Új Szó, 1984. március (37. évfolyam, 52-78. szám)
1984-03-02 / 53. szám, péntek
Jó lehetőség a színészeknek Ivan Bukovčan-bemutató a MATESZ színpadán A filmművészek klubjában már kora délelőtt nagy a nyüzsgés. Színészek, rendezők, operatőrök, dramaturgok, ifjú színinövendékek járnak föl-alá asztaltól-asztalig, látszólag kusza összevisz- szaságban, valójában céltudatos pontossággal. A legtávolabbi sarokba húzódom, talán itt kevesebben veszik majd észre riportalanyomat. František Vláčilra, a neves cseh filmrendezőre várok. Amint belép, szikár alakja, ősz szakálla, nyílt tekintete, fiatalos öltözete, élénksége, hatalmas gesztusai rendkívül vonzóvá teszik. Hatvan esztendős, háromszoros állami díjas, érdemes művész.- Hogyan lett a morva fiatalemberből filmrendező?- Teljesen véletlenül. Igaz ugyan, hogy esztétikai és művészettörténeti tanulmányaim folyamán kapcsolatba kerültem a filmmel is, sőt egy-két rövidfilm - főleg rajzfilm - készítésében is részt vettem, de ekkor még nem foglalkoztatott a rendezői hivatás gondolata. Inkább képzőművészeti - festői - ambícióimat dédelgettem. Aztán egyszer csak behívtak hadgyakorlatra, amiből aztán tíz év szolgálat lett a csehszlovák néphadsereg filmstúdiójában. Itt sajátítottam el a filmszakmát, elméleti felkészültségem úgyszólván nincs, ma is'laikusnak tartom magam.-Az igazi siker évekig váratott magára. Szakmai körökben az első,, vláčili poétikájú“ filmként A fehér galamb címűt tartják számon.- Ez nagyjából így is van. A fehér galamb volt első önálló játékfilmem. A minősítő jelzőt nem én találtam ki.- Filmjeit magas fokú líraiság jellemzi, amelynek kifejező eszközei a szuggesztív képiség és zeneiség. Alkotásai inkább versekre, mint prózai művekre emlékeztetnek. AZ ALKOTÓMUNKA ÉRTÉKEI Beszélgetés František Vláčil filmrendezővel- Ha ezt a néző is így látja, akkor csak örülhetek. A film képiségével, szerkezeti felépítésével számomra a vershez hasonló. Zeneiségét sem csupán a képeket aláfestő dallam adja. Engem például az elhangzó szóban is a zene érdekel.- Ont nem csupán rendezőként, hanem filmjei forgatókönyvírójaként is ismerik.- A forgatókönyvírást az egyik legigényesebb munkának tartom. Valójában kevés az olyan igazán jó film, amely csak a cselekményre épít. A film cselekményességében nem vetekedhet a prózával, még akkor sem, ha forgatókönyve irodalmi mú.nyomán készül. Szükséges azonban, hogy saját eszközeivel az eredeti alkotás lényegét visszaadja. Ezért dolgozom szívesen Vladimír Körnerrel, ő mindig kiérzi a műből ezt a lényeget.-A Marketa Lazarová az egyik legjelentősebb filmje. Miért nyúlt éppen Vančurához?- Vladislav Vančura az egyik legnagyobb cseh író. Számomra különös szerencse és megtiszteltetés volt, hogy müvéből filmet készíthettem. Volt egy közös kiindulási alapunk, s ez nem más, mint a történelem és a művészettörténet ismerete, illetve a különböző korok embereinek a lehető leghűbb megidézése. Vannak kedvenc történelmi korszakaim, kedvenc problémáim. Például az értelem és a hit harca. Ezek egybeestek Vančura elképzeléseivel. Nem csoda hát, hogy regénye magával ragadott, s ez nálam azt jelenti, hogy továbbgondolom a szereplők sorsát vagy éppen részleteire bontom azt - persze a saját formanyelvemen.- A hatvanas évek nagy filmjei után (Marketa Lazarová, ördögcsapda, Méhek völgye, Adelheid) újra visszatért a rövidfilmekhez. A Prága 1972 mégsem hasonlítható első kisfilmjéhez. A líraiság viszont ebben is tagadhatatlan.- Mint a valóságban. Közben ugyanis rájöttem: ha az ember időt szakít arra, hogy egy jelenséget, dolgot huzamosabb ideig figyeljen, s gondolkodjon rajta - előbb-utóbb észre kell vennie a lét csodáját.- A hetvenes évek második felében ismét visszakanyarodott a játékfilmekhez. Mit jelent önnek az alkotás?- Az alkotás lehetősége az ember legnagyobb kiváltsága. S ha minden ember alkotásként értelmezi munkáját, ha tetteit csodaként érzi át, akkor nyilván ideális helyzetbe kerül. Nekem az életben megadatott ez a szerencse, ismerem a jól végzett munkából fakadó örömöt. Ezért nincs szükségem semmi jutalomra, ellenszolgáltatásra, elég, ha a munkámat folytathatom. Igen, az ember valódi szabadságát és boldogságát nem az anyagi jólét, a birtoklás tudata adja, hanem az értékes alkotómunka. Soha senkire nem erőszakoltam rá ezt a meggyőződésemet, mégis szomorúvá tesznek a kis munkáért aránytalanul nagy jutalmat váró emberek. Hiszen ha tagja vagyok egy társadalomnak, akkor azt kötelességem munkámmal szolgálni. És minél több és jobb munkával! Aztán esetleg el is várhatok valamit. Ebben hatalmas igazság rejtőzik. Készülő filmjéről nem kérdeztem. Beszélgetésünk hat órája alatt mégis megtudtam - mert a terem sarkában is megtalálták - filmet készít Josef Čapek Árnyak között című regényéből. A többi legyen titok. GÁL JENŐ Az élet pártján Értékes könyv Kós Károlyról Feltétlenül hívéül szegődtem írónak, színésznek, rendezőnek, dramaturgnak, annak előtte, hociy a Mielőtt a kakas megszólal ... című Ivan Bukovčan-dráma komáromi (Komárno) MATESZ-beli- előadását láttam volna. Tetszetős mindaz, amit nyilatkozataikban a műhelymunka közben koncentrálódott útmutatóként a sajtóban közreadtak. Bár a rendező, Miro Procházka, nem tette ezt, szándékai az említett sajtóközlésekből nyilvánvalónak tűntek fel. Egy ízig-vérig mai előadást, a jelenvaló világ háborús légkörében szorongó emberekhez szóló, a béke csendjét felverő helyi háborúk és terrorakciók közelebbi és távolabbi híreit hallgatókat megcélozó előadást ígértek. Végeredményben Bukovčan e modell drámájából nem nehéz ilyet csinálni, hiszen a helyzet amelybe tíz, a Szlovák Nemzeti Felkelés idején őrizetbe vett túsz kerül, nem csak ebből a drámából ismert. A szinte véletlenszerűen összezárt kisebb- nagyobb közösségek tagjainak megnyilvánulásait a legutóbbi időkig több író is jó lehetőségnek látta ahhoz, hogy elmondjon rólunk - emberekről - sok mindent. Emberhez méltó gondolkodásunkról, állatias ösztönéletünk felszínre kerüléséről, erkölcsi tartásunkról, kis stílű talpnyalásainkról, a kényszerhelyzetben bekövetkező jellemleépülésről vagy éppen pozitív irányú fejlődéséről. Történhet mindez egy beomlott tárna mélyében, egy zárt medencében, ahol a vízoszlop lassan emelkedik, vagy a hegyek, a hó és jég fogságában egy lezuhant repülőgép roncsai között. A kényszerhelyzet, az összezártság lényegileg különböző erkölcsi energiákat szabadít fel (el) az emberben. Ha mindezt még tetézi az is, hogy a túszokat a fog- lyulejtők általában példastatuálás- ra, a terror fokozására és a félelem felkeltésére használják, így a halálfélelem is determinálja a foglyok kényszerű kapcsolatát. A komáromi bemutatón az előzetes elemzésekkel ellentétben többször felhívták a nézők figyelmét arra, hogy a cselekmény a Szlovák Nemzeti Felkelés idején játszódik. Ez lényegében a darabból is kiderül, aligha volt szükséges a mentori hang, amely a félhomályban kioktatta a nézőket. Ezek után már e dolog természetéből eredő felszínesség megkívánta azt is, hogy a gondolatot, az erkölcsi mondanivaló időtlenségét igazolandó, a befejezés is ehhez igazodjon. Ugyanilyen hang hívta fel a nézők figyelmét arra, hogy a világ, amelyben élünk, sorozatban teremt efféle szituációkat, közel és távol. Vagyis a rendező azonos fajsúlyú eszközökkel diktálta belénk a gondolatot, amit feltétlenül meg kell értenünk, bár mindkét értelmezési lehetőség eredendően ott van Bukovčan szövegében. Ráadásul ezt a rendezői felszínességet csak fokozta a jelmezek különböző stílusa. Míg a miniszoknya az aerobic-harisnyával korántsem a háborús idők divatja volt, addig a lódén aligha utal a mai terrorakciók helyszíneire. ,,A kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon“ szemlélet nyomában így egymást gyengítő színpadi jelek sorjáznak. Ráadásul a terror természetrajzának megfelelő befejezés - a túszokat halomra lövik - utáni tabló is önmaga ellentéteként ráduplázás volt. A holttesteket elborító szárazjég gőze látványnak sem volt rossz mindaddig, amíg a már ismert mentori hang mintegy a dráma hősei helyett a színészeket búcsúztatta, jelezni akarva a dráma maiságát. Ám miután kiderült, hogy a rendező ezt a merész befejezést sem vállalta fel teljes egészében, mert tablót is szerkesztett az előadás végére, a szárazjégből szállongó pára köddé lett. A dráma szerepeinek rendezői meghatározatlanságai eredményezték, hogy a színpadi kapcsolatok tisztázatlanok maradtak. Úgy tűnt fel, hogy a színészek magukra hagyottan értelmezték szerepüket. Ez nem jelenti azt, hogy nem láthattunk kiváló alakításokat, ám ezek egyenként - magánszámoknak hatottak. Az előadás egyetlen fejlődő képesnek látszó figurája Uhrík, a borbély. Ez az erkölcsi alapállását tekintve szolgalelkű mesterember, aki a társalgás és a kapcsolatteremtés művésze, Boráros Imre megformálásában olykor egzaltált, máskor őrjöngő, majd erkölcsiségében a többiek fölé emelkedő. Pedig a dráma olvasata szerint sem lépi át önmaga árnyékát. Gyilkosságot követ el, s bűnének felismerése „emeli“ őt ki a túszok közül, s vállalja a halált, amely erkölcsi mércénkkel mérve csak a gyilkosságért kijáró halál- büntetés maradt. Akkor lehetne ez önfeláldozás, ha nem követte volna el a gyilkosságot, ha nem öli meg az Idegent. Éppen ezért paradoxon az, hogy a Frank Towen (mint vendég) koreográfiájában menetelő túszok rúgásai, ütései után néhány pillanatra mintegy corpuszként a pince falára feszül. Mellesleg: a színpadon meghatározott koreográfia szerint mozgó kis csoport ugyan kifejezett valamiféle drámai feszültséget, de ismét csak gyarapította a rendezői magyarázkodás eszköztárát. A színészeknek a dráma olvasata szerint pontos karaktereket kellett megformálniuk. Fanka szerepében Varsányi Mária valamifajta elfojtottságból vadul, külsőségeiben már-már ízléstelenül feltörő asszonyi vágyakkal ruházta fel a diáklányt. Pedig a háború és a szerelem összebékíthetetlen ellentéte között hányódó lány tiszta (lelki-testi) szerelemre vágyódó jellemét állíthatta volna elénk. Fa- bó Tibor Ondreje ezért is látszott mellette gyámoltalan^ figurának, aki a beteljesülő szerelemtől betegesen fél. Pedig mindkét fiatal komoly erkölcsi vádakat olvas a torzsalkodók fejére. Ezekkel az erkölcsi és pszichés gátakkal aztán aligha lehetne képes bárki arra, hogy öt perc még hátra van! felkiáltással az ágyon ülő Sustek doktor háta mögött, és a néhány lépéssel távolabb gyilkoló Uhrík közelében „felszabadult“ szeretkezésbe kezdjen. Az öreg Terez - čákot Fazekas Imre alakította, mély indulatoktól vezetve. Kár, hogy a rendező annyira a háttérbe helyezte, hogy mindvégig valamifajta eleven óraműként, csak az idő múlásának jelzésére volt kényszerülve. Ferenczy Anna Babják- néja kezdetben meggyőző egyszerűséget képviselt, ami később szinte átmenet nélkül lett harsány jajveszékeléssé. Az átmenetek, a váltások finomságai hiányoztak játékából. Sustek doktor szerepében Ropog József a második rész böfögésektől mentes, „józan“ jeleneteiben volt meggyőző. Az Idegent Pöthe István formálta higgadt, erkölcsi fölényének mindvégig tudatában lévő emberré. Természetesnek érződött, hogy az ilyen belső kiegyensúlyozottság csak irritálja a gyilkosságra is képes Uhríkokat. Tomko tanító úr szerepében Tóth László, kiegyensúlyozott kettőst alakított Németh Icával, aki a Gyógyszerésznét játszotta, s ebben a szerepben örömmel láttuk ismét a MATESZ társulatában. Szerepértelmezésük rokon azzal, amit az előadás két kiemelkedő teljesítményt nyújtó színésze, Kucman Eta és Bugár Béla nyújtott. Kár, hogy nem lett az előadás központi figurája Mondok Marika, a prostituált. Amikor Kucman Eta először megjelent a pincebejárat lépcsőjének tetejében, mindenki érezte, hogy a továbbiakban egy jelenség tanúja lesz. A rosszban a jó, vagy a jóban a rossz mindig szellemi izgalmat kínál. A Kucman Eta prezentálta játékstílus kellő pillanatban volt visszafogott, majd lett harsány. Kár, hogy a verekedés jelenetében nem tudta megkerülni az előadásban funkciótlanul mindvégig kísértő groteszk koreográfiát. Nem ő tehet róla! Bugár Béla Fischlje az a közvetítő, aki eleve tudja, hogy mennyire reménytelen a helyzet. Úgy igér, ahogy a pincében őrzöttek bármelyike is ígérhetne: felelősséget nem vállalva, a hazugságokat megkerülve. Ezért hiteles. Mondják: a színészek jó lehetősége ez a dráma. Ez így is van, hiszen Komáromban is láthattunk néhány kitűnő alakítást. Teljesebb és élesebb lehetne a kép, ha az előadás egésze őket szolgálná és nem az ellentmondásos rendezői elképzelést. Ez utóbbi tisztázásához az előadás díszletei és jelmezei sem adtak pontos útmutatót. A pince észlelt tágassága természetesen nem függvénye a színpad méreteinek, mert ezt bedíszletezhetik úgy is, hogy a nézőnek is testi fájdalmat okozó lesz a bezártság. Á falak most azt a katonai álcázást szolgáló terephálót idézték (drótból és műanyagból), amelyet hadi objektumok fölé húznak. A kosztümökről az előbbiekben néhány gondolat erejéig már szóltam. Á hely külsőségei végül is- mindig segédeszközei a szintetizálódó színpadi gondolatnak, amelynek tükrében érteni kellene az eszközök funkcióját, és megfordítva. Külön-külön nem lehet. DUSZA ISTVÁN Nagyszerű könyv került a kezembe: Kós Károly könyve, Kőből, fából házat... igékből várat a címe. Még csak a műfajt meghatározáson sem kell különösképpen gondolkodnom. A fülszöveg pontosan magyarázza: ,,A centenáriumi tisztelgésnek szánt antológia Kós Károly kevésbé ismert, főként publicisztikai és önéletrajzi írásaiból, valamint az emberi-írói egyéniségét, fáradhatatlan és sokoldalú tevékenységét megidéző kortársi emlékezésekből, interjúkból áll össze. “ A könyv kiadóját (Magvető) Budapest és főleg összeállítóját, Sas Pétert dicséri, hogy csupa olyan írást gyűjtött egy csokorba', amely „ színes, de nem tarka, virít, de nem rikít. Minta virágos hegyoldali kaszáló“. Ezek az írások nagyritkán, vagy még sohasem jutottak el az olvasóhoz, így azok bővítik és tágítják Kós-képünket, minden bizonnyal a csehszlovákiai olvasók körében is. A kötet két részből tudatos és megfontolt szerkesztési szándékkal állt össze, megbonthatatlan kerek-egésszé. Az első rész, a ,.Tettem, amit kellett, ahogy lehetett és ahogy tudtam“ címmel, tizennégy Kós- írást tartalmaz. A második rész ...Az élet pártján állok...“ címmel, már így önmagában is koszorúként akasztható a cserefából hasított fejfára, vagy a házsongárdi síremlékre, amely alatt egy „nagy“ sorsvállaló, nemzetépítő pihen. Egyebek között az itt olvasható három beszélgetés egyikében, a Benkő Samu készítette Beszélgetés a sakkfiguráiról című interjúban, talán utoljára szólalt meg a nagy nyilvánosság előtt Kós Károly, aki játékairól, s legkedvesebb időtöltéséről, a fafaragásról vallott:,,Babráló természet vagyok. Szeretek tenni- venni. A fizikai munkát is kedvelem. A faragás pedig úgy jött magától, hiszen a fa alakítása, formálása különösen gusztusos dolog. “ Mindezeket az utószóban érdekfeszítően foglalja össze Sas Péter, aki a kutató módszerességével, alaposságával és egy jól felkészült tanulmányíró hozzáértésével, tudományosságával vezet bennünket végig az életúton. Az egész kötetet haszonnal egészíti ki a 25, ma már dokumentum értékű (fekete-fehér) felvétel és reprodukció, valamint a felhasznált irodalom jegyzéke. Egy nagyszerű könyvet helyezhetek a könyvespolcomra, s most Duba Gyulával együtt mondhatom: „nem csak gyarapodtam, de általa gyarapítottam is...“ Tudom, általában egy ilyen írásban szólni kellene a könyv hibáiról, gyengéiről, fogyatékosságairól. Ilyet azonban nem találtam, legfeljebb egy szerény észrevételemet szeretném idemásolni. Ha emlékezetem nem csal, valahol olvastam Borsos Miklós szobrász Kós Károllyal kapcsolatos írását, s ezt az okos szerkesztői elképzelések ellenére is, hiányolom a kötetből. VÖRÖS PÉTER Ferenczy Anna, Tóth László és Fazekas Imre a dráma egyik jelenetében. A háttérben Pöthe István és Boráros Imre. (Nagy László felvétele) ÚJ SZÓ 6 1984. III. 2.
