók versenyének egy másik változatáról van szó. Arra már fentebb utaltunk, hogy a szép magyar beszéd versenyén nem kapnak érzelmi-indulati tölté­sű szöveget a tanulók, noha azt nem zárjuk ki: a verseny szövegal­kotási részében a választott témá­ról esetleg maguk alkossanak s adjanak elő ilyet. (Ószintén szól­va, örülnénk is az irodalmi jellegű s értékű szövegeknek.) Ahhoz azonban, hogy jól tolmácsolják a kapott s jól alkossák meg az ott összeállítandó szöveget, nem elég az egyéni kiválasztás és az alkalomszerű felkészítés. A kiej­téssel, a hangsúlyozás, hanglejtés és szünettartás kérdéseivel egy­részt a tantervi anyaggal össze­függésben, másrészt a tanuló szó­beli megnyilatkozásainak figye­lemmel kísérése, alakítgatása út­ján állandóan foglalkozni kell. (A tapasztalat szerint ez eléggé elha­nyagolt területe az anyanyelvi ok- tatásnak-nevelésnek.) A fogalma­zás tanításának sem szabad csu­pán az írásbeli tanításra korláto­zódnia. Az osztály- és az iskola­verseny meg kitűnő lehetőség ar­ra, hogy a tanulókat - egészséges versenyszellemüket kiaknázva - mozgósítsuk is szövegtolmácso­lási és -fogalmazási készségük fejlesztésére, s ezáltal - tömeg­alapot teremtve neki - reálisabbá tegyük a legjobbak kiválasztását. Az a magyar szakos pedagógus, aki ezt a lehetőséget elmulasztja, munkája eredményének jelentős részéről mond le - talán kénye­lemből vagy más okból. Ugyanis itt a szervezéssel és a felkészítéssel járó többletmunka sokszorosan megtérül, s ennek a pedagógus, az iskola, de mindenekelőtt a ta­nuló feltétlenül hasznát látja. S ok az „akció“ iskoláinkban - halljuk gyakran a mente­getőzést. Lehet, hogy sok. De minden másra jut idő, csak a tanu­lók anyanyelvi nevelését szolgáló és biztos eredményt ígérő rendez­vényre ne jutna? JAKAB ISTVÁN Čapek - filmen Jevgenyij Ginzburg, a fiatal moszk­vai rendező szórakoztató tv-müsorai révén vált ismertté. Most új szerepkör­ben mutatkozik be. Karéi Čapek A Makropulosz-ügy című színdarabja nyomán a Moszfilm stúdiójában szí­nes, szélesvásznú sztereofilmet forgat, Az örökkévalóság receptje címmel. A filmben neves, közkedvelt színészek játszanak. A főszerepet Ludmilla Gur- csenko, a népszerű színésznő alakítja.- UJ FILMEK ­Negyedik dimenzió (szlovák) Dušan Trančik sorrendben im­már ötödik játékfilmjében is hű maradt önmagához, hiszen ezúttal is mai történetet rendezett. Mosta­ni művészi munkájához kiváló mű­vet választott, hiszen a szlovák irodalomba új hangot és szemléle­tet hozó Jozef Puškáš hasonló című regénye négy évvel ezelőtt Jašík-díjat kapott. A történet főhőse egy fiatal pe­A rendezőnek nem volt könnyű dolga filmre vinni Puškáš intellek­tuális, epizódfüzérekből álló, az olvasó asszociáló képességére is építő prózáját. Mint a regényadap­tációknál általában, most is az vc;t az érzésem, hogy az irodalmi alapanyag sokrétűbb, mélyebb, tartalmasabb. Ennek ellenére a film - bizonyos vontatottsága ellenére - sem mondható rossz­nak. Sikerült plasztikusan kibonta­dagógus, aki tipikusan mai és részben sajátosan értelmiségi problémákkal találja magát szem­be. Olyan dilemmákra kell megol­dást találnia, amelyek ismerősök: vajon a szép eszmékből, életcé­lokból mi valósítható meg a való­ságban, a szürke hétköznapok­ban; meddig tart az értelmes kompromisszum, és hol kezdődik a megalkuvás, s hogy harcoljon a fiatal pedagógus fennkölt elve­kért, amikor családjának lakása sincs, s környezetében is jórészt az anyagi szemlélet, a pénz sze­repe a meghatározó. nia a fiatal pedagógus jellemét, s viszonylag találó környezetrajzot is kapunk. Talán a rendező eléri azt a célját is, hogy elgondolkod­tassa a nézőt az örök kérdésekről: az élet értelméről, a megfelelő értékrendszer megválasztásának fontosságáról, az anyagi és a szellemi értékek szerepéről, az értelmes élet céljairól és kritériu­mairól - itt és most. Elsősorban e gondolatok miatt érdemes meg­nézni ezt a filmet, s utána talán elolvasni a könyvet is, amely egyébként magyar fordításban is megjelent.' -y-f­Nyugaton a helyzet változatlan (angol) Erich Maria Remarque német író Nyugaton a helyzet változatlan című, 1929-ben írt regényéből 1980-ban angol filmesek készítet­tek több mint százhúsz perces filmet. Delbert Mann rendező megpróbálta visszaadni a regény­író teremtette lélektani feszült­séget, amely a propagandisztikus szózatoktól elhódított német fiata­lok pusztulása okoz. Egy nemze­dék az első világháború poklaiban - lehetne a film alcíme. Nagyapá­ink nemzedéke, akik ugyan nem a nyugati frontokon véreztek, ha­nem Galíciában, Doberdonál vagy Isonzónál, ugyanezeket a kínokat, gyötrelmeket élte át. Sem a re­génynek, sem a filmnek nem ez ad mai értelmet; ahogyan Remarque- nak is, úgy az angol filmeseknek sem csupán az I. világháború, mint katasztrófa megmutatása volt a célja. A mindennapok, a kisem­ber gyötrelmei, az értelem és az érzelem poklai, az értelmetlen öl­döklés a filmen ennél örökérvé- nyűbb erkölcsi üzenetet közvetít felénk. Kár, hogy a csatajelenetek, a test test elleni küzdelmek, a se­besülések és a haldoklások vissza­fogott képsoraival együtt visszafo­gottak lettek a regényben erőteljes belső tragikumot, erkölcsi össze­omlást is lelki sérülést ábrázoló kockák is. A népeket, nemzeteket vágóhídra hajtó uralkodó osztályt ebben a filmben csupán valamifaj­ta katonai külsőségekben és az egyénekben megnyilvánuló erő­szak képviseli. Bár Remarque ké­sőbbi háborúellenes regényeiben hajlott a moralizálásra, s a törté­nelmi törvényszerűségeket az írói szórakoztatás köntösébe öltöztet­te, ebben az alkotásban még a közvetlen élmények hatására dokumentumok hitelességével áb­rázolta a vérontást, az ártatlan emberek millióinak történelmi és belső kálváriáját. A filmből azon­ban mintha mindez kiveszett vol­na. A főhőst, Paul Báumert alakító Richard Thomas is csak egy szép­re vágyó, a legnagyobb fertőben is tisztaságot kereső hőst formált meg. Ez a film a mai Angliában készült, s ez bizonyos értelemben meghatározza azt, miért csupán moralizál, a meggyőzés helyett miért a megrendítést választja. Van azonban a filmnek egy hát- borzongató felismeréshez segítő jelenete. A sebesüléséből lábado­zó Paul szülővárosába érkezve kisvendéglőkben kvaterkázó öreg­urak közé kerül, akik sörös kor­sókat tologatva „élik" a maguk háborúját, alakítják ki a frontokat. Ez a nyugalmas, hamis illúziókkal teli hátország a történelmi múlté. A mai háborúellenességhez ép­pen ezért kevés az erkölcsbe ve­tett hit, a tisztaság utáni vágy; tudatosság, eszmei meggyőződés kell, amihez a legmélyebb humá­numnak kell párosulnia. Az atom­háborúban nincsenek frontok, nincs hátország, csak pusztu­lás. (d-n) Az angol film egyik megrendítő jelenete DJ SZŐ 4 1984. V. 15. A szlovák film egyik kockája

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom