Új Szó, 1984. május (37. évfolyam, 103-127. szám)
1984-05-31 / 127. szám, csütörtök
Milyen volt? „Hölgyválasz az életünk“ Látogatóban a hatvanéves Ladislav Chudíknál I. KISSZÍNPADOK AZ IDEI JÓKAI-NAPOKON Ünnepi külsőt öltve, a műsorokat hirdető tablókkal, plakátokkal köszöntötte a vendégeket Jókai szülővárosa és - talán ez a legfontosabb - megtelt nézőtér is. Nemcsak a hétfő esti megnyitón, hanem a következő estéken sem maradtak üres széksorok. S ha ehhez hozzávesszük, hogy a délutáni műsorokon is viszonylag sokan voltak, akkor úgy vélem jogos a rendezők dicsérete, közönség- szervező, propagációs munkájuk jelesnek minősíthető. Volt fesztiválhangulat, voltak kiváló keretműsorok, az idén valóban senki sem unatkozott, sőt a bőség zavarával küzdött, hiszen fizikai teljesítménynek sem akármilyen naponta átlag három versenyelőadáson, délután szabadtéri műsoron, éjszakai klubprogramon, hangversenyeken, képzőművészeti kiállításokon, délelőtt pedig szakmai értékeléseken, szemináriumokon részt venni. Ami a műsorok számát illeti, úgy vélem a jelenlegi a maximum, ennél több már nem fér bele az egy hétbe. A mostaninál jobbak viszont mindenképpen, s ez egyértelműen a tizenöt versenyműsorra vonatkozik, nagyon kevés kivétellel. Értékelő írásom első részében kisszínpadjaink előadásaival szeretnék foglalkozni, de zavarban vagyok - s úgy vélem, nemcsak egyedül. A versenykiírások, a műfaji besorolások, s főleg a látott műsorok nem tették világossá: melyik a kisszínpad és melyik a színjátszócsoport. Kisszínpadjaink ugyanis évek óta túlléptek az oratórikus formák, a versszínpad adta kereteken, s a pódiumjáték eszközeivel a színjátszás felé közelítettek. Igazolva azt, hogy a kisszínpadi formák is egyértelműen a színjátszáshoz tartoznak. Amatőr mozgalmunk eljutott odáig, ami sok helyütt már természetes: előadásaikkal igazolják a színjátszás egységét és sokszínűségét, s azt, hogy jelenleg a merev műfaji besorolás csak mesterséges lehet és eléggé logikátlan kompromisszumok árán születhet meg csupán. Komáromban (Komárno) a zsűrit kötötte a versenykiírás, maradt hát az egyetlen kézenfekvő megoldás: a szerkesztett műsorokat a kis- színpadok kategóriájába sorolták, a dramatizációkat, a drámai művek előadását színjátszásnak minősítették. Ennek is volt gyenge pontja: az ipolyságiak (Šahy) előadása, hiszen ők Arany János művét dramatizálták, mégis a kisszínpadok közé sorolták őket. Nincs szándékomban fölöslegesen ok- vetetlenkedni, e példával csupán szeretném fölhívni a Népművelési Intézet és a CSEMADOK KB illetékeseinek a figyelmét, hogy a versenykiírásban változtatásokra van szükség, méghozzá olyanokra, amely a valós helyzetből indul ki, és amatőr színjátszásunk érdekeit, jövőjét szolgálja. S ezek után próbáljunk meg válaszolni a címben föltett kérdésre. A kisszínpadok előadásainak színvonala műfajilag változatos volt, színvonalában azonban túlságosan hullámzó, sommázhatjuk röviden a látottakat. Egyértelműen két csoportot dicsérhetünk a hétből: a kassai (Košice) Pinceszínpadot és a hroboňovói Csiribiri Társulatot, mindkettőt más-más okból. A kassaiaknál elsősorban az tetszett, hogy a kabaré nemes hagyományait elevenítették föl. Havasi Péter rendező - aki ezúttal az összeállítás szerzőjeként is jegyezte nevét - a szereplőkkel együtt nemcsak szórakoztatni akart, hanem együttgondolkodásra is ösztönözte a nézőt. Vidám, irónikus hangvételben szóltak korántsem könnyed témáról: életünkről, hazai magyar valóságunk fonákságairól. Szókimondó, elkötelezett műsoruk nagy tetszést aratott; megérdemelten, tehetjük hozzá, habár a műsor színpadi megjelenítésében itt-ott kissé borzas volt, hiányoztak az aprólékosan kidolgozott színpadi etűdök, amelyek még plasztikusabbá tehették volna a mondanivalót. Ami a kassaiaknál hiányzott, az szinte mindvégig megvolt a másik említett együttes előadásában. Náluk elsősorban az tetszett, hogy ötletesen építették föl az egyes jeleneteket, szellemes megoldással tették színessé és pergővé az ismert Mátyás király-meséket. Erre a csoportra azért is érdemes fölfigyelni, mert más-más helyre járnak ugyan középiskolába, de két dolog összetartja őket: egy faluban laknak, s mindannyian szeretik a színházat, s az alapiskola elvégzése után sem hagyták abba, hanem Szikhart Zsuzsa és Lengyel Zsuzsa vezetésével folytatják, méghozzá nagyon jó szinten. Példamutató volt a műsorválasztásuk is: arra vállalkoztak, amire jelenleg képesek. Ezek a miniatűrök alkalmasak arra, hogy rendező, szereplő felmérje az erejét és kamatoztassa ötleteit, elképzeléseit. Nem hibátlan, de kultivált előadást láttunk, az izsai Jókai Kis- színpadtól, akik Oriana Fallacci Levél egy meg nem született gyermekhez című művéből készült színpadi adaptációt adták elő, T Kurucz Jánosné rendezésében. Nem tudták ugyan kellő mélységekben ábrázolni egy nő vívódásait, dilemmáit, a sorsát nagy mértékben meghatározó körülményeket, de így is szép színházi pillanatokkal, őszinte, életigenlő vallomással ajándékozták meg a nézőket. Kiss Mihály neve már fogalom hazai amatőr színjátszásunkban. Tehetsége ezúttal is felcsillant a La Fontaine meséinek dramati- zációjában, de egészben véve igazat kell adnom az előadást értékelő zsűritagnak, aki az ismert mondást megváltoztatva azt mondta a komáromi Petőfi Színpad előadásáról, hogy a több, ezúttal több lett volna. A vizuálisan szép, biztos kézzel színpadra állított előadásból az a gondolatiság hiányzott, amely a színjátszást megkülönbözteti a szövegmondástól. Vas Ottó a „megfiatalított“ együttessel ^ mutatkozott be, s nagy feladatra vállalkozott: Az elveszett alkotmányt dramatizálta. Jó érzékkel vette észre az időszerű konfliktusokat, gondolatokat, ám a lényegre szorítkozó szöveg érzésem szerint továbbra is epikus maradt, s ez károsan befolyásolta az előadást, amelynek azonban még így is voltak élményt nyújtó percei is. Ismerve Vas Ottó felkészültségét, biztosra veszem, hogy az ipolysági József Attila Színpad a következő években is méltó lesz hírnevéhez. A szövegkönyv gyengéi, tisztázatlanságai okoztak megoldhatatlan gondot a CSEMADOK komáromi helyi szervezete kisszínpadának és tavaly nagy sikert aratott rendezőjének, Szalai Miklósnak is, aki érzésem szerint túl sokat igyekezett markolni, sok mindenről akart vallani, s ez bonyolulttá, olykor zavarossá tette az előadást. Voltak viszont ennek a produkciónak olyan erős pillanatai, jelenetei, amelyek * a rendező tehetségét csillantották fel. A kolárovói kis- színpadot elsősorban az elkötelezett műsorválasztás miatt lehet dicsérni, a hagyományos oratórikus formákhoz ragaszkodó rendezést már kevésbé. A rendezéssel kapcsolatban a színjátszócsoportokkal is voltak gondjaink, de erről majd legközelebb. SZILVÁSSY JÓZSEF Feszülten topogunk a liftben. Ö a gombot nyomkodja, én az ajtókat csukom-nyitom. Semmi. Állunk és tört mondatokban társal- gunk. Fáradt, figyelmeztet mély, érzéstelen hangon Biztos azért, mert reggeltől estig elfoglalja magát, mondom. Igen, bólint egykedvűen, aztán megint nyomkodni kezdi a fekete gombot. De a lift csak áll, mint egy csökönyös szamár. Jobb lesz, ha kiszállunk, tanácsolom, de egyikünk sem mozdul. Én már dühös vagyok, neki a szeme sem rebben. Megrúgom a belső ajtót - a lift elindul velünk.- Maga szereti a születésnapi beszélgetéseket? - néz rám furcsa szemmel az öltözőjében.- Miért, ön nem?- Most mit mondjak?- Az igazat. „Sosem akartam visszapergetni az éveket“ (Jozef Vavro felvétele)- Akkor most el fogom keseríteni: elegem van az ünnepi kérdezz- felelekből.- Sebaj, felejtsük el, hogy hatvanéves és beszélgessünk csak úgy könnyedén, szertelenül. Sőt, ha akarja: játékosan. Játsszuk azt, hogy bekopogtatott önmagához. Hogy interjút készít Ladislav Chu- díkkal. Tényleg, játszott már valaha újságírót?- Igen, egyszer. Ügyes, talpraesett, jópofa ember volt.- Akkor most bújjon az ö bőrébe.- És saját magamnak tegyek fel kérdéseket?- Igen.- Azt hiszi, menni fog?- Majd meglátjuk.- De mi legyen az első kérdés? Nem akarom Ádámtól kezdeni, mert az mindkettőnknek unalmas MÁTÓL: nyári filmszemle Egy híján húsz játékfilm vár bemutatásra a nyári filmszemlén, mely ma este kezdődik Martinban, a város fennállásának 700. évfordulója alkalmából. Témák és gyártó országok szerint is nagy választékot kínál a szemle műsora, szerényebbet műfajok szerint, hiszen a június végéig tartó rendezvényen jobbára könnyed, nyári szórakozásnak szánt mozidarabokat mutatnak be. A humor, kaland, romantika, izgalom és látvány kedvelőinek kedvez tehát a szemle műsora, kevésbé azoknak, akik egy filmtől ennél többet is várnak. Már ezért is érdemel megkülönböztetett figyelmet Martin Hollý legújabb munkája, A holtak tanítják az élőket, mely egy sebészorvos és egy autószerelő történetében, az orvos-beteg kapcsolatban olyan kérdéseket vizsgál, mint a tisztesség, az orvosi etika és titoktartás, a hálapénz. Vladimír Páral műveit ismerve fokozott érdeklődésre jogosít fel bennünket a Katapult is, mely az író azonos című regénye alapján készült, Járomit Jireš rendezésében. Az alkotók groteszk komédiájukban a felelősségérzet hiányát veszik célba, s olyan embereket ábrázolnak, akik csak önmagukkal, önös érdekeikkel törődnek. Tudván, hogy a vegyészmérnök-író éles szemű megfigyelő, bízvást remélhetjük, hogy művének filmváltozata éppoly tartalmas és hatásos lesz, mint maga az irodalmi alapanyag. Három obsitos címmel Jan Werich varázslatos meséjét alkalmazta filmre Oldŕich Lipský, az ismert cseh vígjátékrendezö. Az alkotás - mely Josef Somr, Július Satinský, Rudolf Hrušinský, Milan Lasica és Zdenék Svérák közreműködésével készült - a páratlan humorú és fantáziájú Werich csodálatos történetét a népmesék lenyűgöző egyszerűségével, a népi mesélők széles elbeszélő kedvével mutatja be. Felderítők közé vezet el bennünket Viktor Georgijev, a Veszélyes játszma című filmjében. A történet a második világháború idején, 1943-ban játszódik: a fasiszták elhatározzák, hogy tömegpusztító vegyi fegyvereket vetnek be a Szovjetunió ellen. A szovjet kormány, hogy megelőzze a tömegmészárlást, felderítők csoportját bízza meg azzal, hogy szerezze meg a pusztító fegyverek gyártásának dokumentációját. Regényadaptáció az Ivanhoe; Walter Scott- nak, a történeti regény megalapítójának azonos című művét Szergej Taraszov vitte filmre. A bátor Ivanhoe romantikus, kalandos történetét, az igazság, a becsület és a szegények védelmében vívott harcát, a 12. század letűnt világát az alkotó a maga érdekességében és eredetiségében bontakoztatja ki előttünk. Bűnügyi kalandfilm a Csak semmi pánik, a tavaly bemutatott Pogány madonna műfaji folytatása. A vitorlázó magyar detektív, Csöpi újabb kalandjai újabb fordulatokkal kecsegtetnek: a cselekmény a második világháború végén a Balatonba rejtett kincs körül bonyolódik; bunyó és nevetés, ügyes nyomozók és kétbalkezes rendőrségi szakemberek, Nyugat-Európából érkezett bűnözők és hazai kis szélhámosok, szép nők és még szebb gyermekek... Izgalom, feszültség, ötletek jellemzik Szőnyi G. Sándor filmjét; a főbb szerepekben a magyar Piedone, azaz Bujtor István, Kern András és Bodrogi Gyula. Világsztárok - Dustin Hoffman és Jessica Lange-közreműködésével készült Sydney Pollack filmje, az Aranyoskám (Tootsie), melynek világsikeréről már csehszlovákiai bemutatója előtt értesülhettünk. Az Oscar-díjas amerikai komédia Billy Wilder Van, aki forrón szereti című vérbő vígjátékára emlékeztet. Az Aranyoskám hőse is egy tehetséges, de sikertelen színész, aki esélytelenül pályázik kisebb epizódszerepekre is, míg végső elkeseredésében egy népszerű tévésorozat női szereplőjeként jelenik meg a képernyőn, s estéről estére sikert aratva a sorozat csillaga és a tévé ünnepelt sztárja lesz. Nem kevésbé ismert komikus, az olasz Alberto Sordiés népszerű honfitársnője, Monica Vitti a főszereplője a Tudom, hogy tudod, hogy tudom című olasz vígjátéknak, melyben Alberto Sordi rendezőként is bemutatkozik. David Hemmings angol színész új-zélandi produkcióban rendezte az Arany a tó fenekén című kalandfilmet. Központi alakja egy vadbefogó, aki egy 1944-ben lezuhant, aranyat, kitüntetéseket és italt szállító repülőgép roncsaira bukkan csaknem harminc évvel a katasztrófa után. Mire azonban társával expedíciót szervez az aranyrudak kiemelésére, már késő. Banditák veszik őket üldözőbe. Földön, vízen, levegőben folyik a küzdelem; kié legyen a milliókat érő zsákmány. Nemzedékek nőttek fel Kari May érdekes olvasmányain, izgultak igaz és bátor hősei küzdelmein, Old Shatterhand és a többiek, elsősorban a világirodalom legnépszerűbb indiánja, Wín- netou kalandjain. Egyik legsikerültebb regényének, Az Ezüst-tó kincsének húsz évvel ezelőtt készült filmváltozatát láthatják most felújításban a serdülő fiatalok, s a nyu- gatnémet-jugoszláv közös vállalkozásban (Harald Reinl rendezésében, Pierre Brice és Lex Barker főszereplésével) forgatott film kalandos-varázslatos világán most éppúgy ábrándozhatnak, mint hajdan szüleik. (tölgyessy) lenne, a megszokott kérdésektől pedig hideglelést kapok. Valami szívet-lelket felrázó kíváncsisággal tudnám csak kiprovokálni magamat. Segítsen! Maga mivel kezdené?- Mondjuk azzal, hogy van- nak-e még hét lakatra zárt titkai?- Nincsenek. Vagy várjon csak... Ha beszélgetek valakivel, majdnem mindig az az érzésem, hogy mindent kiadtam magamból, hogy semmit sem hallgattam el. Aztán amikor magamra maradok, olyan dolgok jutnak az eszembe, amelyekkel még soha senkinek sem álltam elő.- Itt a lehetőség...- Jó. De előbb visszaadom a labdát - ha kérdez, könnyít a helyzetemen.- Tehát vége a játéknak?- Miért lenne vége? Vegye úgy, hogy most kezdődik.- örült, amikor tegnap este felhívtam és arra kértem, találkozzunk, mert írnom kell önről?- Én még egyetlen beszélgetést sem mondtam le eddig, még soha senkit sem küldtem el a pokolba, pedig néha szívesen megtettem volna. A kritikusokért nem rajongok, mert azok csak növelik a távolságot színész és néző között, de a jó riportereket kedvelem. Még akkor is, ha lerántják rólam a vizes lepedőt.- örömmel hallgatom, amit mond. Elárulja azt is, hány évesnek érezte magát vasárnap hatvanadik születésnapján?- Hát nem hatvannak, az biztos. *- Tehát kevesebbnek?- Jóval kevesebbnek.- Ezek szerint nem bánná, ha most lehetne harminc-, negyvenvagy ötvenéves?- Azt nem mondtam. Én sosem akartam visszapergetni az éveket. Apám is ilyen volt: két lábbal állt a földön, józanul gondolkozott és sosem kergetett hiú ábrándokat. Ô tanította meg velem, hogy sosem kell rágódni azon, hány évesek vagyunk, mert a lélek, az észjárás, a kondíció a fontos. Én sem kívánok mást magamnak, minthogy holnap is legalább olyan jó formában legyek mint ma. Csodákat pedig végképp nem várok.- Most mire gondol? Az életre?- Az még hozhat csodákat. Tudja, az futott át az agyamon, hogy ismerve a szervezetemet: semmi jóra sem számíthatok. Bele kell nyugodnom, hogy a betegségeim a jövőben sem hagynak el. Hogy egyre gyakrabban kopogtatnak majd az ajtómon.- Ezért nem szeretne hát még egyszer harmincéves lenni?- Értse meg: én nem akarok mást, mint ami van. Nem akarom áltatni magam. Nekem nincsenek illúzióim.- Álmodozni sem szokott?- Nekem az álmaim is elérhető tervek, megvalósítható elképzelések voltak mindig.- Színészi vágyai sem voltak?- Minek lettek volna? A színésznek az a dolga, hogy készenlétben várja, kitől, milyen szerepet kap. Hölgyválasz az életünk ... Ha felkérnek, megyünk, ha nem...- ... felajánlkoznak.- Már aki! Én még egyszer sem hívtam fel magamra a figyelmet. Könyörögni pedig nem tudok. Harcolni is csak akkor, ha már a kezemben a lehetőség. Előbb soha! Talán éppen ezért ajándékozott meg az élet olyan szerepekkel, mint Sova doktor és Komenský, de boldogít a legújabb is: Shakespeare IV. Henrikje.- Ezt értsem úgy, hogy elégedett?- Ne! Ezt ne úgy értse! Mert amíg csak élek, én mindig elégedetlen leszek. Nálam ez alaptulajdonság.- Ezzel akár be is fejezhetjük.- Jó, de ne ez legyen az utolsó mondatom. írja meg azt is, hogy most színpadra megyek, próbát tartunk és én alig tudok valamit a szövegemből. Hogy olyan kicsavart vagyok, hogy még olvasni sem fogok tudni. Ez van, ez az igazság. SZABÓ G. LÁSZLÓ ÚJ SZÚ 1984. V. 31.
