Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1983-12-23 / 51. szám

ste hatra hívták előadásra, öt óra múlt, amikor elment a mai utolsó páciens; a büfében bekapott egy szendvicset, s máris autóba ültünk - kölcsönkért gépkocsiba.- Tegnap hajnalban jöttem meg Prágából, a kardiológus tanácskozásról. Nagyon síkosak voltak az utak, ezért otthagytam a nagyállomáson a kocsimat. Ha már eligérkeztem, akkor mese nincs, menni kell, akár így, a kollégám kocsiján. Néhány kilométer után már szótfogad a vadonatúj Skoda Garde, beszélhetünk.- A mai napom? A szokásos. Reggel értekezlet, vizit, szokásos teendő az intenzív osztályon, délben órám volt az egészségügyi szakközépiskolában, utána rendeltem, hátra van még ez az előadás. Dr. Baculák Verának, a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) belgyógyászati osztály helyettes vezetőjének a neve fogalom, jóval a járás határain túl is. Nem csoda hát, hogy zimankós téli estén is sokan jöttek el meghall­gatni ót, választ kérni panaszokra, kételyekre, testi-lelki nyűgökre.- Valamikor az orvosok ismerték a páciens apját, nagy­apját, ükapját, rokonát, mindent tudtak a családról, ami a gyógyítás szempontjából fontos, ma a tempós világban sajnos nincs így, nem találunk időt egymásra: szülő a gyermekre, munkás a kollégájára, orvos a páciensre. Rohanunk, nem figyelünk oda a másikra. Percek alatt megtalálja a kapcsolatot a hallgatósággal. Fiatalok, idősek, munkásasszonyok, értelmiségiek figyel­mét egyaránt leköti a tudományosan megalapozott, és mégis közérthető és szellemes előadásmódja. Szívszorító adatokat közöl: hazánkban mind több az infarktus, s más szív- és érrendszeri betegség, jelenleg 10 ember közül hét neurotikus, s nemcsak a városokban, egyre inkább a falvakban is. Sorolja az okokat:- Alkohol, helytelen életmód, rossz táplálkozás.- Nálunk egy ember átlagosan például 135 liter sört iszik évente, s az égetett szesz fogyasztásában is „elő­kelő“ helyen állunk a világranglistán. S ehhez jön a túlhaj­szolt életmód, a rendkívül magas cukorfogyasztás, nincs mit csodálkozni, ha a szervezetünk elóbb-utóbb felmondja a szolgálatot. Döbbent csend, majd újabb elgondolkoztató dolgokról hallunk.-Túlhajszolt világban élünk, mondogatjuk, de vajon nem mi tesszük-e azzá? Szociológusok mutatták ki, hogy naponta átlagosan két órát töltünk együtt a gyermekeink­kel, sokan még ennyit sem, más helyeken meg ezekben az együttlétekben sincs sok köszönet. A sok veszekedés, durva szó, az „ülj a tévé előtt, és maradj csendben“ nevelés bizony nem á gyermek lelki épülését szolgálja.- Sokan nem tudnak reláxálódni, ünnepelni sem. Szülé­ink, nagyszüleink szegényebbek voltak talán, mégis gaz­dagabban éltek. Tudtak pihenni, ünnepet ülni. Most jósze­rivel csak karácsony első napján nem dolgoznak az emberek. Szabad szombatnak csak a neve az. A legtöb­ben keresni akarnak, sokat, még többet, hogy legyen annyi, sót több, mint a szomszédnak, kollégának, ismerős­nek. Családra, egymásra kevés helyen jut idő.-S a táplálkozás... Falun is elszoktunk az ésszerű parasztkonyhától, a sok cukor a módi. Már a csecsemőt édességre szoktatják, amikor sokan anyatej helyett mes­terséges táplálékkal etetik öt, s később sem jobb a helyzet. Cukrot, tortát hoz a nagyi, az apu, a rokonság, nem telik el egy vasárnap sem nyalánkságok nélkül. Sokhelyütt már felismerték a veszélyt. A finneknél a racionálisabb étkezés eredményeképpen évek alatt hét százalékkal csökkent az infarktusok száma. Sok népnél, amely túlnyomórészt hallal táplálkozik, ismeretlen ez a betegség. Jó lenne nálunk, a Csallóközben, a Bodrogközben és máshol visszatérni nagyanyáink egészséges ételeihez, az ízes parasztkony­hához. Nem szabadna majmolnunk azt, ami egészség­telen. Kilenc múlt és még tart a vita a túlzott gyógyszerfo­gyasztásról, a sok-sok „dilibogyóról“, amely inkább árt, mint használ. Sok szó esik az orvosetikáról, amely napja­inkban, mintha egyre nagyobb csorbát szenvedne, általá­ban az orvos és a beteg kapcsolatáról.- A gyógyítás alapfeltétele, hogy a beteg szót értsen az orvossal. Ezért tartom fontosnak, hogy a vegyes nyelvű járásokban az orvosok beszéljék az összes ott lakónak a nyelvét, mert ez is a páciens megbecsülésének, az orvos jó szándékának a jele, a gyógyításhoz nélkülözhetetlen bensőséges kapcsolat kialakulásának egyik feltétele. Se szeri, se száma a kérdéseknek, de az orvosnőn nem látszanak a fáradtság jelei.- Kár, hogy egyre kevesebb orvos és más értelmiség vállalja ezt a munkát - mondja a beszélgetés után a fehér asztalnál egy kólás üveg mellett. Pedig, milyen jó lenne, ha a mérnökök a kertészkedőket világosítanák fel a vegysze­rek helyes használatáról és más fontos tudnivalókról. Kevesebb lenne a különböző mérgezések száma, piacra kerülő gyümölcsök, zöldségek egy része sem lenne ártal­mas az egészségre, s talán többen találnának maguknak hasznos elfoglaltságot szabad idejükben is. Mert a népmű­velés ma is az értelmiségi ember hivatása, egyik legszebb feladata, bár sokan megfeledkeznek erről.- Az emberek megérzik, kivel szólhatnak őszintén, s igénylik az ilyen nyílt beszédet. Néhány napja iskolai szülői értekezleten adtam elő. Azt is megkérdezték, érde- mes-e magyar iskolába adni a gyereket, érvényesülnek-e, megtanulnak-e szlovákul? Igennel feleltem, bár hozzáfűz­tem, hogy ebben a kérdésben a döntés joga a szülőké. Mert Komensky tanításával érveltem, hogy az ember az anyanyelvén sajátítja el a legjobban az alapokat, ami ma is igaz, tudományos felmérések, tények igazolják. A magam példáját mondtam el nekik. Magyar gimnáziumból kerül­tem 1957-ben Prágába, akkor még a nemzetiségi iskolák­ban nem oktatták olyan magas szinten a szlovák nyelvet, mint most, s csehül alig tudtam. Kezdetben nehéz volt, de helytálltam. Különben is, ma már hovatovább nem csak szlovákul vagy csehül kell megtanulni, hanem oroszul, angolul, németül is. Ehhez is az anyanyelv adja a legjobb alapot. A Nemzetközi Kardiológus Társaság tagja, írásai külön­böző szakfolyóiratokban magyarul, csehül és angolul lát­nak napvilágot, ez a tény is az előbb elmondottak aranyfe­dezete. Évek óta a belgyógyászati osztály szocialista munkabri­gádjának vezetője.- Ó, a mi „béeszpénk“ az nagyszerű dolog! - derül fel az arca. Közösen járunk színházba. Több szövetkezet segítségével korszerű gépeket szereltünk fel, így a brigád jobban dolgozhat. Tartalmat adtunk a mozgalomnak. Hazafele éppen olyan friss, mintha csak most kezdené a munkanapot. Szavait fel sem kellett jegyeznem. Annyira megragadtak.- Idevalósi vagyok, dercsikai születésű. Ez a dolgos, csallóközi nép tanított munkára, ők adtak erkölcsöt, tartást. Természetesnek tartottam, hogy ide térjek vissza, itt gyó­gyítsak, meleg emberi szóval is, mert ez is csodás gyógyszer. Látja, ezért az előadások is, ezért a napi tizenkét, tizennégy órás népművelés, a szó legszebb értelmében. Aki hisz ennek értelmében, az nem fárad, nem csügged el. Teszi a dolgát, mert másképpen nem tehet. SZILVÁSSY JÓZSEF Csendes órák ALMA Az ünnepek előtti nagytakarítás első fázisában a szekrényeket mozgattuk meg. Az örökre megmozdíthatatlannak bizonyultak alól vendégjáró gyermekek és fiam játékainak „eltűntnek“ nyilvání­tott tárgyait kotortuk elő. Számozott gurí­tókocka, kerekehagyott kisautó, építőjá­ték-elem, két-három szem mogyoró és egy fényes barnára aszalódon alma. Nem hideg tárgyak, meleg gyermekke­zek érintései őrződtek meg rajtuk. Hetek, hónapok múlása feledtette el velük léte­zésüket, pedig voltak eddig is, csak elta­karta előlünk egy behemótságában is kedves tárgy: a szekrény. Vékony, termé­szetes színű farostlemezzel borított. A ré­giek antropomorf formákról felismerhető lábai helyett ez hosszú deszkalapokon áll, kilenc-tíz centiméterrel a padló fölött, így elegendő hely jut alatta az elgurult tárgyaknak. Ott új életet kezdenek. Ügyesen kitér­nek a vakon kotorászó seprő elől. Elbúj­nak, amikor a rövid gyermekkarok pró­bálják kihalászni őket. Elevenek, mozgé­konyak, ezért egy ideig megtalálhatatla- nok. Földre esve kikerülnek szemünk látószögéből. Talán meg is pihennek. Elegük lett a dobálózásból, a játék köz­ben hirtelen felcsapó veszekedésből. De miért került oda az alma? Régmúlt kará­csonyok felnőttként is megőrzött szoká­sa, hogy alma legyen az ünnepi asztalon, örök kísérői életünknek, hiszen az aszta­lunkon álló fonott kosárból nem fogyhat ki. Véletlenek sorozata kell ahhoz, hogy az alma ebből a kosárból a szekrény alá kerüljön. Fél éve, vagy talán egy eszten­deje? Nem tudni, mikor gurult el. Amikor karácsonykor almát eszegettünk? Egy csínytevést pillanatokon belül elfeledő gyermeki tudat „bízta“ a központi fűtés szárító melegére? Vagy tán egyikük irigy­sége? Talán a holnapi alma ösztönös féltése? A többi tárggyal együtt került elő. Piros héja megbámult, simaságát a most már megismerbetetlenül eltelt idő ráncozta. Nedvei kiszáradtak, íze aromás illatként szökött a semmibe. Bár lehet, hogy szek­rény alatti átváltozása idején észrevétle­nül oldódott szobánk levegőjében. Komi­kus, hogy éppen erről jut eszembe a rot­hadt almát szagolgató filozófus. Pedig ez az elgurult gyümölcs nem rothadt meg, lassú száradás, aszalódás őrizte meg „almaságát“. S ahogy az egészben aszalódott almában rejtőznek a fát Ígérő fekete magok, úgy rejtezik az öregség­ben a fiataloknak termő tapasztalás. MADÁRIJESZTÖK A kertben hárman vannak. Nem fára­dok. A kopasz fák között, cifra társaság: lecövekelt bolondjai a tájnak. Modern művészetek alkotói irigyelhetnék ezt a pontosságot, ezt a jellemteremtö kész­séget. Hogy kié a kert? Nem mindegy. Most éppen az enyém. Lehet, egyetlen óra múlva a másé, aki éppen erre jár. A hó alatt halódó szőlőtőkék. Fölöttük hárman ritustáncot járnak... Az ösztövér. Karját a szél rángatja. Mestermunka. Mobil-szobor a pusztuló kertben. Egykedvű rángatódzása felcsi­gázza kíváncsiságomat. A zöld lepelt felhajtva meglepetten látom, hogy a ké­szítője egy tenyérnyi széles deszkalapba lyukat vésett, s két ujjnyi vastag csavar közé szabadon erősített egy lécét, amely a széllökésekben billeg. A zömök. Gyászfeketében. A lyukas kalap messziről gubbasztó varjúnak lát­szott. Gondok terhétől előre bukó hátát rongyokkal tömték ki. Mintha egy temetői menet gyászolói közül maradt volna le, s állt be néma tanúnak. Feje előrebukik. Tollászkodik a varjúnyi kalap, szakadt karimáját szárnyként lebegteti a szél. Az asszony. Lobogó szoknyában futott a szőlőtőkék között, most hirtelen meg­állt. Az örökkévalóság pillanata változik a pillanat örökkévalóságává. Szójáték­ban és széljátékban. Bomlott mozgását a földbe ütött karó fékezi. Kibomlott blú­zából szalmacsutak omlik alá. így követi a fiút és az öreget. A kertet szárnyukra vennék, s vándor­madárként melegebb tájakra vinnék. Szembe a szőlőtőkék pusztulásával, a gazdájuk öregségével. A roskatag bo­ros pince tetején varjak gubbasztanak. Ajtaját nyikorgatja a szél, mintha valaki szüntelenül ki-bejárna rajta. A madár­ijesztők és a madarak nem törődnek egy­mással. Megbékéltek a télben. A szélbe kapaszkodók végleg a földön maradnak. A madarak utolérhetetlenek. A madár­ijesztők nem változhatnak maoarakká. Csák a szelek hazudjék azt nekik. JÁTÉK Kétségtelen, hogy ezekben a napok­ban mindannyian többet játszunk. Egy­részt mert szeretnénk pótolni az egész évben elmulasztottakat, másrészt mert a karácsony, a szilveszter a nagy családi játékok ideje is. Végeredményben pedig ilyenkor minden gyermek - és sok felnőtt is - játékot kap ajándékba. Bevallhatjuk, hogy ajándékainkban önmagunkat ke­ressük. A gyermekként elérhetetlen dol­gokat felnőttként gyermekeinknek kí­vánjuk. Innen szemlélődve dőreség a kérdés: Játék-e a könyv? Lehet-e olyan játék, amely versenyre kel a legkorszerűbb elektronikus csodákkal? Mielőtt a szónoki kérdésekre választ keresnék, megemlí­tek egy jelenséget. Napjainkban egyre kevesebben ajándékoznak gyermekeik­nek rajzeszközöket: színeskrétát, vízfes­téket, pasztellceruzákat, rajzlapokat. Vi­tathatatlan, hogy mindez az iskolát idézi. A kötelességet, az eléggé egyoldalú vi­zuális nevelést. így lehet a képzőművé­szet lenézett társa az ugyanilyen „sze­rény rokon“ irodalomnak. A gyermek eredendően szeret rajzolni és festeni, ugyanúgy eredendően rajong a meséért. A látvány és a mese az ő képzeletében még szorosan összekapcsolódik. Gyer­mekrajzokat vizsgáló pszichológusok kí­sérleteiből kiderül, hogy a világról, kör­nyezetünkről, rólunk felnőttekről rajzaik­ban vallanak legőszintébben. A minden­napok gyermeki játékai is felnőttekről, apákról, anyákról, pedagógusokról valla­nak. A gyermek léiké, képzelete a mi tükrünk. Aki pedig könyvet ajándékoz vagy mesét olvas gyermekének, ezt a tükröt fényesíti. így lehet játék a könyv, így lehet ajándék, ünnepi óráink megszé- pítője. DUSZA ISTVÁN

Next

/
Oldalképek
Tartalom