Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-12-30 / 52. szám
* munkát keresnek. Buzásiék dicséretére váljék, hogy családjukban vannak folytatói a kéményépítésnek, hiszen a következő nemzedékből fiaik - József, Róbert, Tibor. Zoltán és Árpád is ebben a szakmában dolgoznak. De hogy meddig él majd bennük a szakmaszeretet, a fizetés ellenében tett lemondások vállalása, azt még a szülők sem merik megjósolni. ' Mindenesetre a fiúk köztük vannak, s ez már egyfajta biztosíték a jövőre nézve József, a „korelnök“ A négy Buzási testvér közül József a legidősebb. Túl van már a nyugdíjkorhatáron, de még mindig dolgozik. Hat éve, amikor munkabaleset érte, s azóta is fél szemére gyengébben lát, nem jár az állandó otthonléttel, az időtöltés házkörüli hasznos változataival. A testvérek közül talán ö a legszókimondóbb A kezdetről és hétköznapjairól faggatom.- Józsi bátyámmal a negyvenes évek végén a püspökiek ajánlatára mentünk a Termostavba dolgozni, mint kőművesek. Kezdetben - többnyire nyáron - kéményen voltunk, télen meg samottoz- tunk. Aztán következett a téglagyárak korszerűsítésének időszaka, s ezalatt leggyakrabban Kelet-Szlovákiában és az Árvában fordultunk meg. A kéményépítésre már később szakosodtunk. Bizony akadt olyan esztendő, amikor októberben elmentünk hazulról, és csak karácsonyra tértünk vissza a családhoz. Ma már ki KÉMÉNYÉPÍTÉS MESTEREI Egy este a Buzási testvérekkel A sztaltársaságukban hallgatásra vagyok ítélve. Közösen átélt élményeikről, mesterségük megannyi érdekességéről, sajátosságairól beszélgetnek. Elég csak időnként közbeszólnom, s emlékeikből újabb történetek kerülnek elő. Ki tudja hányadszor ülnek így együtt, mint legközelebbi családtagok és szakmabeliek, akiket összetartásuk bizonyításának legújabb indítéka hoz újra meg újra össze. Mert a Buzási testvérek: József, Ferenc, László és Miklós gyakran találkoznak, véleményt cserélnek, kisegítik egymást. És ráadásul egyazon munkaterületen dolgoznak: mindnyájan kéményépítők, a szakma elismert mesterei. Nem mindenki vállalja Családjaikkal Pozsonypüspökiben (Podunajské Biskupice) élnek. Mikor munkaadójuknál, a bratislavaiTermostav- ban érdeklődtem felőlük, azt ajánlották: otthon keressem őket, mert ott a legköny- nyebb rájuk találni; munkahelyükön nehezebb lenne utolérni őket, hiszen ahá- nyan vannak, annyifelé járnak dolgozni. Ráadásul egy olyan szakmában, amelybe nem tódulnak az emberek, mert sem a kéményépítés, sem a samottozás nem valami könnyű: nehéz fizikai munka, amely csak a szívós, erős akaratú embereknek lehet a kenyere. Szinte állandóan stresszhelyzetben dolgoznak, folyton magukra, s egymásra kell vigyázniuk a magasban, s szervezetük rendszeresen ki van téve az időjárás viszontagságainak. Nemhiába sokan orvosi ajánlatra még a nyugdíjkorhatár (ebben a szakmában ötvenéves kortól számít) elérése előtt kénytelenek abbahagyni az épülő kéményekre való mindennapos feljárást. Van egy másik hátránya is ennek a szakmának: a családtól való távoliét, mert oda kell menniük, ahova a munka szólítja őket.- És ez lehet Szlovákia területén bárhol. Ilyenkbr csak hetente vagy tizna- ponként látja viszont feleségét és gyermekeit a családfő. A nehéz fizikai munka és a gyakori távoliét e dupla megterhelését ma nem mindenki vállalja, a fiatalabbak közül egyre kevesebben. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy az évente erre a szakmára kiszemelt 30-35 szakmunkástanuló közül a katonai szolgálat letelte után alig kettőhárom marad, a többiek inkább más a kéményekre. Általában az anyagkészítésben segédkezik. Arcán a tovaszállt évek és a szakma megannyi hatása hagyott nyomokat.- Legalább már ötödik éve a bratisla- vai Slovnaftban javítjuk a kéményeket - mondja lassan a végéhez közeledünk. Furcsa módon fiam, József, akit mindenki Dodónak ismer, beosztottja vagyok. Mit mondhatnék róla? Jól irányít, igazán precíz ember. A kéményjavítás mindenképpen veszélyesebb munka, mint a „füstakna“ felhúzása. Fugákat s egyéb réseket kell eltüntetni a kémény faláról, állandóan a magasban dolgozva. Máig úgy érzem, nem csináltam semmi különöset azzal, hogy a kéményépítök közé szegődtem. Csak megszoktam a nehéz munkát, s gyakorlatot szereztem. Olyan mesterre akadtam, aki szíve- i sen átadta a szakma titkait. Hogy mire van szüksége egy igazi kéményípítőnek? Jó szemre, és arra, hogy tudjon bánni a vezetöléccel. S ha ez a léc jól be van állítva, nem nagyon lehet hibát elkövetni. Mert a kémény ferdén nem épülhet. Csak később ferdülhet el: a melegségtől vagy az alap megsüllyedésének következtében. Régebben mindenki mindent csinált, ma munkamegosztásban zajlik az építés: más-más falaz, mér, fugáz. Hosszúéves vándoréletemböl legszívesebben Feledre emlékezem vissza, ahol az ötvenes évek derekán téglagyárat építettünk. Ott még a négyéves gyerekek is ismertek. Szlovákia úgyszólván valamennyi részén megfordultam, talán csak Breznóba és környékére nem jutottam el. Több partiban dolgoztam, idővel öcséim is közénk kerültek. Ezzel csak megerősödtünk, nagyobb lett az összetartás. A jobb képességűek fokozatosan kiváltak a partiból, köztük testvéreim is. Ók aztán önálló munkacsoportokat hoztak létre, s maguk kamatoztatták azt a tudást, amit köztünk szereztek. Állíthatom: a Buzási partinak rangja és neve van a szakmában, aki közülünk kikerül, az már jelent a kéményépítésben valamit. Ferenc, a nyugdíjas Bár szeptemberben már ötvenhetedik születésnapját ünnepelte, nyugdíjba csak november elsejétől vonult. Buzási Ferenc, az életkorát tekintve bátyját, Józsefet követi a sorban, mégcsak ismerkedik viselné el az ilyen hosszú távollétet? Kivétel azért akad, mint ahogy azt az esetem is bizonyítja. Közvetlenül nyugdíjba vonulásom előtt tértem háza a Szovjetunióból, s elég sokáig Ukrajnában és a Kaukázusban dolgoztam kemencék és kémények építésén szakértőként. Októberben nagyon elfogott a honvágy. Szabadságra nem jöhettem, ezért egészségemre hivatkozva kértem: engedjenek haza. Hiába, a szív egy bizonyos idő után hazahúz, s ilyenkor anyagiakkal sem lehet visszatartani az embert. Visszajöttem és novembertől nyugdíjban vagyok, otthon töltöm a napjaimat. Továbbra is korán ébredek, mint azelőtt, s úgy érzem, mintha valami hiányozna az életemből. Hosszú évekig voltam ütközőpont a munkások és az üzemvezetés között, hiszen csoportvezetői beosztásban, de gyakorlatilag mesterként dolgoztam. Ha netán mégis visszatérnék, csakis munkásnak. Dehát ezen nem nagyon gondolkozom, így is sok minden van Szlovákia-szerte, amire esetleges utazásaink során bármikor rámutathatok, s unokáimnak büszkélkedhetek vele: azt is én csináltam. Kedvteléseimnél kitartok továbbra is. Szívesen fejtek keresztrejtvényt, és sokat olvasok. Folyóiratokat s könyveket egyaránt. Még a Szovjetunióba is küldték utánam a magyar nyelvű olvasnivalót. László, a házigazda Házigazdánk László, a harmadik Buzási testvér, akinek családi otthonában beszélgetünk. Csendes, keveset beszélő embernek ismertem meg. így jóformán csak akkor tudok meg róla valamit, amikor a körbekérdezéskor rákerül a sor. A Buzási találkákkal kezdi:- Gyakran összejövünk, találkozunk. És még az asztal mellett is legtöbbször a munkáról van szó. Ilyenkor mindegyikünk elmondja tapasztalatait, beszámol élményeiről. Valamennyi hasonló találkozásunk kötetlen véleménycsere. Jómagam harminckét éve vagyok a szakmában. Ácsnak tanultam ki. Nyáron fejeztem be az iskolát, ősztől már a testvéreim közé kerültem. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy csoportommal építettük fel az első monolitkéményt a Termos- tav kivitelezésében. Máig emlékszem rá: 1969-et írtak akkor, és mindez a bratisla- vai Matadorban történt. Jelenleg svéd szabadalom alapján egy különleges berendezéssel építjük a kéményeket. Persze, ez csak a beavatatlan számára bonyolult. Nézze csak meg ezeket a képeket, könnyebben megérti. Valamennyi felvétel a bratislavai autógyárban készült, ahol márciusban kezdtünk el egy 150 méteres betonkémény építését. De nem ez az utolsó, azóta már Vrútkyban is felhúztunk egy 100 méter magasat. Mindkét helyen most a kémények belse- ]ét falazzuk. Évente általában 260-270 méteres „kéményhosszal“ tudunk megbirkózni, csúcsunkat tavaly állítottuk fel: 320 méter. Ha minden jól megy, jövőre már elérem a felépített kémények hosz- szában mért negyedik kilométert. És ez már nem akármilyen távolság... Szilveszterkor leszek ötven éves, de az ünneplés csak egy héttel később lesz, amikor újra összejön a család. Apánktól örökölt olvasókedvem nekem is megvan. Bármit szívesen végigböngészek, leginkább azonban a történelemről szóló irodalmat kedvelem. Miklós, aki újra visszatért Miklóssal, a legfiatalabb kéményépítő testvérrel teszem meg a bátyjához vezető utat. Jelenleg ő dolgozik a legtávolabb valamennyiük közül. Sered' egyik lakótelepén építenek kéményt. Útközben elmondja: hetente csak egyszer jár haza, s a hét végén van mit csinálnia, hogy mindenre fussa- idejéből. Vasárnaponként azért kijár a helyi sportpályára, hogy kikapcsolódjon, s megnézze fiai játékát, akik az odaköltözött Spoje színeiben futballoznak. Csak azután válaszol kérdéseimre, amikor már a többieket végighallgattam.- Nézze, én egész fiatalon, még az ötvenes évek végén kerültem bátyáim közé. Aztán egy időre hátat fordítottam a kéményépítésnek, majd újra visszatértem. Higgye el: borzasztó, amikor az embernek órák hosszat kell ülnie egy bulldózer nyergében, miközben egyedül van. Sokkal jobb emberek között dolgozni, mégha nehezebb körülmények között is. Nem mondanék igazat, ha letagadnám: visszatérésemben az anyagiak is közrejátszottak. Ismét tehát abban a szakmában dolgozom, amelyre külön nem képeznek ki szakmunkásokat. A jelentkező ugyanis két évig kő núvesnek tanul, majd utána kikerül a partiba, ahol már a kémény- építés fortélyaival ismerkedhet. Ma lényegesen esztétikusabb, jobb kivitelezésű kéményeket építünk, mint régebben. Ezek közé tartozik a serecfi is, amely közvetlen befelyezés előtt áll. Mivel csoportvezetői megbízatást kaptam, kértem, hogy unoköcséim Zoltán és Róbert is velem jöhessenek. így most három Buzási van a partiban. Jól kijövök a fiúkkal, akárcsak a testvéreimmel, akikhez sokszor fordulok tanácsért, s mindig segítenek rajtam. Hiába, tapasztalatom még nincs annyi, mint nekik, de a csoportvezetői beosztásra már alighanem „beértem". Már négy órája beszélgetünk, de még mindig egymást érik az újabb és újabb történetek. Könyvrevaló élmény- és tapasztalatanyag van ezekben az emberekben. Lehet, hogy egyszer majd valakinek tollbamondják... J. MÉSZÁROS KÁROLY Buzási József: „LegszlvesebBuzási Ferenc: „Nagyon elfőben Feledre emlékezem vissza" gott a honvágy" Buzási László: „Valamennyi találkozásunk kötetlen veteményesére“ Buzási Miklós: „Újra visszatértem a szakmába“ (Gyökeres György (2) és Stefan Rybár (3) felvételei) II. 30.
