Új Szó, 1984. február (37. évfolyam, 27-51. szám)
1984-02-06 / 31. szám, hétfő
Egy fiatal festő tájai Régi filmek dalai Korábban ismertettük azt a hanglemezt, amely Köszönöm, hogy imádott címmel válogatást tartalmazott az első legsikeresebb magyar hangosfilmek dalaiból, mégpedig autentikus előadásban. Most a népszerű Qualiton-lemezek sorozatban napvilágot látott a folytatás is, Magyar filmek dalai II. címmel, dr. Molnár István szerkesztésében. A lemezen egyebek között olyan sikeres filmekből hallhatunk dalokat, összesen tizenötöt, mint amilyen az Egy csók és más semmi, Egy tál lencse, A szerelem nem szégyen, Szerelmi láz, Heten, mint a gonoszok, Egy bolond százat csinál, Sziámi macska, Egy szoknya, egy nadrág, Afrikai vőlegény című filmek voltak. Ez utóbbi filmben énekelte Latabár Kálmán: „Mámorba, táncba szédülünk hisz úgysem szép most az életünk“. Ez a refrén találóan jellemzi a kor magyar társadalmának életét a negyvenes években. Az akkor készült filmeknek mégis jelentős művelődéstörténeti értékük van, hiszen az utókor számára megörökítették a kor legnagyobb színészeinek játékát és hangját. Zenei szempontból is igen értékes ez a lemez, hiszen az akkori idők élvonalbeli zeneszerzői (Buday Dénes, Eise- mann Mihály, Fényes Szabolcs, Kiss Angyal Ernő, Polgár Tibor) készítették a filmek kísérőzenéjét és nem egy filmdal örökzöld slágerré vált. És akik énekelnek, többek között Dayka Margit, Kiss Manyi, Mezei Mária, Simor Erzsi, Tolnay Klári, Bilicsi Tivadar, Csortos Gyula, Gőzön Gyula, Latabár Kálmán, Pethes Sándor, Sárdy János. Sági Tóth Tibor Janiga József festészetének egyik legrokonszenvesebb eleme a hűség. Hűség egy tájhoz, e táj szépségéhez, s e szépség ihlető erejéhez, amely a mindennapi létezés koordinátái között teszi meg kihívásait. A festő pedig „felveszi a kesztyűt“, mert neki ebben nagyobb öröme telik, mintha egyenesen a legendás barbizoni erdőkbe invitálnák. Szerencsés helyzet.- Igenám, csakhogy ott van Csontváry - mondta valaki épp egy Janiga-tárlaton. - Ö a libanoni cédrusokhoz, a taorminai romokhoz, a jajcei vízeséshez zarándokolt. Neki az örökölt táj kevés volt, talán közömbös is. És mert az ő életművéhez aligha férhet fenntartás, jó-e vajon, ha egy festőt a saját evidens, adott élettere is képes kihívni, benne ihletett teremteni? Nem provinciális-e? Azt hiszem, a helyes választ éppen ennek az akkurátus összehasonlításnak a tarthatatlansága adja meg, egyben azt is jelezve, mennyire szánalmas, reménytelen, ha a művészethez, a művekhez efféle kaptafákkal közelítünk. Ha elvárásunk nem a katarzis megkísérlése, hanem egyfajta re- nitencia. Janiga József tudatosan vállalja a látvány lírai tolmácsolásának módját, lehetőségeit. És teszi ezt oly módon, hogy sem a torzítás, sem a szépítés irányába nem hajlik el a valóságos látványtól, ugyanakkor nem is törekszik realisztikus kifejezésmódra, mert tudja, hogy a jellegzetes csallóközi táj struktúrája, hangulata milyen festői eszközöket kíván. Már a csendes pályakezdés első szakaszában festett képein is ott van, ami Janigát a szélsőséges absztrakcióktól és a „sültrealista“ kifejezésmódoktól egyaránt távol tartja. Persze, ez nem azt jelenti, hogy a biztos, a kitaposott középutat választja, ahol a kátyúkat még csak kerülgetni sem kell, mert nincsenek kátyúk. Ellenkezőleg. Képei nagyon tisztán értelmezhetők és aligha vithatható erényről tanúskodnak. Ennek az erénynek a lényege pedig az, hogy a részt az egészen belül, összefüggéseiben tudja látni, megjeleníteni, s ily módon a rész felmutatásával az egyetemes megsejtetésére vállalkozik. Legjobb képein, kivált akva- relljein bizonyítható ez. Rokonszenves, ahogy szinte rögeszmés szeretettel közelít a falusi élet hangulataihoz, régi relikviáihoz. Veszélyes terület, ingo- vány, mert a vállalkozásban igen elevenen kísért a nosztalgia' veszélye, márpedig, ami a képzőművészetben nosztalgikus, az a ritka kivételektől eltekintve rendszerint giccs is. Janiga József biztos kézzel szaporítja a kivételeket. Művészileg és számszerűen is igen tekintélyesen. Aki személyesen is ismeri őt, ellentmondást fedezhet fel a csendes, fegyelmezett fiatalember és a szenvedélyes kíváncsiságot, mélységes tájszeretetet sugárzó művei között. Ez az ellentmondás azonban csak látszólagos. Nem csak szereti a Csallóközt, nem csak kíváncsi rá, nem csak értelmezni akarja, de birtokolni is, hogy megoszthassa. Másokkal, mindenkivel - kivált azokkal, akik természetes életterük, mindennapi látványaik megszokottsága okán sokszor észre sem veszik e táj költői szépségeit, mert az a gyorsuló időben összemosódik, elmozdult fotográfiává silányul a szemekben. Aki ezt provincializmusnak nevezi, enyhén szólva, téved. Janiga nem a Csallóközben született. Dombok, szőlőhegyek szoknyája alól, Párkányból (Štúrovo) jött, onnét, ahol a rónaság olyan szemérmes ölelkezésben vegyül össze a lankákkal. Érdekes módon mégis a sík Csallóköz elkötelezettje, egyszerűségének megejtett csodálója lett. Miért vajon? Talán mert a festészettől független körülmények ide sodorták? Egy pillanatig sem hiszem. Janiga, ha nem is tudatosan, de, ráérezve a művészi vállalkozás különbségeire, a Csallóközt azért választotta, mert annak megfestése nehezebb feladatnak látszott. Képein én ezt egyértelműen bizonyítottnak érzem, amit azzal erősíthetek meg, hogy a szülőföldjén készült műveit is becsülöm. De a tájjal való összeforrottság élményét mégis a csallóközi ihletésű alkotásai mutatják meg a legpompá- sabban. Festői nyelvezete érthető és egyértelmű. Arra törekedvén, hogy képein a látványt a lehető legteljesebb mértékben leegyszerűsítse, sikerrel birkózik meg tudatosan vállalt feladatával: feltárni e látvány lelkét, lényegét, megőrizvén az egyszerűsítésben annak jellegét is. Az ösztönös tehetségű emberről ily módon az erényes tudatosság is kiderül. „Nem lefesteni, megfesteni akarom ezt a sze- relmetes tájat. Nem impressziókat akarok megörökíteni, hanem az állandóságot, az ember és a természet egybetartozásának csodáját. Ezen belül pedig a változást is.“ Legszívesebben Egry Józsefre hivatkozik s ha szavakban kell vallani, akkor egyfajta azonos felfogás jogán mindig őt, a Balaton legnagyobb festőjét idézi. „A természet és a nagy művészet arról ad hírt, amiben minden felmagasztosul, csodálatos lesz; ami nagyobb minálunk, mert elveszítjük benne mindennapi magunkat.“ Hiteles összecsengés... Janiga József idestova másfél évtizeddel ezelőtt végzett a Nyitrai Pedagógiai Karon. Azóta él a Csallóközben gyakorló pedagógusként. Hosszú éveken keresztül tanított a nemesócsai (Zemianska Olča) iskolában, ahol rajzpedagógusi hivatásának igen szép eredményeit summázhatta. Jelenleg a Nagymegyeri (Calovo) Művészeti Alapiskolában tanít. Tele van ambícióval, energiával - festőként, rajztanárként egyaránt. A hazai magyar lapokban esztendők óta aktív és igen megbecsült illusztrátorként jegyzik a nevét; a Szlovákiai Képzőművészek Szövetségének a tagjelöltje. Másfél évtizedes képzőművészi pályája során számos csoportos és egyéni kiállításon találkozhattunk a képeivel, amelyek közül sok alkotás képtárakban, múzeumokban és zömmel magángyűjteményekben található. Életrajza lényegében rövid és eseménytelen, de eddigi életműve gazdag, izgalmas, nagyobb megbecsülésre, figyelmünkre méltó. KESZELI FERENC Gyermekegyüttesek - menet közben A kelet-szlovákiai kerületi művelődési központ szakelőadójával beszélgetek telefonon, egyebek között a kerület magyarlakta járásaiban jelenleg működő gyermekegyüttesekről, illetve arról, hány készül közülük az idei versenyekre. Sajnos, mondja, van, ahol ezúttal először egy sem, legalábbis az ő tudomása szerint. Aztán örömhírt mond, a Bodrogközben négy bábegyüttes alakult a közelmúltban. Hogy miért örömhír ez? Egyszerűen azért, mert e tájon a korábbi esztendőkben egyetlen bábjátszó csoport nem volt, ilyen kezdeményről még csak hallani sem lehetett. És most egyszerre négy! Reméljük, lesznek olyan életképesek és eredményesek, mint valamivel idősebb „testvéreik“, a kis- színpadok. Ennek a műfajnak sem volt a Bodrogközben hagyománya, amikor a hetvenes évek végén, nagyjából azonos időben kisszínpadok alakultak több magyar tanítási nyelvű iskolában, és értek el hamarosan sikert kerületi versenyen és országos seregszemlén. Az már kevésbé örvendetes, sőt, egyenesen rossz hír, miszerint épp ezek egyike nem tud próbálni, ugyanis valamilyen oknál fogva olyan hideg van az iskolában, hogy a tanítási órán is kabátban ülnek a gyerekek, ezért a cso- portvezető-rendező tanító néni úgy döntött - bizonyára nem köny- nyen, de mindenképpen érthetően és nagyon helyesen hogy az idén eltekint versenyműsor készítésétől. Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy a Bodrogközben (is) fellendült ez a nemes mozgalom, él, éppen beszélgetőtársam több éves lelkes közreműködésének is köszönhetően. Szélesítve a kört: kaptunk jó híreket a nyugat-szlovákiai kerületből is, ahol mint minden évben, az idén úgyszintén számos gyermekegyüttes dolgozik, készül a versenyekre. Kevesebb ismét, a jelzések szerint, a közép-szlovákiai kerületben, ahol évek óta nem tud lábrakapni e mozgalom, elvétve akad egy-egy csoport. Aligha hihetjük, hideg miatt... Amiképpen azt sem, hogy az iskolák, a járási művelődési központok, a CSEMADOK és a kerületi művelődési központ szorosabb, átgondoltabb, lelkesebb együttműködésével ne lehetne a helyzeten változtatni. Itt is a gyermekek érdekében, természetesen. -bor Csótó László: Kártyások hJj őst kellene előkotorni az IVI évek óta őrzött jegyzetfüzeteket. Megkeresni bennük a meg nem írt témákat. Találkozások százait rögzítik ezek a füzetek. Évek múlva is fellapozható történeteket bújtatnak, amelyeket hol az emberi tapintat, hol az újságírói etika, hol pedig a főhős hangsúlyozott kérése nem engedett közreadni. S éppen ezért lenne jó, és bizonyára hasznos is újra ellátogatni ezekhez áZ emberekhez. Gondolom, nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy az idő bölcs orvosa az ilyen, nem megír- hatónak látszó sorsoknak. Az eltelt évek bizonyára hoztak változást. Feledést vagy megnyugvást, jóvátételt vagy megbékülést, boldogságot vagy önmagára találást. Általában mindig azok az emberek a legszerényebbek, akik minden ellenszolgáltatás nélkül teszik a dolgukat. Közösségeket szolgálnak, kisebb-nagyobb kollektívákat mozgatnak, egyedül vagy társakkal örömet osztanak. Közülük került ki a többsége azoknak, akik egy-egy találkozás alkalmával inkább másokról, a közösség dolgairól beszéltek, mint önmagukról, magánéletükről. Amatőr színjátszók, néptáncosok, zenészek, versmondók, könyvtárosok, népművelők. Akkor talán idő sem jutott arra, hogy megkérdezzem őket, mire nem jut idejük. Mi marad ki az életükből? A közösség nyilvánosságán túl van-e intim pillanatuk, órájuk? Vannak-e tárírni róluk... saik, vagy csak társaságuk van? Megtalálták-e önmaguk belső egyensúlyát, miközben másokat segítenek át a szakadék fölött? Kérdések, amelyeket egyszer fel kellene tennem, azoknak, akikről munkájuk kapcsán írtam. Azt hiszem, amatőr művészeti mozgalmunk drámái bújnak meg mögöttük. Az emberi egymásra találásokról még csak esik szó, de annál kevesebb a belső tűztől hajtott emberek egy részének magányáról, meghasonlásáról. Nem, szó sincs itt valamiféle „intimpis- táskodásról“, hiszen olykor az évekig vívott harc, a lekicsinylés, a leszólás, a vádaskodás keseríti meg életüket. A szűkös anyagi lehetőségek, a hideg művelődési házak, a rideg gondnokok, ceza- romániás portások nem szegik kedvüket. A bajok általában akkor jelentkeznek, amikor egy amatőr művészeti csoport eléri azt a szintet, amely után már csak akkor következhet továbblépés, ha a falu, a város erkölcsiekben és anyagiakban egyaránt támogatja őket. Az alkotó munka igényessége egy fokon túl már nem viseli el, nem tűri meg maga körül az olcsó le- szólásokat, a hamis vádakat, az ,,illetékesek“ ígérgetéseit, a közéleti dilettantizmust. h l em szabadna egyedül /V hagyni ezeket az embereket. Talán lehetne segíteni nekik, lehetne támogatókat szerezni. Olykor a puszta érdeklődés is kimozdíthatja őket a holtpontról. Most kellene előkotorni az évek óta őrzött jegyzetfüzeteket. Most, amikor már nincs miért írni róluk... DUSZA ISTVÁN ÚJ SZÚ 4 1984. II. 6. Nem csak szereti a Csallóközt... Gyökeres György felvétele
