Új Szó, 1984. február (37. évfolyam, 27-51. szám)

1984-02-07 / 32. szám, kedd

Melódia ’83 Jegyzetek a döntőről Jónéhány éwel ezelőtt a meló­dia szó hallatán, természetszerű­leg, az egymás után következő zenei hangok összefüggő egysé­ge, a dallam jutott eszünkbe. Az utóbbi években mást is jelent már számunkra a kifejezés: a cseh­szlovákiai magyar amatőr táncdal- énekesek, zeneszerzók-szöveg- írók országos versenyét. Amikor 1977-ben, hosszabb szünet után a CSEMADOK Köz­ponti Bizottsága ismét meghirdet­te e versenyt, a táncdalénekesek számára, bebizonyosodott, hogy fiatalságunk igényli az ilyen jellegű könnyűzenei rendezvényeket. A verseny ugyanis nem csupán a díjszerzésre lehetőség, hanem kiváló alkalom egymás megisme­résére, tapasztalatcserére, szak­mai ismeretek elsajátítására is. Ehhez persze megfelelő légkört kell kialakítani, igazi fesztiválhan­gulatot, a rendezvény körül - ezért változtattak a szervezők a korábbi formán és gyakorlaton. Két évvel később fesztiválzenekar (vonó­sokkal kiegészített tánczenekar) közreműködése tette színesebbé a versenyt, de éreztük, hogy ez még mindig kevés. Kevésnek bi­zonyult egészen 1983-ig. Akkor új elhatározás született: az előadók mellett a szerzők számára is lehe­tőséget kell adni az erőpróbára. Ennek eredményeképpen együt­tesek is helyet kaptak a verseny­ben. De lesz-e kellő érdeklődés, lesz-e jó színvonal? - merült fel a kérdés. Már a járási fordulókon bebizonyosodott, hogy feleslege­sek voltak aggodalmaink, legaláb­bis, ami a jelentkezők számát illeti. A színvonalról még nem lehetett egyértelmű véleményünk, annál inkább a területi döntők után, amelyekre az elmúlt év végén ke­rült sor. Mind a füleki (Fiľakovo), mind a dunaszerdahelyi (Dunajs­ká Streda) verseny élvezetes mű­sora igazolta az Uj Melódia létjo­gosultságát. A döntőre 1984. január 29-én került sor Kassán (Košice). Ti­zenegy énekes kapott meghívást és tíz szerzeményt soroltak be. A készülődés, az izgalom már a döntő előtt egy nappal sejtette, hogy nem mindennapi eseményre kerül sor. így is történt. Az előadói versenyben lelkiismeretesen fel­készült, tudásuk legjavát nyújtó énekesek mutatták be a dalokat, pontosabban közismert magyaror­szági énekesek és együttesek slá­gereit. Természetesen, amivel itt nyerni lehetett, az nem a dal nép­szerűsége volt - néhányan sajnos ebben a tévhitben léptek színpad­ra hanem a jó hanganyag, az ennek megfelelő dalválasztás, a tiszta intonálás, a pontos rit­musérzék, a modorosságot mellő­ző sajátos előadásmód és hát az, amit nem lehet megtanulni, a te­hetség. A felsorolás korántsem teljes, hiszen ott van még a moz­gástechnika és a tapasztalat, amely azonban csak gyakorlással, többszöri szerepléssel szerezhető meg. Gyakorlat teszi a mestert! Hogy ez mennyire így van, igazol­ja az előadói kategória első három helyezettjének előadása. Ók, ki­sebb-nagyobb sikerrel ott voltak a korábbi versenyeken is. Az első díjat a rendkívül tehet­séges füleki Oláh Erikának ítélte a zsűri. Előadása hivatásos éne­keséhez hasonlítható. A lassú tempójú, romantikus dalokban ki­bontakozhatott, ami erőssége, spontaneitása. Országos szintű versenyen ritkán fordul elő, hogy egy versenyző több műfajban is az élvonalba kerüljön. A szenei (Se- nec) Bárdos Ágnes ilyen kivétel. Ez alkalommal is meggyőződhet­tünk szép kiejtéséről és ugyanúgy előadói képességeiről. Az egyéni­ségének megfelelő dalokkal, tiszta éneklésével megérdemelten lett második. A harmadik díj úgyszin­tén méltó kezekbe került. A ba­racskai (Bardoňovo) Bencsík Lívia a végső versenyben is méltó si­kerrel képviselte az érsekújvári (Nové Zámky) járást. Szoros volt a „küzdelem“ a szerzői kategóriában de a pál­mát egyértelműen a bratislavai Gravis együttes vitte el Aranyma­dár című dalával. A zenét a zene­kar tagjai közösen szerezték és hangszerelték, a dal szövegét az együttes billentyűse, Dusík Gábor írta. Fellépésüket egységes, kidol­gozott előadásmód, gondosan megszerkesztett kompozíció és kiváló hangszertechnika jellemez­te. A dal, mint annyi más Gravis- szerzemény, ez alkalommal is a béke fontosságáról szólt, rámu­tatva az elnyomás gyötrelmeire. A második díjat a szerelemről szó­ló Várj című szerzemény kapta. A szerzők, Gordos László és Má­zik István, mint bebizonyosodott, Oláh Erika személyében megfele­lő előadóra találtak. A szabályo­san felépített ,,fesztiváldal“ köny- nyed hangvételével, hatásos har­móniavilágával, dallamával, élve a nagyzenekar adta lehetőségek­kel jogosan aratott sikert. A zsűri harmadik díjjal Balla Igor Látomás című szerzeményét tüntette ki, melyet a dunaszerdahelyi Klotild -verzió adott elő. A dal komponálá­sakor a szerző gondosan ügyelt a szerkezeti felépítésre, valamint a dallamvezetésre. Talán a szö­veg lehetne átgondoltabb, csiszol­tabb. Amikor a díjakat kiosztották még egyszer felcsendültek a győztes számok, azután a ven­dégegyüttes, a Bojtorján követke­zett, majd véget ért a fesztivál. Miután korábban leszögeztük, hogy az sikeres volt, sót, felülmúl­ta várakozásainkat, fölmerül ben­nünk már most a kérdés, hogyan tovább. Meggyőződésem, hogy a szerzemények versenyének van jövője. Az idei eredmények egyér­telműen mutatják ezt. A legsikeresebb szerzeménye­ket, énekeseket együtteseket hall­juk majd a Csehszlovák Rádió magyar adásának könnyűzenei műsoraiban, remélhetőleg hangle­mezeken is, az előadókkal pedig találkozhatunk a különböző kultu­rális rendezvényeken. Végezetül: a verseny egyhangúságát kerü­lendő, két részre lehetne osztani a szerzői kategóriát, mégpedig úgy, hogy az egyikben a fesztivál- zenekar közreműködésével éne­kelhetnék a szerzeményeket az előadók, a másikban az együtte­sek szerepelnének. Az eddigi ta­pasztalatok alapján elmondhatjuk, hogy érdeklődésben és érdeklő­dőkben nem lesz hiány; és a maj­dani színvonalat is lesz már mihez viszonyítanunk. PAPP SÁNDOR A napköziből néhányan vele /» együtt indultak haza. Bejá­rók, ugyanazzal a busszal utaz­nak. Amikor hazaért, megpróbálta önmagát azzal vigasztalni, hogy elővette azt az ütőt, amelyet csak a nagy meccseken használt. Kez­detben még örült is neki, de az üres kapu előtt állva hamar elment a kedve az egésztől. Megpróbált egyedül játszani, de hamar meg­unta a monoton kapuralövéseket. Ezt a játékot a legderülátóbb han­gulatban sem lehet jégkorongo­zásnak nevezni. Még a sötétedés előtt elindult hazafelé. Fáradtan bandukolt az úton. Kényszeredet­ten tologatta maga előtt a fekete korongot.- Péter! - szólt rá valaki. A han­got hallva összerezzent, majd fel­nézett.- Jó estét!- Szervusz. Hogy-hogy csak így egyedül? Te már nem jársz a modellező szakkörbe?-Járok... vagyis most nem mehetek, mert beszedtem egy-két rossz jegyet. Aki hármasnál rosz- szabb jegyet kap, azt kizárják a szakkörből annyi időre, amíg kijavítja a jegyeit.- Akkor most gőzerővel tanulsz.- Hát... nem is tudom. Nyolca­dikos létemre három négyesem volt a félévi bizonyítványban. A fa­terom átkozódott, pofonokat ígért. Persze rajtam ez aligha segít. Egyszerűen nem érdekel a bioló­gia, a történelmet is csak a hetedi­kig szerettem. Sem ő, sem az osztályfőnök nem veszi figyelem­be, hogy matematikából és fiziká­ból kettesem van. Fizikából egyest is kaphattam volna, ha... de ezt inkább hagyjuk.- Nem baj, Péter. Az elektro­műszerész szakma nagyon szép hivatás. Ugye oda jelentkeztél?- Oda, de mit érek vele, ha elveszítem a formám.- ???- Igen, mert már egész jól tud­tam forrasztani. Most meg, amikor kitiltottak a modellező szakkörből, abba kellett hagynom a távirányítá- sos autóm szerelését. Otthonról meg nem kapok pénzt a villanyfor- rasztóra. Pedig szerettem volna részt venni a járási versenyen. Büntetés Az ismerős zavartan búcsúzott el a fiútól. Távolabb érve még utána nézett. A fiú elkeseredetten ütötte a korongot. A szigor célravezető eszköz, feltéve, ha nem vak. Gyerekek százai tanulnak úgy, hogy csupán nézőpont kérdése, tehetségesek­nek látják-e őket, vagy nem. Nem jó tanulók a fogalomnak abban az értelmében, ahogy az a köztudat­ban megrögződött. De többségük valamilyen dologban jóval az átlag fölött teljesít. Mondhatnánk: egyértelműen sikeres. Más dolog­ban viszont átlagon aluli. A tehetség ezerarcú. Olykor ép­pen az eminensekről, az elsőtől kezdve kiválókról derül ki később, hogy az érdemjegyek mögött ren­geteg szorgalom bújt meg, de an­nál kevesebb alkotó fantázia. Vi­tathatatlan, kellenek a mindenben kiválók, akik közül néhányan a nagy számok törvénye, meg a pályán előre vivő nehézségi nyomaték szerint is talán „zsenik“ lesznek. De az is megfellebbez­hetetlen tény, hogy az „egyoldalú­an“ tehetséges emberek hallják ki a motorzúgásából, melyik gyújtó- gyertyát kellene kicserélni; pillana­tok aíatt ók lopnak képet és hangot a színes televízióba; ők termelnek félkilós zöldpaprikát. Félek, hogy Péterkétől elvesz­nek valamit. Ha gyengének bizo­nyulnak: a jövendő hivatásszere­tet, ha erősek maradnak: akkor „csak“ a közösségben megsze­rezhető sikerélményt. Mondanom sem kell, mindkettő veszélyes le­het. Különösen akkor, ha ezt gyakran megteszik Péterékkel. Pedig feltételezhető, hogy nem csak egy iskolában kötik tanulmá­nyi átlaghoz azt, ki járhat focikör­be, ki játszhat színházat, ki mondhat verset. IXözépiskolásoknak a gyenge tanulmányi eredményekre hivatkozva tiltják meg, hogy az ország egyik legjobb amatőr kis- színpadában dolgozzanak. Egye­temistákat buktatnak meg vizsgá­kon az alábbi megjegyzéssel: In­kább tanuljon, sem mint verset mond! Pedig nemcsak a gépekhez szigorú műszaki értelmiségiekre, tanítványai elé száraz nyelvtani tudással álló tanárokra van szük­ségünk. Emberségükben, erköl­csükben is szigorú műszakiak, al­kotó módon tanító pedagógusok lehetnek mindenben javára ennek a hazának. A Péterhez hasonlókat ismerve, tudom, hogy jó elektroműszeré­szek lesznek. S talán rövidesen a forrasztót is megkapják. De a büntetés következményeit nem mindegyik Péter heveri ki ilyen könnyen... DUSZA ISTVÁN- UJ FILMEK­Szerelem receptre (szovjet) Két, hétköznapiságában is kü­lönös embert hoz össze a sors ebben a szovjet filmben. Igor ne­ves élsportoló, válogatott kerékpá­rozó volt, de az ivás kettétörte karrierjét. Cinikus, városi vagány lett belőle, telve nosztalgiával a jó­zan élet után. Furcsamód az átlagemberek szürke életmódja iz­gatja ót. Vera amolyan könyvmoly, naiv és nehezen tájékozódik az életben, ráadásul kissé előnytelen külsejű nő. De makacs, s a vélet­len találkozás után a fejébe veszi, hogy jó útra téríti Igort. Ez a vállal­kozás nem könnyű feladat két ennyire különböző mentalitású, sorsú és karakterű embernek. De Vera konokul önfejű, autogén tré­te filmje műfaját Szergej Mikael- jan, a Lenfilm stúdió rendezője. Ez a két ellentétes fogalom a film szerkezetére és stílusára utal. Nemcsak a mondanivalója ko­moly, hanem a feldolgozás módja is, csupán a helyzetek, a körülmé­nyek, a két főhős furcsa viselkedé­se megmosolyogtató, de nem har­sány kacajt kiváltó. < Szergej Mikaeljan - akit a ter­melési témájú, publicisztikai műfa­jú, s oly sok vitát kavart Prémium alkotójaként ismerhettünk meg - kiváló színészekre építette film­jét: Oleg Jankovszkij és Jevgenyi- ja Glusenko játékukkal hitelessé teszik ezt a stilizált történetet. Kü­lönösen meggyőző Oleg Jan­Jevgenyija Glusenko és Oleg Jankovszkij a szovjet film főszerepében ninget javasol a fiúnak, Igor vi­szont azt tanácsolja: szeressenek egymásba saját kívánságuk sze­rint. Érdekes téma, mégha egy kissé erőltetettnek tűnik is fel ez a sze­relem saját kívánságra. Nem az teszi érdekessé, hogyan szereti meg egymást ez a két össze nem illő ember, hatiem annak ábrázo­lása, hogy a szerelem miként for­málja szemléletüket, hogyan vál­toztatja meg az élethez való viszo­nyukat. Komoly komédiának jelöl­A vidéki lány kovszkij alakítása: az általa meg­formált könnyelmű, szinte csak vegetáló esztergályos, akit senki, semmi nem érdekel, mert kiégett, nem a szerelem jótékony hatására alakul át, a szerelem csupán hoz­zásegíti az átformálódáshoz, mert általa ismét megtalálja önmagát és élteti őt a tudat, hogy van, aki bízik benne, akinek szüksége van rá. Érzékletesen játszik Jevgenyija Glusenko is, akit a tavalyi nyugat­berlini filmfesztiválon a legjobb női alakítás díjával jutalmaztak. (francia) Christine, a vidéki lány, alig múlt el harmincéves, nincs munkája, ideje hát végre kitörnie a lotharin- giai kisváros szűk köréből. Párizs­ba vágyik, élményeket, új életet és természetesen munkát keres. A bájos, „igazi francia nő“, akinek jó szakmája van - műszaki rajzoló - kenyérkereset helyett csak al­kalmi munkákat, társ helyett csu­pán fellobbanó, elhamvadó sze­relmet, barátok helyett inkább tar­talmatlan kapcsolatokat talál. Fur­csa, köznapi kalandjaiból áll össze a mozaikszerű filmkép. A sok férfi és kevés munka közepette éles fény vetül a mai francia állapotok­ra, s bár a rendező nem a „bűnök városaként“ ábrázolja a lány kör­nyezetét, mégis keserű elégia bontakozik ki Christine kiszolgál­tatottságáról. Pedig a vidéki lány értelmesen szeretne élni, be akar illeszkedni, akár kisebb engedmé­nyek árán is. De arra nem hajlan­dó, hogy elegánsan árulja magát, mint színészbarátnóje. így aztán bizakodó, kedves mosolya eltűnik, feladja a küzdelmet s visszamegy vidéki otthonába, a vaskohók lo- tharingiai földjére. Kulturált, finom, pasztell árnya­latú Claude Goretta svájci rendező filmje. Az alkotónak és a főszerep­lőnek - a tüneményes tehetségű Nathalie Baye-nek - különös ér­zéke van ahhoz, hogy felfedezze a szépséget az emberi vágyban, a kitörési kísérletben, a néma lá­zadásban. Környezetrajza kifeje­ző, hétköznapi képeken, egyszerű eseményeken keresztül érzékelte­ti a vidéki lány és a nagyváros között feszülő ellentmondáso­kat. -ym­Jelenet a francia filmből; jobbra Nathalie Baye, a főszereplő ÚJ SZÚ 4 1984. II. 7.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom