Új Szó, 1984. március (37. évfolyam, 52-78. szám)
1984-03-20 / 68. szám, kedd
A humánum természetessége Jozef Kroner hatvanéves Rendhagyó módon kell kezdenem. Jozef Kroner nemzeti művésznek két esztendeje jelent meg a Különös testamentum (Neobyčajný testament) című, önéletrajzi ihletésű novellákat, tárcákat közreadó kötete. Ebben olvasható egy történet, amely az akkor nyiladozó értelmű gyermekben megszületett színház utáni vágyról szól, s a befejezés tanulságát a népszerű és elismert színész így mondja el: „A színház egy életre elbűvölt. Az illúziókat, az élet kegyetlenségeitől való menekülést és a gyönyörű találkozásokat jelentette számomra. Úgy éreztem benne magam, mint a fényhozó. Soha nem felejtem el azokat a pillanatokat, amikor a színpad és a nézőtér között létrejött érintkezési pontot meg- éreztem. Tudtam, ember találkozik emberrel. A sorsnak köszönhetem ezt a gyönyörű találkozást, a kegyet, amely osztályrészül jutott. Mi egyebet kívánhat az ember?“ A pálya műkedvelői szakasza az általa hőnsze- retett szülőföldjén, Kysucában kezdődött. Szegény családban nőtt fel, amelyben a megélhetés olykor a grófi uradalom birtokosától és intézőjének jóindulatától függött. A munka utáni elvándorlás, a tengerentúli boldogulás reménye apasztotta itt is a nyomorgó családok férfitagjainak a számát. Ez a szociális indíttatás, ez a közvetlenül tapasztalt helyzet, s nem kevésbé a változás, a változtatás lehetősége viszi előre színészi pályáján. Mind a mai napig emlegetik Jozef Kroner alakítását, melyet Po- gogyin A puskás ember című drámájának Lenin szerepében nyújtott. Meggyőző emberségét, játékának mélységét idézik fel leginkább. 1951 -ben a martini Hadsereg Színházban (ma: Szlovák Nemzeti Felkelés Színház) játszotta ezt a szerepet. Majd szerepek egész sora következett. Ennek a színháznak 1948 óta volt tagja. Itt lett országosan ismert színész. Első filmszerepeiben is az ott töltött évadok alatt tűnt fel. 1956-tól a Szlovák Nemzeti Színház tagjaként több száz színpadi szerepben nyújtott kiemelkedő teljesítményt. Volt Vilhelm Folddal (Ibsen: John Gabriel Borkman), Zelenák (Hollý: Gelo Sebechlebský), Mátyás (Jordan Radics- kov: Repülési kísérlet), Orgon (Moliére: Tartuffe). Legutóbb a Mrštík-fivérek Marisa című darabjának Kocsmárosát játszotta. A több mint ötven filmszerep közül emlékezetes marad a Töretlen föld, a Falu a hegyek között és az Ezeréves méh című filmekben látott játéka. Filmszínészként a Magyarországon forgatott filmjei közül elsősorban a Makk Károly filmjeiben nyújtott alakításai érdemelnek említést. Kroner színészi játékának poétikája, a kifejező eszközök természetessége, a gesztusok mértéktartása az, ami ezeket az alakításokat jellemzi. Déry Tibor novellájából készült a Téglafal mögött című tévéfilm, amelyben egy munkásházaspár sorsa tragikusra fordulásának okait elemzi Makk Károly. Jozef Kroner Törócsik Mari partnereként olyan intim színészi pillanatokkal ajándékoz meg bennünket, amelyben ott sűrűsödik a színész teljes krédója. A hétköznapok kisemberének figurája, a társadalmi tragédiák tükrözteté- “se az ilyen léptékű sorsban csak a Kroneréhoz hasonló színészi ih- letettséggel értietó el. Ez a fajta intim, kamaraszínészi képességeket kívánó Makk Károly-i hangütés - a Vendéglátás című tévéfilm főszerepében is bizonyítja - megfelel színészi kvalitásainak. Partnere ebben ismét Törőcsik, akivel újból egy olyan munkásházaspárt formál meg, amilyenhez hasonló Prága, Bratislava vagy éppen Budapest munkáskerületeiben több száz is akad. Leginkább a belülről munkáló tartás, á becsület őszinte megnyilvánulásai jellemzik. Makk Károly rendező legutóbbi nagyjátékfilmjében is talált szerepet Kro- nernek. Az Egymásra nézve Fő- szerkesztője ismét egy olyan állomás volt színészi pályáján, amelyben kiléphetett az idehaza már- már rendezői automatizmusból ráosztott szerepek kívánta játékstílusból. Úgy intellektuális, hogy nem affektál, úgy gerinces, hogy nem tűnik hamis pátoszúnak, úgy köt kompromisszumot, hogy önmaga arcát megőrizhesse. Jozef Kroner emberi és művészi sokoldalúságát az a bölcsesség motiválja, amelynek az évek folyamán birtokosa lett. Népi ihletésű humora, amely a szerepek kínálta alkalmak egész sorában érvényesülhetett, játékának takarékos gesztusrendszere, a megjelenített figurák hús-vér volta, ami egyben emberi esendőségük lehetőségét is jelentette, avatta őt az egyik legismertebb, legközkedveltebb szlovák színésszé. Népszerűségét az a fajta izgalom jelzi leginkább, amely az egy-egy hosszabb kihagyás után színpadra lépő Jozef Kronert a nézőtéren fogadja. Ez mindig a szeretet, a* tisztelet szülte izgalom. A többszörösen kitüntetett művész ma ünnepli hatvanadik születésnapját. DUSZA ISTVÁN „A tények beszédesek...“ A dokumentumfilmek, a játékfilmekhez képest, másodrendű alkotások a nézők tudatában, mutatja a tapasztalat. A mozik főmű- sorai elé „becsempészett“ rövidfilmeket türelmetlenül, már a „nagy filmre“ várva tekintjük meg. De még mintha filmrendezőink pályáján is csupán szükséges rossz, amolyan ugródeszka lenne a dokumentumfilm. Ivó Toman azon kevesek egyike, akik kitartottak a rövidfilmek mellett.- A filmet közvetlen környezetem kedveltette meg velem. Anyám bemondó volt, második férje filmrendező; otthonunkban nyüzsögtek a filmes barátok. És egyszer felkértek, hogy legyek Boňvoj Zeman segédrendezője. Vállaltam.- ön most hatvanéves. Harmincéves korára már több állami díjjal tüntették ki. Mivel magyarázza a gyors sikert?- Ezt valahogy maga a kor hozta. Annak idején olyan lelkesedés fűtött bennünket, amit a mai fiatalok talán el sem tudnak képzelni. A háború vége, az új életbe vetett hit óriási munkakedvet, energiát szabadított fel a tömegekben. S a téma? A témák ezreiből válogathattunk. Mert a háború után minden éles napfénybe került, minden új, minden aktuális volt. A szocialista távlat, majd a szocialista építómunka, mindent ünneplőbe vont. Első filmjeim, a Tavaszi munkák, majd a Seregszemle sikerét aktualitásuk és ez a lelkesedés eredményezte. A filmművészetben - az irodalomhoz hasonlóan - a rövidebb műfajok reagáltak a legrugalmasabban az eseményekre. Sokan indultunk ezen az úton, a rendezők közül például Karéi Kachyňa és František Vláčil; valamennyien a Katonai Filmstúdióból kerültünk ki.- ön azonban végig kitartott a dokumentumfilmeknél. Miért?-Szeretem a történelmet és tisztelem a tényeket. A tények makacs dolgok és beszédesek - ha vallatóra tudjuk őket fogni. Tudat- formáló erejük óriási, s ezt sokszor talán nem eléggé vesszük figyelembe. Manapság gyakran hajlamosak vagyunk történelmi sémákban gondolkodni, de még a jó értelemben vett séma mélységét, súlyát is csak az apró tények ismeretében érezhetjük át igazán. Vegyünk egy példát: a Rajnai erőd című filmemet, amely a fasiszta fogolytáborban fogva tartott szövetséges katonatisztek lázadásáról, éhségsztrájkjáról szól. Ezek a tisztek megfogadják, hogyafasiz- mus szörnyűségeit, a tanulságokat soha nem felejtik el. A film egy, néhány évvel későbbi jelenettel végződik. Ezek a tisztek a NATO- ban jobbjukat nyújtják az NSZK képviselőinek. A film a hatvanas években egy „kár ezt már feszegetni“ kicsengésű kritika miatt lekerült a mozik műsorából. Aktualitását, azt hiszem, nem kell különösebben hangsúlyoznom.-A Rajnai erőd, noha megtörtént eseményekre épít, játékfilm. A hatvanas évektől a dokumentumfilmek mellett gyakran tollhoz nyúl. Filmvígjátékainak, bűnügyi filmjeinek forgatókönyvét nagy-, részt egyedül írja, saját ötlete nyomán.- Filozófia-esztétika szakot végeztem, s annak idején az írás gondolata foglalkoztatott. Ez irányú ambícióimat aztán a filmezés kissé háttérbe szorította. A kettőt összekötni képtelen voltam. Mert hiába a díjak - erre mintegy tíz évvel később jöttem rá -, nagyon keveset tudtam meg a filmről. Aztán idővel, ahogy gyűltek a tapasztalatok, neki bátorodtam az írásnak is.- Min dolgozik jelenleg?- Éppen most tértem haza Bulgáriából, ahol Stevenson A roncs című művéből készítettünk kalandfilmet. Aztán a Szlovák Nemzeti Felkelés évfordulójára forgatok egy filmet a duklai harcokról. A film az eseményeket egy, a harc hátteréről úgyszólván semmit sem tudó katona szemszögéből láttatja. Ugyanakkor mintegy magyarázatként peregnek a történelmi dokumentumok. A filmben fontos szerepet kap az a lovashadosztály, amely néhány nappal az események kibontakozása előtt betört az ellenséges német csapatok vonalába, s katonái szinte mind egy szálig ott vesztek. A film hatvan nap eseményeit mutatja be. Egyik legfőbb célom annak a téves nézetnek a megcáfolása érvekkel, miszerint a végüket járó német csapatokat már szinte „gyerekjáték“ volt meghátrálásra kényszeríteni. GÁLJENÓ- UJ FILMEKTRIPTICHON (szovjet) Érdekes, hogy a Szovjetunió köztársaságainak stúdióiban készült filmek rendezői más szovjet filmekkel mennyire összetéveszthetetlenül fejezik ki a maguk népének, nemzetiségeinek szokásait, életét, tárdadalmi gondjait és vágyait. Játszódjon bár a történet napjainkban, a témafeldolgozás módja is őrzi az adott nemzet kultúráját, hagyományait. Ezek a sajátosságok kirajzolódnak Ali Hamrajev szovjet-üzbég rendező munkájában, a Triptichon-ban is. E filmdráma három asszony sorsát mutatja be, egy idős falusi tanító visszaemlékezései révén. Az új arculatú nőt a fiatal Sza- nobar testesíti meg; bár divatosan öltözködő, független, vezető tisztséget betöltő nő, magánéletében ennek ellenére még nem képes megszabadulni a múlt örökségétől, érzéseit még nem meri nyíltan vállalni és kifejezésre juttatni. Fiatal asszony még Halima is, akit elhagyott az „ura“, mert mint mondják, nem volt jó feleség. Az asszony jóllehet nagy ínségben él, mégis visszautasítja a felkínált állást, mert ősei szokásaival ellenkezne ez. Elvesztett önbecsülését, méltóságát csak akkor nyerheti vissza, ha önmagának és másm Jelenet a szovjet-üzbég filmből A nevelő a háborút követő keserves-nehéz 1946-os évben került egy közép-ázsiai településre. Retrospektív képekben tárul elénk három asszonysors - három nemzedék élete, előítéletektől terhes magatartása. Kissé leegyszerűsítve úgyis fogalmazhatnánk, hogy az évszázadokon át gyökeret eresztett mohamedán tradíciók az új idők merőben más értékeivel, egy másfajta szemlélettel kerülnek szembe. Laza epizódok füzéréből bontakozik ki a három üzbég asz- szony portréja, a függő helyzetből, alárendeltségből és elnyomás alól felszabadított nő arcképe. Dutyi-dili soknak is bebizonyítja, hogy megáll a maga lábán. A legöregebb generációt Hadizsa képviseli a filmben; zsarnok férje mellett kénytelen leélni életét, a mohamedán szokások értelmében az asz- szony ugyanis nem hagyhatja el urát. Beletörődve sorsába, s egyetlen fia elvesztésébe, testi- leg-lelkileg összeomlik. Ali Hamrajev költői képekben tudósít egy távoli földrész, a közép-ázsiai világ kultúrájáról, tradícióiról, az üzbég nők életéről, s az évszázados szokások, erkölcsi szabályok alól való felszabadításukért kifejtett erőfeszítésekről (amerikai) Mókás cím, kifejezi e habókos történet lényegét. Mert csakugyan kacagtató helyzet, amikor két New York-i entellektüel, az állástalan drámaíró meg a hébe-hóba szereplő színész váratlanul a tömlöc- be kerül. Ráadásul ártatlanul, más helyett találják magukat a zárka mélyén. A minden képtelenségre örömmel vállalkozó kétbalkezes barátok - az egyikük fekete a másik fehér - eleinte a börtönben is csillapíthatatlan optimizmussal szövik álmaikat, többnyire a színes jövőről és a csinos nőkről. A fekete bőrű Harry szkeptikus, tudja vagy legalábbis sejti, hogy börtönben végzetes baj érheti őket. A fehér bőrű Skip azonban infantilis, azt sem tudja, hoľ van,-csak annak örül, hogy a „nagy témá“-hoz gyűjthet anyagot. Ahogy ismerkednek a börtönviszonyokkal s egyre reménytelenebbé válik felmentésük és szabadulásuk, kedvük mindinkább mérséklődik. A rabok ugyanis egyaránt ki vannak szolgáltatva a hétpróbás gonosztevők maffiájának és az őrök pac- kázásainak, nem is szólva az egymással versengő, a fegyintézetet üzleti vállalkozásként kezelő börtönigazgatók sötét ügyleteiről. Sidney Poitier rendező (azonos a népszerű, tehetséges néger színésszel), az amerikai fogházfilmek paródiájának szánta a Dutyi-dilit, az alapsémát azonban feltehetőleg kevésnek vélte a sikerhez, ezért jókorát csavart a cselekményen, s azt még a rodeo - a lóbetörés - izgalmaival is megtoldotta, így filmjében kétféle műfaj keveredett, az egyik viszont gyengíti a másikat. Gene Wilder és Richard Pryor ellenállhatatlanul ko- médiáznak, s helyenként a szabványfordulatokat is képesek elhitetni. Az alkotó sok mulatságos ötlettel és avitt geggel tűzdelte tele vígjátékát, melyet némi társadalomkritikával is fűszerezett, s noha felszínesen, de bepillantást enged az amerikai börtönök világába. -ymGene Wilder és Richard Pryor, az amerikai film főszereplői ÚJ SZÓ 4 1984. III. 20.