Új Szó, 1984. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1984-01-16 / 13. szám, hétfő

Pénzt vagy mondanivalót? H amarosan mindenütt meg­kezdődik a vers- és próza­mondók idei versenysorozata, melynek, reméljük, ezúttal is sok részvevője lesz minden kategóriá­ban, a Csallóköztől a Bodrogkö­zig. így megint lesz irgalom és lámpaláz bőven, lesz egyetértés és egyet nem értés a zsűri ítéletei­vel, de bizonyára emlékezetes tel­jesítményeknek is tanúi lehetünk, mint az elmúlt években, köszön­hetően a tehetségnek és mind­azoknak, akik elkötelezett lelkese­déssel és hozzáértéssel segítették kibontakozását egy-egy irodalmi szöveg előadásának megépítése során. Nem csak önmagukért, a közösségért is dolgoztak ők va­lamennyien, és nem csak akarva, hanem cselekedve is a szépet, a nemest. Amiről most, az újabb verse­nyek megkezdése előtt e jegyzet szólni kíván, az csupán egy kér­dés az évek óta megoldatlanok közül, melyek számos helyütt ne­gatívan befolyásolják a verseny hangulatát, az előadók lelkiállapo­tát, következésképpen az egyes produkciók és az egész verseny színvonalát. Különösen a gyerme­kek esetében, ezért elsősorban az ő számukra szervezett versenyek­ről lesz itt szó. Pontosabban: e versenyek helyszínéről, a kör­nyezetről, melyben a gyermek po­rondra lép a hetekig tanult-csiszolt Csótó László: Halászlegény, (lino) verssel, prózával, a jó szereplés reményében. Milyen ez a környezet? Tudjuk, az elsőt, az iskolai for­dulót általában az iskola valame­lyik osztályában rendezik, „hazai" pedagógusokból álló zsűri előtt, így az egész egy kicsit olyan, mintha tanítási órán lennének a gyerekek, ahol felelniük kell. A körülmények ismeretében azon­ban egyelőre aligha van itt lehető­ség másként csinálni, eseménnyé emelni már az iskolai fordulót, él­ményt adó eseménnyé, hiszen azt is nehéz elérni, hogy a verseny a délelőtti órákban legyen, ne pe­dig délután, amikor a hat-hét órái tanulás, az étkezdei tolongás után már fáradtak, fáradékonyabbak a gyerekek, nem képesek kellő­képpen koncentrálni. A körzeti fordulót már az iskola területén kívül rendezik, ugyanúgy természetesen a járásit és a kerü­letit. És általában művelődési ház­ban, a járási, illetve a kerületi mű­velődési központok irányító közre­működésével. Itt már lenne mód arra, hogy a verseny több legyen a szereplők gépies sorakozójánál, ahol ugye, kiül a komoly zsűri és szólítja egymás után pódiumra a gyerekeket. Sehol játék, sehol melegebb, közvetlenebb hangulat, amely oldaná a gyermekekben a feszültséget. Csak ülnek, várnak sorukra, arcukon látszik, hogy re­megnek belül. (Le a kalappal az előtt a gyerek előtt, aki ezek után jövőre is jelentkezik a versenyre, önként.) És mindehhez a terem, ahol a verseny zajlik. Semmi, például a falakon, ami a gyermeki világot idézné erre az alkalomra. Sőt, vol­tam olyan (kerületi!) versenyen, amely székekre rakott-dobált ka­bátok között zajlott, olyanon is, amely fütetlen teremben, hogy di­deregtek a szereplők. Ha e versenyek célja az - már­pedig elósorban az hogy mind több gyermekkel szerettessük meg az irodalmat, lehetőséget ad­junk előadói tehetségünk kibonta­koztatására és fejlesztésére, ilyen irányú önkifejezési vágyuk kielé­gítésére, vagyis, ha a gyermek a cél, akkor úgy is kell szervezni ezeket az egyébként nélkülözhe­tetlen versenyeket. Játékot, játé­kos világot teremteni köréje, amelynek bár legfőbb, de csak egyik eseménye: a vers- és próza­mondók versenye. Nem sok kelle­ne ehhez, tulajdonképpen csak öt­let, fantázia és valamivel több aka­rat, és nagyobb tisztelet az iroda­lom és ifjú előadói iránt. (bodnár) Új régi Faragó István a magyar pop­muzsika egyik tehetséges, nép­szerű egyénisége, akit mint gitá­rost és népszerű dallamok zene­szerzőjét tart nyilván a popmuzsi­ka kedvelőinek népes tábora. A hatvanas évek elejétől van jelen a zenei életben, több együttes (Flottila, Scampoló, Sprint) gitáro­saként működött és Komár László állandó kísérője. Ezúttal szólógitá­rosként mutatkozik be Judy Guitar című nagylemezén. Ö maga Fra- mus Gold, Fender Telecaster, Aria Pro II elektromos gitárokon, 12- és 6-húros akusztikus gitáron, tam- burán és Gibson G-3 basszusgi­táron játszik. Kísérői: Karácsony János és Mihály János (basszus- gitár), Solti János (dob), Horváth Kornél (ütőhangszerek), Presser Gábor (billentyűsök), Dolák-Saly Róbert (12-húros gitár) és Bige István (zongora). A szólista különféle műfajú és stílusú népszerű dallamok kitűnő interpretálásával bizonyítja nem mindennapi tehetségét. Nem csak nagyszerűen intonál, hanem kitű­nő ritmusérzékkel és virtuóz mó­don improvizál is, ötletesen és ízlésesen variálja az alapdallamo­- Döntsék el, mi legyen. Pénz vagy mondanivaló? - fakadt ki az egyik művelődési ház vezetője, amikor a nemzeti bizottság taná­csának ülésén az általa irányított intézmény munkáját értékelték. És bírálták. Azt vetették az igazgató szemére, hogy a nagyteremben jószerivel csak bált és diszkót ren­dez. Papíron minden szép, hiszen egy év alatt több ezer fizető láto­gatója volt a művelődési háznak, tehát a bevételi tervet is túlteljesí­tették.- Igenám, de hol a mondaniva­ló, a tartalom? - kérdezte több tanácstag is. - Vajon elegen- dő-e ha csak táncmulatságo­kat rendezünk, ha csak a bevé­tellel, a szórakozással törődünk, s megfekedkezünk a művelődés­ről, a tartalmasabb szórakozásról, a szabad idő értelmes kihasználá­sának népszerűsítéséről? Elgondolkoztatóak a művelő­dési ház igazgatójának érvei is. A takarékosság az ó munkaterüle­tén is éreztette a hatását; magya­rán jóval kevesebb anyagi támo­gatást kap, mint évekkel ezelőtt. A hiányzó összeget neki kell „ki­gazdálkodnia“, tehát egyetlen rendezvény szervezésekor sem mellőzheti az anyagi szemponto­kat. Aztán adatokat ismertetett: legutóbb a komolyzenei nevelő hangversenyre alig jöttek el hú­szán, így a ráfizetés több mint kétezer korona, s bizony az utóbbi Népművészeti és amatőr művé­szeti mozgalmunk újabb eredmé­nye a folklór térhódítása. Minden­képpen pozitívumként könyvelhet­jük el, hogy ifjúságunk jelentős része a divatos szórakoztató és tánczenén kívül a népzenét is megkedvelte az utóbbi években. És nemcsak passzív hallgatója a zenének, hanem aktív müvelóje- ként is jelentkezett a múlt év nép­művészeti és népzenei rendezvé­nyein. A Tavaszi szél... népdal- versenyen szép számban szere­peltek fiatalokból álló éneklő cso­portok. A tiszta éneklés mellett nemcsak a népdalok hiteles elő­adásában jeleskedtek: a műsor­anyaguk kitűnő megválasztásával is bizonyítottak, (például a hími lányok), örvendetes jelenség az is, hogy a népdaléneklésen kívül számos hangszeres együttes ala­kult. Egy részük a táncegyüttesek mellett, azoknak mintegy „részle­geként“ jött létre, de tudomásunk van olyanokról, amelyek „csak“ a népzenei hagyományunk ápolá­sát tűzték ki célul. Népművelői munkánk eredmé­nye ez? Vagy divat? Amiképpen divattá vált paraszti kultúránk em­lékeit gyűjteni, fényesre lakkozni és bevinni a modern lakásba? számok kát és remekül igazodik nemcsak a dallamok hangulatához, hanem á kísérethez is, amelyet ugyan­csak kiváló muzsikusok alkotnak, így aztán ez a remek alkalmi együttes kimagaslóan jó produk­cióval örvendezteti meg a gitármu­zsika és általában a popműfaj kedvelőit. A szólista és kísérőinek összmunkája fegyelmezett, mér­téktartó. Jól érzékelhető ez példá­ul az Akácos út, a Judy Gitár, az Azok a szép napok című Raskin- szerzemény, a Ne hagyd el soha című Villoldo-tangó és a közismert Monti-csárdás virtuóz előadásá­ban. Ezeket a számokat már sok­féle interpretálásban hallottuk, ze­nekaroktól és szólistáktól. Faragó István azonban nem „kopíroz“, egyénisége van ott a számokban. A 14 szebbnél szebb számot tartalmazó különleges lemez jó dramaturgiájának, Faragó (Judy) István virtuóz játékának, a kiváló zenészeket felsorakoztató szelle­mes, rugalmas, hangszerelési öt­letekben bővelkedő remek kísé­retnek köszönhető, hogy ez a le­mez méltán feliratkozott a sikerlis­tára. Sági Tóth Tibor időben a színházi előadásokon is megcsappant a nézőszám, itt is gyakori a ráfizetés. A bál és a diszkó meg mindig nyereség. Nyilván sok helyen fölmerülnek ilyen, és ehhez hasonló gondok. Különösen most, az év elején, amikor a nemzeti bizottságok ille­tékes szervei a művelődési házak féléves munkaterveit hagyják jóvá. Mert nem is olyan egyszerű dolog pezsgő, tartalmas kulturális életet szervezni falun és kisvárosokban. Méghozzá úgy, hogy kellő mérték­ben vegyék figylembe az eszmei, a szakmai és az anyagi szempon­tokat, s természetesen a lakosság igényeit, elvárásait is. De hiba ienne csak a nehézsé­geket, az objektív okokat ismétel­getni, s ölbe tett kézzel ülni. Keres­ni kell a javítás lehetőségeit. Sok helyen megfeledkeznek például a rendezvények hatékony propagálásáról. Néhány semmit­mondó plakát minden bizonnyal kevés nézőt vonz mondjuk egy nevelő hangversenyre. Ám ha ugyanezt a rendezvényt érthető és felfigyeltető mondatokkal népsze­rűsítjük a helyi hangosanbeszé- lón, az iskolákban, a faluban, a kisvárosban működő tömeg­szervezetekben, akkor jóval több az esély arra, hogy megtelnek a széksorok. Az egyik faluban például évről évre kevesen jártak színielóadás- ra. A nemzeti bizottságon elgon­Erre a kérdésre még nem tu­dunk egyértelmű választ adni. Va­lószínűleg ez is, az is. Annál in­kább kell erről írni, beszélni és vitatkozni. Népművelésünknek meg egyenesen kötelessége fel­karolni és irányítani a kibontako­zóban levő művészeti mozgalma­kat. örülünk, hogy végre ilyen egészséges divat is hódít fiatalsá­gunk körében. De nézzük meg, hogyan éledt újjá ez a népi hangszeres muzsi­kálás? A tánchoz zene kell. Ez nem­csak most van így, azelőtt is így volt. Valamikor faluhelyen a sze­gényebb réteg beérte egy dudás­sal vagy citerással. A tehetősebb fiatalok cigánybandát fogadtak a tánchoz. Természetesen a tár­sadalmi rétegeződés szerint nem volt azonos sem az, amit táncol­tak, sem az, amire táncoltak. A ci­gányzenekarok már akkor is a „magasabbnak“ vélt városi di­vatos nótákat és zenét terjesz­tették. A felszabadulás után, amikor kezdett kibontakozni néptánc­mozgalmunk, táncegyütteseink egyik legnagyobb gondja a kísérő zene biztosítása volt. Kificamo­dott, felemás megoldások szület­tek azáltal, hogy az eredeti népi táncok zenekíséretét, amely több­nyire parasztzene volt, a cigány zenészek kapásból, tehát különö­sebb felkészültség vagy gyakorlás nélkül, a saját hagyományos har­móniavilágukba próbálták belee­rőszakolni. A legfeltűnőbb ellent­mondás maga a hagyomány és annak előadói között volt. Ezek a nem hivatásos zenészekből álló hangszeres együttesek - amelyek azért hivatásos zenészeknek kijá­ró tiszteletdíjért nyesztették a régi népdalokat, sokszor tízszer, húsz­szor ismételve egyet-egyet, mi­közben a tánccsoport vezetője sú­gott - semmi közösséget sem éreztek, de nem is vállaltak a moz­galommal, sem azzal, amit ját­szottak. A hatvanas évek elején az Iro­dalmi Szemle indított egy vitát a népművészeti mozgalmunkról. Ott írta le valaki azt az észrevéte­lét, hogy azok a fiatalok, akik a színpadon lelkesen járják a ver­bunkost, a csárdást, a szereplés után, a saját szórakozásukkor csak a divatos táncokban tudják táncos mozgásigényüket kielé­gíteni. Ahogy levetették a népvise­letet, úgy tették félre a saját tánc- hagyományukat és fordultak a di­vatos idegen felé. dolkoztak, mi is ennek az oka. Rájöttek arra, hogy mérlegelni kell az előadások napját, és a vasár­nap este mellett döntöttek, amikor leginkább ráérnek az ottani lako­sok. S javítottak a propagáláson is. Az állandóan ismétlődő sablon (mikor, hol, játszik a színház és mit) helyett úgy próbálták felkelte­ni az érdeklődést, hogy röviden összefoglalták, miről szól a darab, kik a szereplői. S az eredmény? Talán a jobb propagálás is közre­játszott abban, hogy az idén már kétszer is majdnem telt ház volt a színházi előadáson. Vannak természetesen más eszközök is arra, hogy a sok kor­szerű létesítmény valóban a szo­cialista művelődés háza, központ­ja legyen. Sok múlik a népművelők leleményességén, rátermettsé­gén, s a helyi szervek, szerveze­tek együttműködésén, támogatá­sán. Természetesen a társas összejövetelekről, a bálokról és a diszkókról sem szabad lemon­dani, s nemcsak az anyagi meg­gondolások miatt. Sok ember ta­lán akkor jön el először a művelő­dési házba, s lehet, hogy nem utoljára, ha kínálnak számára is érdekes programot. Az igazgató kérdésére tehát el­méletben egyszerű a válasz: Le­gyen mondanivaló is, bevétel is. A gyakorlatban mindez persze sokkalta nehezebb, bonyolultabb. De: nem lehetetlen. Sz. J. Körülbelül egy évtizede indult meg az új mozgalom, amely a népi tánchagyományt nemcsak a szín­padon és nemcsak produkcióként kívánta ápolni, hanem a fiatalság széles körében is terjeszteni akar­ta, mint a többi társastáncot. Akadt néhány lelkes fiatal zenész is, aki elindult, hogy felkutassa nemcsak a régi dallamokat, hanem azokat a paraszt zenészeket, akik e dalla­mokat még hagyományos módon tudják játszani is. A táncház-moz­galom életre hívta az első tánc­ház-zenekarokat is, hisz a ha­gyományos táncházak táncrend­jéhez már nem lehetett cigányze­nészeket fogadni. A mozgalom megindult, terebé­lyesedett. A táncosoknak a tán­cokhoz illő és megfelelő, azaz ere­deti zenére volt szükségük. így egyre-másra alakultak az új hang­szeres együttesek. A fiatalok szor­galmas tanulással, gyakorlással elsajátították a klasszikus hang­szerektől némileg eltérő játéktech­nikát és játékstílust. Háromhúrú brácsán és átalakított nagybőgőn, maguk készítette kemény vonók­kal, kemény táncritmusokkal szol­gáltatták a talpalávaló zenét. Azonban most fenyeget egy bi­zonyos veszély. Addig, amíg a mozgalom elindítói a helyszínen, első kézből tanulták meg, lesték el a hagyományos játékstílust, a ké­sőbb jövők már csak harmad­vagy negyedkézből tanulták azok­tól, akik csak utánzók voltak. így menthetetlenül megindult a ha­gyomány kopása-romlása. Addig, amíg a mozgalom elindítói képzett zenészek voltak, a követőik gyak­ran csak a zenei dilettantizmus kezdetéig jutottak el. Kottaismere­tük is sok esetben hiányos. Zenei felkészültségük sem olyan szintű, hogy a sok esetben régi modális hangnemű népdalokra megfelelő harmóniát találjanak. Mi a teendő? Népművelésünknek mielőbb fel kell karolnia ezt az egészséges mozgalmat. Lehetőséget biztosít­va a fiatalok népzenei ismeretei­nek bővítésére, a publikációk szá­mának a növelésével is. Továbbá hosszú lejáratú tanfolyamok szer­vezésével. Vitákat kellene indítani azokról a kérdésekről, amelyek a mozgalom kibontakozását hát­ráltatják. Ami a táncot illeti, ott értékes eredmények születtek. Új területe­ket fedeztek fel, újabb táncokat gyűjtöttek. Hasonlóra lenne szük­ség a hangszeres népzenében. ÁG TIBOR Ahol a verseny zajlik LEMEZ Népzenét - első kézből ÚJ SZŐ 4 1984. I. 16:

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom